Békés Megyei Népújság, 1978. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-21 / 68. szám
1978. március 21., kedd r r Diák-ünnep Orosházán Hagyomány már az orosházi Kossuth Lajos Mező- gazdasági Szakközépiskolában, hogy ilyenkor, március közepén Kossuth-napot rendeznek. A szombaton sorra került esemény különlegessége volt, hogy a pályaválasztó általános iskolásokat is meghívták: ismerkedjenek jövendő iskolájukkal. Reggel 8 órakor a névadó szobrának koszorúzásával kezdődött az ünnepség, majd a diákok vették át az iskola vezetését erre a napra. A programgazdag szombaton volt még tanulmányi vetélkedő, Ifjú Gárda-bemutató, tanár—diák focimeccs, és több sportágban is versenyeztek a diákok. Jó a kapcsolat az ÁFÉSZ és az iskolák között A Jelenkor márciusi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában Bede Anna, Bertók László, Csukás István, Fodor András, Galámbosi László, Takács Imre, Tandori Dezső és Tornai József költeményeit olvashatjuk. A prózai írások sorában Hernádi Gyula : Szép ma-. gyár tragédia c. színművének első részét, Lázár Ervin elbeszélését, Kampis Péter kisregényének befejező részét és Tüskés Tibor szociográfiájának újabb fejezetét közli a folyóirat. A tanulmány rovat élén Bónay György József Attila útjain c. esszésorozatának második részét találjuk. Somlyó György Ady Endre publicisztikai írásairól értekezik. Figyelmet érdemel Várkonyi Nándor Kovács Endre történelemtudóshoz írott leveleinek második közleménye. A nemrég elhunyt Nagy László költőtől Czine Mihály írásával búcsúzik a folyóirat. Nagy Lászlót a Jelenkor is munkatársai között tartja számon: legutóbb a decemberi szám élén jelent meg Vallvadir c. költeménye. A „Köszöntünk VIT, köszöntünk Havanna!” vetélkedő részeként plakátpályázatot hirdettek a szeghalmi Péter András Gimnáziumban. Az ötletes alkotások közül a hátizsákot ábrázoló plakát került ki győztesen, amelynek alkotói a Körösi Csorna Sándor alapszervezet tagjai Fotó: Gál Edit A zsűri nagy figyelemmel hallgatja a prózát mondó Nyári Máriát Nem mindennapi eseményre kaptam meghívást néhány nappal ezelőtt A meghívó Sarkadról érkezett, melyet hárman írtak alá : Sajti Sándor, az ÁFÉSZ elnöke, Szilágyi Sándor, az 1-es sz. általános iskola, valamint Erdei Gábor, a 2- es sz. általános iskola igazgatója. A már említettek a szóban forgó két általános iskola diákjainak vens, énekszóló, mese, próza, énekkettős versenyére invitáltak. Színhely — közölte a meghívó — a sairkadi Pelikán étterem. Diákok irodalmi vetélkedője egy vendéglátó egységben? — mormoltam magamban, amint a meghívó sorait olvastam. Hogy mi is történt a sarkadi Pelikán étteremben? A ragyogóan tiszta vendéglátó egység felszolgálói ezen a délutánon csak hűsítő italokat sorakoztattak a fehér abroszokkal leterített asztalokra. Mint mondták, nem mindennapi vendégeket várnak. És nem sokkal három óra előtt megilletődve lépett be az első kis csapat. Aztán jöttek a többiek, mintegy 130 kisdobos és úttörő. Valamennyien az 1-es és 2-es sz. általános iskola diákjai. De jöttek szép számmal a szülők, a gyerekeket versenyre felkészítő tanárok is. Pontosan három órát mutatott az óra, amikor a zsűri elfoglalta helyét és Szabó Gyuláné, az 1-es sz. általános iskola kisdobos vezetője kedves szavakkal köszöntötte az irodalmi