Békés Megyei Népújság, 1978. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-01 / 1. szám
1978. január 1., vasárnap, o Csoór István: Szúróláng Bertalan Ágnes: NAGYMAMA LETTEM A gépész korábban kelt, mint szokott. Kiment a gépházba és az öreg gépek között végigsétált a gumi padlón. A satupad mellett megállt. Megszokott mozdulattal nyúlt a zsebbe és, a súlyos Doxát felakasztotta a kam- pósszegre. Gondolatát magának mondott szó követte. — Utoljára... A fűtő is korábban kelt. Köszönt, megállt a satupad mellett és nézte az öreg órát, a súlyos láncot és a kampós- szeget. Arra gondolt, amire a gépész, de mást mondott. — Megjöttek? — Meg... — Hányán? — Négyen... Az éjszaka deret hozott, csípős hideget. Vékony réteggel húzta be az új gépház paláját. Azt nézték. A kicsike épületet, a ládákból kicsomagolt gépeket. Fiai lehetnének ezeknek, mégis sokkal több vizet nyomnak át a töltésen. A négylábú villanyoszlopok is deret fogtak és a hasat eresztett vastag drót is. A sor elejét még látták, de a végét elnyelte az erdő, a Nagylapos hajlata, ahol esős időben annyi a víz, mint a tengerben. A gépész szólalt meg: — Egy kart kell lehúzni és megy a masina... Fafogantyút, gumikesztyűvel... A fűtő nem szólt semmit. Hallgatott Hiszen tudták ezt már tegnap is, de eddig még nem szóltak róla semmit. — Talicska szén sem kell neki... — A drótban van az üzemanyag. .. — A kicsi legyőzte a nagyot .. A fiatal az öreget... Elhallgatott. A szó megállt benne és lehet, hogy a gondolat egyfelé vitte őket. Ki az állomásra, ahol majd lapátolják a vagonból a szenet vagy mennek a központjai portásnak, bicikliőrzőnek, targoncásnak a raktárba, vagy a köztisztasághoz kukát üríteni... Mindketten messzire néztek. olyan messzire, ahová csak a gondolatnak van járható útja. Onnan szólt visz- sza a gépész: — A régi vasat beolvasztják, új vasat, új gépet öntenek belőle, a régi emberből nem lehet új embert önteni. .. Keserűnek érezte a szája ízét felhősnek látta az időt, mintha csak használt gép- törlő rongyok csüngnének alá. A fűtő rázta vissza. — Milyen ember a pesti? — A szerelő? Civilben futballbíró. .. Rekedt hangú, sűrűn köszörüli a torkát... Senki nem lát bele... Kintről zaj szűrődött át hozzájuk. Nyílt a szomszéd kazánház ajtaja és pillanatok múlva karbidszaggal telt meg a gépház. A fűtő arra nézett. Nem látott semmit, csak a nyitott ajtón átsuhanó hangokat hallotta. Gyufa sercent, pukkant a hegesztőpisztoly lángja. Szúrt a szúróláng, belemart a kazánba, átvágta a falát, lassú kúszással ment körbe-körbe. — Naponta húsz mázsa szenet evett... De szívesen etettem, szívesen itattam, olajos ronggyal törölgettem, a vízmutatóüvegeket lehel- gettem... Mennyi vízkövet vertem le róla kicsi kala- náccsal, hogy ne fájjon... Hányszor mostam ki slaggal, ha iszap rakódott a gyomrába! De hányszor! Jó voltam hozzá, ő is hozzám... Csend. Csak a szúróláng süvít és mind erősebben kiált át hozzájuk. — Sziii! Sziii! Kegyetlenül hangos és kegyetlenül vág a szúróláng... A krákogásra eszméltek. Nem fordultak vissza, háttal fogadták a szerelőt, aki úgy látta, mintha két cöve- ket vertek volna le a földbe és nincs senki, aki elmozdítsa onnan. Újból krákogott és rekedt hanggal közelített az emberekhez. — Jól kipukkadt tegnap az MTK... ! Három dugót beszedni! Még egy ilyen és mehet a csapat tengerit kapálni. .. Papírt húzott ki a zsebből és nyújtotta a gépész felé. — A sikta, szakikám, véssétek be majd a könyvbe... Még ha