Békés Megyei Népújság, 1978. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-01 / 1. szám

1978. január 1., vasárnap, o Csoór István: Szúróláng Bertalan Ágnes: NAGYMAMA LETTEM A gépész korábban kelt, mint szokott. Kiment a gép­házba és az öreg gépek kö­zött végigsétált a gumi pad­lón. A satupad mellett meg­állt. Megszokott mozdulattal nyúlt a zsebbe és, a súlyos Doxát felakasztotta a kam- pósszegre. Gondolatát magának mon­dott szó követte. — Utoljára... A fűtő is korábban kelt. Köszönt, megállt a satupad mellett és nézte az öreg órát, a súlyos láncot és a kampós- szeget. Arra gondolt, amire a gépész, de mást mondott. — Megjöttek? — Meg... — Hányán? — Négyen... Az éjszaka deret hozott, csípős hideget. Vékony ré­teggel húzta be az új gép­ház paláját. Azt nézték. A kicsike épületet, a ládákból kicsomagolt gépeket. Fiai le­hetnének ezeknek, mégis sokkal több vizet nyomnak át a töltésen. A négylábú vil­lanyoszlopok is deret fogtak és a hasat eresztett vastag drót is. A sor elejét még látták, de a végét elnyelte az erdő, a Nagylapos hajlata, ahol esős időben annyi a víz, mint a tengerben. A gépész szólalt meg: — Egy kart kell lehúzni és megy a masina... Fafo­gantyút, gumikesztyűvel... A fűtő nem szólt semmit. Hallgatott Hiszen tudták ezt már tegnap is, de eddig még nem szóltak róla semmit. — Talicska szén sem kell neki... — A drótban van az üzem­anyag. .. — A kicsi legyőzte a na­gyot .. A fiatal az öreget... Elhallgatott. A szó megállt benne és lehet, hogy a gon­dolat egyfelé vitte őket. Ki az állomásra, ahol majd la­pátolják a vagonból a sze­net vagy mennek a központ­jai portásnak, bicikliőrzőnek, targoncásnak a raktárba, vagy a köztisztasághoz kukát üríteni... Mindketten messzire néz­tek. olyan messzire, ahová csak a gondolatnak van jár­ható útja. Onnan szólt visz- sza a gépész: — A régi vasat beolvaszt­ják, új vasat, új gépet ön­tenek belőle, a régi ember­ből nem lehet új embert ön­teni. .. Keserűnek érezte a szája ízét felhősnek látta az időt, mintha csak használt gép- törlő rongyok csüngnének alá. A fűtő rázta vissza. — Milyen ember a pesti? — A szerelő? Civilben fut­ballbíró. .. Rekedt hangú, sűrűn köszörüli a torkát... Senki nem lát bele... Kintről zaj szűrődött át hozzájuk. Nyílt a szomszéd kazánház ajtaja és pillanatok múlva karbidszaggal telt meg a gépház. A fűtő arra nézett. Nem látott semmit, csak a nyitott ajtón átsuhanó hangokat hal­lotta. Gyufa sercent, pukkant a hegesztőpisztoly lángja. Szúrt a szúróláng, bele­mart a kazánba, átvágta a falát, lassú kúszással ment körbe-körbe. — Naponta húsz mázsa szenet evett... De szívesen etettem, szívesen itattam, olajos ronggyal törölgettem, a vízmutatóüvegeket lehel- gettem... Mennyi vízkövet vertem le róla kicsi kala- náccsal, hogy ne fájjon... Hányszor mostam ki slaggal, ha iszap rakódott a gyomrá­ba! De hányszor! Jó voltam hozzá, ő is hozzám... Csend. Csak a szúróláng süvít és mind erősebben ki­ált át hozzájuk. — Sziii! Sziii! Kegyetlenül hangos és ke­gyetlenül vág a szúróláng... A krákogásra eszméltek. Nem fordultak vissza, hát­tal fogadták a szerelőt, aki úgy látta, mintha két cöve- ket vertek volna le a földbe és nincs senki, aki elmozdít­sa onnan. Újból krákogott és rekedt hanggal közelített az