vetélkedő diákjait, a szülőket, a tanárokat és a vendéglátó ÁFÉSZ vezetőit. És máris ott láttuk a mikrofon előtt az első versmondó úttörőt. Először az alsótago- zaitos 3—4. osztályos versmondó, énekszólót bemutató, mesét mondó kék nyaik- kendős kisdobosok léptek színre, őket követték a nagyobbak, az 5—6—7. és 8. osztályos úttörők, akik szintén versmondással, énekkel, illetve prózamondással és énekkettőssel keltek versenyre egymással. És jó két órával a megnyitó után elérkezett a versenyt is felülmúló izgalom: az értékelés. Jó volt látni, hogy nemcsak a versenyben részt vett kisdobosok és úttörők arcán jelentek meg az izgalom halvány pírjai, hanem a nekik szurkoló társaikén is. A zsűri döntését Tóth Imre, a művelődési ház igazgatója tolmácsolta. így tudtuk meg, hogy az 1-es és a 2-es sz. általános iskola harmadik, negyedik osztályos tanulói közül a vensmondás, az énekszóló, a mesemondó kategóriában első lett Bujdosó Mária, Szonda Éva, Köles Klára. A felsőtagozaFjodor Abramov: Pel age ja í. Pelageja reggel frissen, könnyedén indult neki a háztól a pékségig vezető másfél versztányi útnak. Mezítláb futott a mezőn, játékosan végighúzva a lábát a hűs, harmatos füvön. Az álmatag, bíborszínű folyót olyan finoman szeldes- te a nyárfabottal, akárha ki akarta volna vasalni. A homokos rekettyésben is fürgén haladt, szinte észre sem vette az ingoványos, vendégmarasztáló sarat. De este — nem. Este, az egész napi jövés-menés után az izzó kemence körül, már a hazafelé út puszta gondolatától is elszörnyedt. Különösen nehezére . esett a homokos rekettyés, amely mindjárt a hegy lábánál, a sütöde alatt kezdődött. Hőség — az egész nap felforrósodott homokszemek égetik a talpát. Csakúgy zson- ganak a piros bögölyök — mintha ebben az esti órában az egész világról ide repülnének, a homokos partra, ahol még napszagot éreznek. Ráadásul a terhe — egyik kezében a kenyerestáska, a másik kezét pedig a moslékosveder húzza. Valahányszor erre a sárga pokolra gondolt — mert másként nem is lehet nevezni —, Pelageja megfogadta magában: segítség után kell nézni. Kell. Hát i3aui uofpoxujn Síppá ui Nem mintha olyan nagyon sok pénze lenne — húsz rubelt kap ezért, mert két-há- ro<m ember helyett töri magát ... De csak addig gondolkozott így, amíg kiszáradt ajakkal el nem vánszorgott a folyóvízig. Miután szom- ját lecsillapította, és arcát meglocsolta hideg vízzel, már higgadtabban gondolt a segítségre. A másik oldalon, a hazain, ahol a hegy mögött alábukik a nap, és ahol még enyhe szellő is lebben, már egészen megfontoltan latolgatta a dolgot. Nem rossz, nem rossz, ha az embernek segítsége van, tűnődött Pelageja, amint a már kissé párás, szilárd ösvényen haladt, az illatozó rozstábla mellett. Hogy rossz-e — mindent meg kell osztani: a munkát is, a keresetet is. A dagasztásba ugyan nem zsibbad el a keze. Viszont, ha segítséget fogad — szemmel fogja tartani. Szemmel tartja, nehogy a moslékba való több legyen. Ha a dagasztót nem tömi meg jól — óvkodni kell. Mert ha egyszer nem tömi meg, nem lesz teli a hétpudos kemence. Akkor aztán balul üt ki a segítség. Akarva, akaratlanul ezt, bizony meg kell gondolni, meg kell fontolni... A víz feletti pallón — piszkos, csorbókától ellepett tavacska felett, amelyben egy tarka kanca prüszkölve térdig gázolt