igazi dugók lettek volna, de mind potya volt, állati potya... Az ilyen gólokat még nagyanyám, az öreglány is fogja... Szemből szembe nézett. Letette a siktát és fordult vissza. Magába ejtette el a szavait : '— Hát, igen... A gépész mozdult előbb. Felvette a papírt, lassan kihajtogatta és nyújtotta a fűtőnek. — Diktálhatnád... Fiberlapot helyezett a satupadra, rá a siktakönyvet és a tentaceruza hegyét lapos reszelőn hegyesre csiszolta. A fűtő diktált, a gépész írt. — Balogh Lajos, Kunágota, 1938.. . A gépész ismételte, s utána mást mondott. — Akkor esett a franciakulcs az aknába... Bufli Hajdú lebukott érte... A klottgatyában citerált az ina... Nem használt sem a rum, sem a forró tea... Két éjjel az ágyba pisilt... Tovább! — Fekécs Gergely. Endréd, 1941.. . Irta a nevet és emlékében felbukkant a régi idő. — Márciusban volt a nagy belvíz... Nem győzte a két öreg gép, másik öt motoros szivattyú is besegített... A Fagytól dermedt a levegő. A park virágai megkórosod- va remegnek. Szenved a világ. Barázdált arcú férfi tipeg át a parkon. Városi bundájának prémje » kalapja széléig felhajtva. Szemben vele irhabundás férfi igyekszik, homloka gondterhelt, összetalálkoznak. Megörülnek. Kezet fognak. — Szörnyű hideg van! — szól az irhabundás. — Mínusz 17 fok! — felel a városi bundás. Széthúzza száját, szinte könnyezve mondja. — & éppen most utasította vissza a tanács ipari osztálya a gázkonvektor engedélyezése iránti kérelmemet. Indoklás : sok az budiig jött a víz, a disznóólát is elöntötte... Tovább ! — Ökrös Ignác, Vésztő, 1936... Ez az esztendő is visszahozta az elmúlt perceket. — Soós Pista ebben az évben fagyott meg... A kilo- méterkövön elaludt... A hóban megágyalt, azt hitte, hogy valódi ágy... Reggelre úgy tört, mint a szárazkolbász. .. Tovább ! — Hoffmann András, Me- zőberény, 1920... A ceruza megállt a kezében. Felnézett a fiberlapról, ki az ablakon és a nyújtózkodó határ messzi páráiban megpihent. Halkan szólt: — Együtt megyünk nyugdíjba Hoffmannal nyolc év múlva, ha... Mondjad tovább! — Nincs több... írtak volna még tovább is. Esetleg délig, estig, holnapig. .. De örök időkig nem maradhatnak a satupad mellett. Lépni kell... Végig a gépházon, onnan a kazánházba, egészen a szúrólángig, a hangig. A lemetszett karikáig, az udvarig, ahol a kazán darabjai fekszenek egymás hegyén-hátán és ahol a levésett csavarok tövében mutatja magát a minium vörösen, mint a megszáradt emberi vér... Onnan is tovább, tovább... A hegesztőpisztoly szólt át hozzájuk. — Sziii! Sziii! S utána a krákogás és a karbidszaggal együtt bevágódott megint a szerelő. Könyvet tett le a satupadra és vele együtt a szavát. — Átpasszolom ezt a zsebkönyvet. .. Benne van minden, minden drót, minden csavar, kis frekvencia, nagy frekvencia, istennyila és egyéb marhaságok... Böngésszétek és esténként majd konzultálunk... Mutatta a nyakát és a nyakán a kidülledt ütőeret. — Ide a rozsdás bökőt, ha nem vizsgáztok le két hónap múlva ötösre... Fordult és ment. Útközben fütyölt. A két ember nézett utána és lassan mosolyt hozott a siető pillanat. Mert úgy érezték, hogy a szerelőnek a fütyölése is rekedtes... igénylő. Hát most aztán szólj hozzá, kérlekszépen. Az irhabundás megértő ember, neki is elege van a „bürokráciából” : — Hej Emőkém, mit tehet a szegény ember... Nálam ugyan be van vezetve a gáz, tudod, összkomfort, de mit érek vele, ha aprók a szobák. Négy apró szoba, két apró gyermek. Alattunk fél emelettel