emberekhez. — Jól kipukkadt tegnap az MTK... ! Három dugót be­szedni! Még egy ilyen és mehet a csapat tengerit ka­pálni. .. Papírt húzott ki a zsebből és nyújtotta a gépész felé. — A sikta, szakikám, vés­sétek be majd a könyvbe... Még ha igazi dugók lettek volna, de mind potya volt, állati potya... Az ilyen gó­lokat még nagyanyám, az öreglány is fogja... Szemből szembe nézett. Letette a siktát és fordult vissza. Magába ejtette el a szavait : '— Hát, igen... A gépész mozdult előbb. Felvette a papírt, lassan ki­hajtogatta és nyújtotta a fű­tőnek. — Diktálhatnád... Fiberlapot helyezett a sa­tupadra, rá a siktakönyvet és a tentaceruza hegyét lapos reszelőn hegyesre csiszolta. A fűtő diktált, a gépész írt. — Balogh Lajos, Kunágota, 1938.. . A gépész ismételte, s utá­na mást mondott. — Akkor esett a francia­kulcs az aknába... Bufli Hajdú lebukott érte... A klottgatyában citerált az ina... Nem használt sem a rum, sem a forró tea... Két éjjel az ágyba pisilt... To­vább! — Fekécs Gergely. Endréd, 1941.. . Irta a nevet és emlékében felbukkant a régi idő. — Márciusban volt a nagy belvíz... Nem győzte a két öreg gép, másik öt motoros szivattyú is besegített... A Fagytól dermedt a levegő. A park virágai megkórosod- va remegnek. Szenved a vi­lág. Barázdált arcú férfi tipeg át a parkon. Városi bun­dájának prémje » kalapja széléig felhajtva. Szemben vele irhabundás férfi igyek­szik, homloka gondterhelt, összetalálkoznak. Megörül­nek. Kezet fognak. — Szörnyű hideg van! — szól az irhabundás. — Mínusz 17 fok! — fe­lel a városi bundás. Szét­húzza száját, szinte könnyez­ve mondja. — & éppen most utasította vissza a tanács ipari osztálya a gázkonvek­tor engedélyezése iránti ké­relmemet. Indoklás : sok az budiig jött a víz, a disznó­ólát is elöntötte... Tovább ! — Ökrös Ignác, Vésztő, 1936... Ez az esztendő is vissza­hozta az elmúlt perceket. — Soós Pista ebben az év­ben fagyott meg... A kilo- méterkövön elaludt... A hó­ban megágyalt, azt hitte, hogy valódi ágy... Reggelre úgy tört, mint a szárazkol­bász. .. Tovább ! — Hoffmann András, Me- zőberény, 1920... A ceruza megállt a kezé­ben. Felnézett a fiberlapról, ki az ablakon és a nyújtóz­kodó határ messzi páráiban megpihent. Halkan szólt: — Együtt megyünk nyug­díjba Hoffmannal nyolc év múlva, ha... Mondjad to­vább! — Nincs több... írtak volna még tovább is. Esetleg délig, estig, hol­napig. .. De örök időkig nem maradhatnak a satupad mel­lett. Lépni kell... Végig a gépházon, onnan a kazán­házba, egészen a szúrólán­gig, a hangig. A lemetszett karikáig, az udvarig, ahol a kazán darabjai fekszenek egymás hegyén-hátán és ahol a levésett csavarok tövében mutatja magát a minium vörösen, mint a megszáradt emberi vér... Onnan is to­vább, tovább... A hegesztőpisztoly szólt át hozzájuk. — Sziii! Sziii! S utána a krákogás és a karbidszaggal együtt bevágó­dott megint a szerelő. Köny­vet tett le a satupadra és vele együtt a szavát. — Átpasszolom ezt a zseb­könyvet. .. Benne van min­den, minden drót, minden csavar, kis frekvencia, nagy frekvencia, istennyila és egyéb marhaságok... Bön­gésszétek és esténként majd konzultálunk... Mutatta a nyakát és a nyakán a kidülledt ütőeret. — Ide a rozsdás bökőt, ha nem vizsgáztok le két hónap múlva ötösre... Fordult és