a csikójával — Pelageja megállt pihenni. Itt mindig megpihen — té- len-nyáron, negyvenhét óta. Vagyis, amióta a pékségben dolgozik. Mert a falu mellett a hegy nem alacsony — egy kis szusszanás nélkül nem birkózik meg vele az ember. Minden eshetőségre a moslékosvedret letakarta a fehér vászonkendővel, amit a fejéről vett le, megigazí- 'tta a haját — a hátul rö1 varkocsba fogott, megizzadt, seszínű kócot (mégse mutatkozhat borzasán az emberek előtt egy lányos anya), aztán szokása szerint a zelnicebokor felé emelte tekintetét, a hegyre — ott, az ócska megüszkösödött fürdő körül vár rá minden este az ő Pavele. Valaha, nem is olyan régen — a férje nem a hegyen, hanem a folyónál várta, ősszel pedig, ha már egészen besötétedett, viharlámpával jött elébe. Menj csak nyugodtan asszony. Nem eshetsz el. Ami a háza táját illeti — az igazat megvallva —, ott az asszonynak semmi dolga sincs. Az ura reggel befűt a kemencébe, ellátja a tehenet, vizet is hord, és ha netán akad egy szabad perce, elugrik a sütödébe: egy-két hétre odakészíti a fát. De Pavel most beteg, tavasz óta folyton a szívéhez kapkod, és azóta — a ház is, a pékség is — mind egymagára szakadt. Pelagejának éles szőne volt — talán az egyetlen, ami még nem égett ki bélőle a kemence mellett —, rögtön látta: a bokor mellett nincs senki, nincs ott Pavel. Feljajdult. Mi lehet Pa- vellel? Hol van Alka? Csak nem történt valami baj otthon? És megfeledkezve a pihenőről, a fáradtságról, felkapta a földről a moslékosvedret, felkapta a kenyerestáskát, és nagy dérrel-dúrral végigcsörtetett a víz felett libegő pallón. Pavel, fehér vászon alsónadrágban, puha nemezpa- pucsbn, vattás mellénnyel a vállán — az asszony ki nem állhatta ezt az öreges öltözéket! — az ágyon ült, és minden jel arra vallott, hogy éppen most ébredt: az arca izzadt, sápadt, nedves haja tincsekbe ragadt össze... (Folytatjuk) tos diákok közül vers-, ének-, prózamondó, valamint az énekkettős kategóriában első lett Nagy Edit, Váradi Ilona, Szabó Zsuzsanna, Szabó Zoltán, Nyári Mária, Szabó Ildikó, Tankó Ildikó, Budai Erzsébet, Mándoki Melitta, Palásti Katalin. Már elmentek a kellemes délutánt varázsolt kisdobosok és úttörők. A Pelikán étteremre hirtelen csend telepedett. Az egyik asztalnál azonban még együtt voltak a rendezők: az ÁFÉSZ és a kért általános iskola vezetői. Tőlük tudtam meg, hogy ez volt a nyolcadik év, amikor közös rendezésben, s a szövetkezet színvonalas vendéglátása közepette a Pelikán étteremben rendezik meg a sarkadi 1-es és 2-es számú általános iskola irodalmi vetélkedőjét, mint ahogyan a gimnázium diákjai is évek óta a Pelikánban rendezik meg irodalmi vetélkedőjüket. így volt ez a napokban is. Ez azonban csak egyik megnyilvánulása annak a kapcsolatnak, ami az ÁFÉSZ és az iskolák között évek óta létező valóság. Ugyanis a szövetkezet nemcsak Sarkadon, hanem működési körzetének több községében is rendre-sorra újítja fel az iskolák sportpályáit. De ezen túl is minden esetben ott van a szö- ■vetkezet, ahol tenni kell a kis- és nagydiákoként, az iskolákért. Sajti Sándor, az ÁFÉSZ elnöke így fogalmazta meg véleményét erről: „A mi szövetkezetünk dolgozóinak gyermekei is ezekben az iskolákban tanulnak, formálódnak emberré. És ez önmagában is összeköt bennünket.” Ha másért nem, e kapcsolat