Békés Megyei Népújság, 1978. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-19 / 67. szám
1978. március 19., vasárnap KOROSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET 150 éve született a nagy norvég drámaíró Ibsen Magyarországon Henrik Ibsen norvég költő, drámaíró, akinek most ünnepeljük 150. születésnapját, Shakespeare és Molière mellett talán a legnépszerűbb „magyar” színpadi szerző. Magyar nyelven először az aradi színház mutatta be „A társadalom támaszai” című drámáját 1887-ben, darabjai azóta állandóan műsoron vannak színpadjainkon. A magyar szellemi életre gyakorolt hatásáról Ady szavai vallanak: „Költők, piktorok, szobrászok, muzsikusok gondolkodók és epikureusok új világokat láttak meg általa. Ha lesz a mi korszakunknak eldicsekedni valója, a kultúnhistória előtt a legelsők között majd Ibsenre mutat.” Ady értékelése kiállta az idők próbáját. Ibsen korának a forradalmi reményeket, érlelő, emberi jogokat, szabadságeszméket meghirdető és saját reményeibe vesző XIX. századnak valóban reprezentáns alkotója. Pályája a forradalmi romantika jegyében indul, kiáll a forradalmi, szocialista eszmék, mozgalmak mellett. Lelkes versben köszönti a magyar szabadságharcot, üdvözli később a francia kommünt is. Ugyanakkor a XX. századi válságirodalom (például Pirandello) őbenne tisztelheti ősét; a polgári világ bomlását színpadon leghatásosabban először Ibsen mutatta meg. Szenvedélyesen átélte korának ellentmondásait, nagy kérdező és vádoló volt, Fábry Zoltán Európa lelkiismeretének nevezte. Tudatosan vállalt morális alkp- állását így fogalmazza meg írói jelmondatában: „írni annyit jelent, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett”. Érett korszakának drámái a polgári társadalom alaprealitását, a hazugságot, állítják pellengérre. Hősei a kisszerű élet elől az illúzió hazugságába menekülnek (pl.: „Vadkacsa”), vagy tehetetlenül Gobbi Hilda és Jávor Pál a Peer Gyntben (Nemzeti Színház, 1941.) Bojár Sándor felvétele vergődnek a valóság és eszményeik között. A becsület és erény ideálját őrző, de megvalósítha tatlanságukat tisztán látó hőseinek a bukása szükségszerű, e tragikus hősiesség Ibsen darabjainak talán legjellemzőbb sajátja. A magyar színjátszás elválaszthatatlan Ibsen nevétől, színháztörténetünk nagy egyéniségei keltették életre alakjait. A krónikák nagy sikerekről — és bukásokról számolnak be. A magyar színpadokon legtöbbször a Nórát és a Peer Gynt-öt mutatták be, amelynek hősei a világirodalom jelképes típusaivá váltak. Talán nem véletlen, hogy a gyorsan polgáriasodé Budapesten Ibsen művei közül először a Nórát játszották 1889-ben, azt a darabot, amely a századvég jellegzetes — azóta könyvtárakat megtöltő — problémáját, a női emancipáció kérdését veti fel. A darabot a Paulay Ede igazgatta Nemzeti Színház mutatta be, a főszerepet Márkus Emília alakította. Az előadást 1891-ben, Benke László Teremtés Megettem, ezt is megettem. Lököm torkomba ujjamat, hogy megkeressem... Sugárban áradok ki. Ki, ide a papírra. Uram, ez vagyok ni — szép gerincesed, a sár. így képzelted, így volt megírva? „Tied a világ, zabáid!’’ És faltam, faltam, faltam mindent, magamat, lelkem. Aj, de megundorodtam. Undorodom, mert szerettem s mert nem szeretek, hányok. Uram! nem is volt lelkem. Azt hittem: adtál; bánom. Hittem: a te erőd megtart. Tévedtem. Mindenem sár volt. Volt? S mi változott? És — hogy? Semmi, Uram! És minden. Tudom, hogy ilyenné alkotott. Nincs más. Ebből kell lenni. Magamat ebből fényre verni, ebből kell ebbe fényt lehelni, ezt a sarat kell megszeretni Uram! hogy embernek hívjál. néhány napos pesti tartózkodása során Ibsen is megnézte, s elragadtatással szólt játékáról. Ibsent Magyarországon nagy ünneplésben részesítik, a Nóra előadása után az ünneplő tömeg jellegzetesen múlt századi módon fejezte ki lelkesült- ségét: fiákeréből kifogták a lovat, s a fiatalság maga húzta a kocsiját. A Peer Gynt, ez a nagyszabású drámai költemény kiemelkedő csúcs Ibsen élétművében,, Hőse a XIX. század emberének jelképévé vált: a világhódításra, önkiteljesedésre vágyó polgári individualizmus csődjét testesíti meg. A darab kimeríthetetlen költőisége és gazdag filozófiája újból és újból erőpróbára csábítja századunk színművészetét. Hazánkban Márkus László rendező indította el diadal- útjára 1917-ben a Magyar Színházban. Ez az előadás a dekoratív törekvések mellett képes volt a fausti remekmű sokszínű tartalmának kibontására, költészetének és filozófiai mélységének megközelítésére. A címszerepben Törzs Jenő élete legjobb alakítását nyújtotta. A Nemzeti Színház 1941. évi bemutatóján a korabeli kritika szerint Jávor Pál nem tudott sikeresen meg* birkózni a szereppel; a gazdag és ellentmondásos figurát népmeséi alakká egyszerűsítette. A felszabadulás után 1958-ban került vissza a magyar színpadra, Gellért Endre rendezte a Nemzeti Színházban, a főszerepeket Ladányi Ferenc és Gobbi Hilda játszotta. Ibsen darabjai jelenleg is műsoron vannak a fővárosi és vidéki színházakban, néhány évvel ezelőtt Békéscsabán is játszották, s bizonyára az eljövendő korok nézői is találkozni fognak velük. Ibsen életműve nemcsak a drámatörténet kiemelkedő fejezete, hanem morális és filozófiai gazdagságával eleven hatóerő, kimeríthetetlen művészi forrás marad továbbra is. Angyal János Takács Győző: Illusztrációk Takács Győző: Illusztráció Kovács György Rekviem Éváért ... Par délicatesse J’ai perdu ma vie. (A. Rimbaud) Ha borús a szemem, benne Te már mindig is ott vagy. Mondd kislány, merre visz az út, a Csönd valóban oly nagy? Ott: mondd csak, szelíd a béke? Ott: mondd csak, nincs mi úgy fáj? Ott: mondd csak, téged se ver már az a Nincs-Más-Űt-Muszáj? Ott: mondd csak, értelmet lelt már elsietett halálod? — Jaj, bármerre visz a lelked, a tested nem találod. Barátommal mondom »■A la guerre, comme a la guerre.-« Nem vagyunk talált gyerekek. Ha lehet, ne gügyögjetek a fejünket simogatván: — úgy éltünk, ahogy lehetett. . És a sorsunk sem kegyetlen: választottjait próbálja. Csak zilálgatja asztagunk, víg aratásunk ne legyen. Ám élni hagy, s ez elegendő. Megyünk is, ne hajszoljatok. ... De simítsa olykor homlokunk puha Veronika-kendő. Tamkó Sirató Károly Biztató Ne ess kétségbe, érjen bármi! Csak egy a törvény: várni. Várni! Ha reszket alattad a föld: Csak önmagadat meg ne öld! Ha egyetlen vagy, mint a szálfa: Felvirrad még magányod álma. Minden beérik, révbe fut: S győzött — ki élni s várni tud. Tomka Mihály Tengerár A rózsa hallgat ágaskodva, anyánk magánya már az égig ér, nő a csend, mint korhadt fáknak odva, udvarunkban szétfolyt csibevér. Jódos kezünk bárhová tapadhat, a kert, a pázsit csupa-csupa seb, bukdácsoló, szárnyalőtt madárhad bokorra szédült, nád közé esett. Hallgatunk. Kozmosznyi éjszakában ezernyi villamos bogár: a csillagok suhogva szállnak — búvá halak fölött a tengerár. Antalfi István Tenyerembe veszem A betűim nem sárosak. Virágokkal nem szállók harcba. Múlt félelmek pléh-poharába italt ha töltesz — és nekem — tenyerembe veszem a Földet, és beborítom napsugárral, s — anyámat — megsimogatom.