ment. Útköz­ben fütyölt. A két ember né­zett utána és lassan mosolyt hozott a siető pillanat. Mert úgy érezték, hogy a szerelőnek a fütyölése is rekedtes... igénylő. Hát most aztán szólj hozzá, kérlekszépen. Az irhabundás megértő ember, neki is elege van a „bürokráciából” : — Hej Emőkém, mit tehet a szegény ember... Nálam ugyan be van vezetve a gáz, tudod, összkomfort, de mit érek vele, ha aprók a szo­bák. Négy apró szoba, két apró gyermek. Alattunk fél emelettel éjfélig zajos étte­rem. Feleségem 2800-ért ké­sőn jön haza a második mű­szak után. Autóm idegen ga­rázsban rostokol. Hiába sze­dünk össze havonta hétezret is, nincs boldogság. Itt feltűnik a park szélén két karcsú láb, s egy ga­lambszürke teddibeer bunda. Valahol a gallér körül, a ka­O agymama lettem! S ebben a tényben nemcsak az életrend­je van benne, de öröm, cso­dálat is. Negyvenkét éves vagyok, tanítónő egy kicsi faluiban, és özvegy. Három gyermekem van, és a jöve­vény, a fiú az alsó uno­kám. Természetes, hogy me­gyek és megnézem az uno­kámat! A falu, ahol élek, dolgo­zom, jó hetven kilométerre van a várostól, ahol a fiú- unokám született. Autóbusz jár, persze, tehát autóbusz- szal utazom. A ruháim nem éppen új holmik, de az öröm olyan nagy, hogy fiatalnak, vég­telennek érzem az életem. Mit lehet tenni ebben az örökkévalóság-érzetben? Vi­dáman lenni, s felöltözni, nagyon újnak, szépnek hinni a világot k önmagamat.- Egyik fiatal kolléganőmmel megkezdtük a régi holmik válogatását. Először is elő­vettem az újasszonyi cipőm, amolyan „spanglis”, kroko­dilbőr utánzat. Azután az ezüstrókát — két napig szellőzött a naftáimtól —ez is fiatalkori darab. Ezt rá a sötétkék spriccelt kabátra és kész az új, elegáns útika­bát. Ezután jött a gyakorlati, vagyis a józanabb készülő­dés: tyúkot vágni, fi-_ nom laskatésztát metélni, sü-" teményt sütni... A kiseb­bik fiiam eltett, s máig is őrzött babaholmiját válogat­ni... Három bőrönd lett te­le. Sose hittem, hogy eny- nyi mozgatható holmi van az eléggé szűk, magános la­kásomban. Végre felöltözhettem egy szombati napon s a kolléga­nőm segédletével kicipeltük a bőröndöket a megállóhoz. — Bizony isten senki nem mondaná, hogy nagymama vagy! Komolyan, haláli ele­gáns vagy ! — mondta, mondta a fiatalok rajongó lelkesedésével kísérőm. Aztán... jött a busz, in­tegetés, de nincs idő beszéd­re, sem érzékenykedésre, alig férek a három bőrönd­del. Éppen hogy lepréseltem más, több bőrönd közé, s csak állok, kicsit idétlenül. A magas sarkú cipő ké­lap alatt fitos orrocska, skét fekete szem lapul. A bún-. dások már a lábáról felis­merik. Kétfélé húzódnak, lendületesen kalapot emel­nek. A teddibeer bunda a két férfi között lehorganyoz. Tavasz illata terjeng a der­medt télben. Két torzsa közt egy virágszál. ömlik belőle a gondolat: — Jé Ernő, Jé Tivadar!..." Hogy hova igyekszem? Nem fogják elhinni: az OTP-hez ebben az ítéletidőben. Hat­vanezrünk van csak a taka­rékban, de kell a csodának az a rozoga Trabant. Tavasz- szal legalább Zsigulit kell vennünk. S mi, akik soha senkinek nem tartoztunk, most kénytelenek vagyunk hitelt felvenni, ráadásul a hétvégi házat is bővítenünk kell. Na pá-pá! A két bundás férfi sóvá­rogva néz a távolodó teddi­nyelmetlen, az ezüstrókának a kölnin keresztül is