megismeréséért is érdemes volt Sarkadra menni. Balkus Imre A tombolasorsolás sok kisdobosnak és úttörőnek okozott örömet KÉPERNYŐ Fontos-e a „fontos”? Hetek óta készülök rá, hogy közös gondolkozásra hívjam az olvasót, persze csak azokat, akik rendszeresen vagy elég sűrűn nézik az Egymillió fontos hangjegy című szombatonként visszatérő tv-műsort. Amikor először jelentkezett, úgy tűnt, hogy valóban fontos funkciót vállal a szórakoztató iparnak ebben az ágában, és annak betöltését figyelmes önértékeléssel teszi. Magyarán: olyan színvonalon, hogy egyrészt tükrözze is könnyűzenénk legjobb törekvéseit, netán csúcsait; másrészt pedig a televíziós technika gyors fejlődését csatasorba állítva kellemes negyedórákat biztosítson a nézőknek. Feltétlenül jól kezdte és bizonyára mindenki felidézhet a régebbi „fontosokból” egyet-egyet, amit szívesen látna újra. Aztán ezt a sorozatot is elérte a végzete, melyből — remélhető — valahogy mégis kikeveredik. Unalmas és egyoldalú lett. Hetenként sziporkázni azonban még a könnyűzenei szórakoztató ipar sem tud, az ötleteket gyártó agytrösztök is kimerülnek időnként, meg aztán az élbolyban sincsenek annyian, hogy minden hétre jusson meglepetés: új énekes vagy új zenékar, vagy új, szellemesen összeállított minirevü. Ha elnézően nem szólnánk a sorra következő negyedórák összeállítóinak kimutatható fáradtságáról és a közelmúlt adásait jellemző ötlettelenségről: ártanánk inkább. Ilyenkor persze rögtön azzal kellene folytatni, hogy mi hát a további teendő? Szívesen körvonalazom, a nem mindig sikeres javaslat terhét sem tagadva. Ha a kezdeteket nézzük, az. „Egymillió fontos hangjegyének — például — nemcsak a zenében nyújtottak exkluzív negyedórákat, hanem a szemnek is. A kezdet ügyesen komponált háttérképei, helyenként bravúrosnak is mondható technikai trükkjei mostanra a ritmusra kapcsolgatott kamerákig szegényesedtek, egy- egy zenekar játéka után pedig alig marad bennünk több látvány-élmény a nagy közelibe hozott gitározó, vagy billentyűket nyomkodó uj- jaknál. Ez a két „trükk” aztán felemészti szinte a teljes operatőri és rendezői fantáziát. Az is igaz, hogy nincs könnyű dolguk, hiszen ezek a zenekarok olyan egyformák, mint tojás és tojás: eltérés csak a zenészek hajviseletében és ruházatában, és talán hóbortos ötleteikben lehetséges. Ezektől azonban még nem lesz egyéniségük, nem csoda tehát, ha bemutatásukkal külön küzdelmet vív a tévé-stáb. Az sem ártana, ha a bevezetést szövegelő fiatalember arra is vállalkozni merne, hogy villám- interjút készít az éppen soros zenésszel vagy énekessel, ha még csak arról is, hogy „mit gondolsz, miért rügyeznek a fák? Mérget veszek rá, hogy közelebb kerülne egymáshoz a rajongó és rajongása tárgya, vagy éppen távolabb, ha kiderülne: a megkérdezettnek a megkívántnál jóval kevesebb az önálló gondolata... Sok mást elő lehetne hozni még, az éppen szombaton este bemutatott könnyűzenei show-t is, melyben a Kessler nővéreket láttuk és hallgattuk roppant szívesen: a jobbaktól tanulni nem lenne szégyen. A múltkori Abba- műsor sem rossz, inkább tanulságos példa. A fiatalok kedvenc tévénegyedórája ez a „fontos”. Nem árt, ha fontosabb helyre kerül az igényességet tekintve, hogy értelme legyen, hogy jobban szórakoztasson. Elvégre az a dolga. Sass Ervin