éjfélig zajos étterem. Feleségem 2800-ért későn jön haza a második műszak után. Autóm idegen garázsban rostokol. Hiába szedünk össze havonta hétezret is, nincs boldogság. Itt feltűnik a park szélén két karcsú láb, s egy galambszürke teddibeer bunda. Valahol a gallér körül, a kaO agymama lettem! S ebben a tényben nemcsak az életrendje van benne, de öröm, csodálat is. Negyvenkét éves vagyok, tanítónő egy kicsi faluiban, és özvegy. Három gyermekem van, és a jövevény, a fiú az alsó unokám. Természetes, hogy megyek és megnézem az unokámat! A falu, ahol élek, dolgozom, jó hetven kilométerre van a várostól, ahol a fiú- unokám született. Autóbusz jár, persze, tehát autóbusz- szal utazom. A ruháim nem éppen új holmik, de az öröm olyan nagy, hogy fiatalnak, végtelennek érzem az életem. Mit lehet tenni ebben az örökkévalóság-érzetben? Vidáman lenni, s felöltözni, nagyon újnak, szépnek hinni a világot k önmagamat.- Egyik fiatal kolléganőmmel megkezdtük a régi holmik válogatását. Először is elővettem az újasszonyi cipőm, amolyan „spanglis”, krokodilbőr utánzat. Azután az ezüstrókát — két napig szellőzött a naftáimtól —ez is fiatalkori darab. Ezt rá a sötétkék spriccelt kabátra és kész az új, elegáns útikabát. Ezután jött a gyakorlati, vagyis a józanabb készülődés: tyúkot vágni, fi-_ nom laskatésztát metélni, sü-" teményt sütni... A kisebbik fiiam eltett, s máig is őrzött babaholmiját válogatni... Három bőrönd lett tele. Sose hittem, hogy eny- nyi mozgatható holmi van az eléggé szűk, magános lakásomban. Végre felöltözhettem egy szombati napon s a kolléganőm segédletével kicipeltük a bőröndöket a megállóhoz. — Bizony isten senki nem mondaná, hogy nagymama vagy! Komolyan, haláli elegáns vagy ! — mondta, mondta a fiatalok rajongó lelkesedésével kísérőm. Aztán... jött a busz, integetés, de nincs idő beszédre, sem érzékenykedésre, alig férek a három bőrönddel. Éppen hogy lepréseltem más, több bőrönd közé, s csak állok, kicsit idétlenül. A magas sarkú cipő kélap alatt fitos orrocska, skét fekete szem lapul. A bún-. dások már a lábáról felismerik. Kétfélé húzódnak, lendületesen kalapot emelnek. A teddibeer bunda a két férfi között lehorganyoz. Tavasz illata terjeng a dermedt télben. Két torzsa közt egy virágszál. ömlik belőle a gondolat: — Jé Ernő, Jé Tivadar!..." Hogy hova igyekszem? Nem fogják elhinni: az OTP-hez ebben az ítéletidőben. Hatvanezrünk van csak a takarékban, de kell a csodának az a rozoga Trabant. Tavasz- szal legalább Zsigulit kell vennünk. S mi, akik soha senkinek nem tartoztunk, most kénytelenek vagyunk hitelt felvenni, ráadásul a hétvégi házat is bővítenünk kell. Na pá-pá! A két bundás férfi sóvárogva néz a távolodó teddinyelmetlen, az ezüstrókának a kölnin keresztül is érzem a régi szagát... A fiatal, csinos kalauznő rendelkezik, hangosan, határozottan, elhelyezendő tárgyak vagyunk a szemében. Érdekes, valóban helye lesz lassan mindennek és mindenkinek, csak én ácsorgók az ajtó előtti kis térben. — Tessék eltenni valahová ezeket... ! — szól rám határozottan — mit képzel? Más is fel akar még szállni! Hány megálló van még a végállomásig! — mondja, sorolja a helyzetet, s hogy némelyek milyenek! Azt hiszik, övék az egész kocsi! Egyik-másik utas kíváncsian erre fülel, ezek jó kis veszekedést várnak, mások harcias pózzal, könyökkel törnek utat errefelé, ezek segíteni akarnak. De én ma nem akarok veszekedést! Hallani sem. Olyan jó az öröm a szívemben ! — Excuez-moi Madamoiselle, mais je ne sais pas, que... — Vagyis, bocsásson meg, kisasszony, de én nem tudom, hogy... mondom franciául, és milyen jó most, hogy a francia szavakat hallom, hiszen otthon csak olvasni szoktam. — Oh, Madam, étès-vous française... ? ön francia, asszonyom? — mondja tört, rossz kiejtéssel, de franciául a csinos kalauznő, s a harag elsimul arcán, mint tó szébeer után. A városi bundás csettint is, felelne valami gusztát, amikor éles fütty hasítja át a dermedt csendet Nyári melegben burjánzó kismadár sem adhat ilyen szép füttykoncertet. A park szélén feltűnik az énekes csalogány: fiatalember hajadon fővel, kiskabátban, nyakán hanyagul átvetett sállal. Keze nadrágzsebébe süllyesztve. S jön. De hogy jön? Amint lép, csípője fordul egyet. Bal lába mereven lódul előre, jobb lábával szinte kaszál. Minden lépése munka, szenvedés. A két bundás széthúzódik a kaszáló lábak elől. Nem szólnak, kivárják, amíg elhalad. A nyomorék pedig jön. Tulajdonképpen csak a ballal lép, jobbját utánahúzza. Végre a két bundás férfi elé ér. Megáll. A füttykoncertet lén a hullámok. Úgy tesz, mintha nem nekem szólt volna az előbbi éles hang. Megfogja a kisebbik bőröndömet, a mellette álló férfiakra rászól: — Segítsenek már ennek a vénasszonynak ! Ezt az idétlen franciáját... ! Parancsoljon asszonyom — mondja nekem megint csak franciául, s rámnevet. Nagy, huncut nevetéssel. — Na, nyanya, üljön le! — s egy fiatalember helyére nyom. Az csak a nyakát nyújtogatja, s idegesen, de ő is nevet. — Merci, merci... — dadogom s a rókát hanyagul és előkelőén a vállam hegyére billentem. — Ne panaszkodjon, hogy ilyen Magyarország, meg olyan Magyarország... — Dohog a csinos lány, de közben mosolyog. — Nem futotta autóra, mama? Le kell szállni a köznépbe, mi? Na, nem baj az, előfordul az mással 'is azért, mert külföldi ... Csak üljön kényelmesen ... — s mondja, mondja, és mosolyog. Mintha azt magyarázná nekem, hogy milyen szép a táj s hogy ragyog az egész világ... Mit tehetek? Mosolygok. Helyem már van, kényelmes, jól látom a tájat... Jaj, csak az a baj, nem szólhatok a szomszédomhoz egy szót sem magyarul! is pihenteti. Nézi a két barázdált homlokot, gondterhelt arcot. Tűnődik magában. Két markát kiveszi zsebéből, nyitott tenyerén megcsillannak az aprópénzek. Szívből mondja: — Az elvtársak nagyon fázhatnak. Jöjjenek na, fizetek a sarki presszóban egy- egy feketét, jó forrón. De mert válaszra sem méltatják, visszadugja zsebébe két kezét, s nagy munkával, éles trillázással vonszolja magát tovább, míg el nem tűnik a park túlsó oldalán. A két bundás férfi mereven néz a nyomorék fiú után. Ügy érzik most, hogy ott belül, önmagukban, ahol soha nem tapogatnak a külsőt örökké bíráló szemükkel, hirtelen megmozdult valami. Dénes Géza ■Bessenyei Antal: Tsz-brigád Koczka Pál Sziget Asszonnyal álmodtam, mint sokan hó hullt arcomra; így akartam tíz ujjal magam betakartam kék szégyennel jóllakottan. Kés nyílt kezemben, fekete rózsa ébrednem kellett, mert fagyott szívemmel eddig ő is jóllakott, édes hamuját szemembe szórta. A Holdtól kérdeztem: — látta-e? fakó volt, de így mondta: „— láttam. Egyet villant, elhalt éneke eltűnt, míg a felhők mögött jártam." Ki tudja még egyszer látom-e? Ráértem. Még száz évet vártam. Verasztó Antal Szülőhelyem Mikor hazatérek nem számítanak az évek újra gyermek vagyok, kezemben karéj kenyér, s a régi ház végénél állva nézem, hogy a távolban minden összeér. FAGYPONT ALATT