érzem a régi szagát... A fiatal, csinos kalauznő rendelkezik, hangosan, ha­tározottan, elhelyezendő tár­gyak vagyunk a szemében. Érdekes, valóban helye lesz lassan mindennek és min­denkinek, csak én ácsorgók az ajtó előtti kis térben. — Tessék eltenni valaho­vá ezeket... ! — szól rám határozottan — mit képzel? Más is fel akar még szállni! Hány megálló van még a végállomásig! — mondja, so­rolja a helyzetet, s hogy né­melyek milyenek! Azt hi­szik, övék az egész kocsi! Egyik-másik utas kíváncsian erre fülel, ezek jó kis vesze­kedést várnak, mások harci­as pózzal, könyökkel törnek utat errefelé, ezek segíteni akarnak. De én ma nem akarok veszekedést! Hallani sem. Olyan jó az öröm a szívemben ! — Excuez-moi Madamoi­selle, mais je ne sais pas, que... — Vagyis, bocsás­son meg, kisasszony, de én nem tudom, hogy... mon­dom franciául, és milyen jó most, hogy a francia szava­kat hallom, hiszen otthon csak olvasni szoktam. — Oh, Madam, étès-vous française... ? ön francia, asszonyom? — mondja tört, rossz kiejtéssel, de franciául a csinos kalauznő, s a harag elsimul arcán, mint tó szé­beer után. A városi bundás csettint is, felelne valami gusztát, amikor éles fütty hasítja át a dermedt csen­det Nyári melegben bur­jánzó kismadár sem adhat ilyen szép füttykoncertet. A park szélén feltűnik az éne­kes csalogány: fiatalember hajadon fővel, kiskabátban, nyakán hanyagul átvetett sállal. Keze nadrágzsebébe süllyesztve. S jön. De hogy jön? Amint lép, csípője for­dul egyet. Bal lába mere­ven lódul előre, jobb lábával szinte kaszál. Minden lépése munka, szenvedés. A két bundás széthúzódik a ka­száló lábak elől. Nem szól­nak, kivárják, amíg elhalad. A nyomorék pedig jön. Tu­lajdonképpen csak a ballal lép, jobbját utánahúzza. Végre a két bundás férfi elé ér. Megáll. A füttykoncertet lén a hullámok. Úgy tesz, mintha nem nekem szólt volna az előbbi éles hang. Megfogja a kisebbik bőrön­dömet, a mellette álló fér­fiakra rászól: — Segítsenek már ennek a vénasszonynak ! Ezt az idétlen franciáját... ! Pa­rancsoljon asszonyom — mondja nekem megint csak franciául, s rámnevet. Nagy, huncut nevetéssel. — Na, nyanya, üljön le! — s egy fiatalember helyére nyom. Az csak a nyakát nyújtogat­ja, s idegesen, de ő is ne­vet. — Merci, merci... — da­dogom s a rókát hanyagul és előkelőén a vállam he­gyére billentem. — Ne panaszkodjon, hogy ilyen Magyarország, meg olyan Magyarország... — Dohog a csinos lány, de közben mosolyog. — Nem futotta autóra, mama? Le kell szállni a köznépbe, mi? Na, nem baj az, előfordul az mással 'is azért, mert kül­földi ... Csak üljön kényel­mesen ... — s mondja, mondja, és mosolyog. Mint­ha azt magyarázná nekem, hogy milyen szép a táj s hogy ragyog az egész vi­lág... Mit tehetek? Mosolygok. Helyem már van, kényel­mes, jól látom a tájat... Jaj, csak az a baj, nem szólhatok a szomszédomhoz egy szót sem magyarul! is pihenteti. Nézi a két ba­rázdált homlokot, gondter­helt arcot. Tűnődik magá­ban. Két markát kiveszi zse­béből, nyitott tenyerén meg­csillannak az aprópénzek. Szívből mondja: — Az elvtársak nagyon fázhatnak. Jöjjenek na, fize­tek a sarki presszóban egy- egy feketét, jó forrón. De mert válaszra sem mél­tatják, visszadugja zsebébe két kezét, s nagy munkával, éles trillázással vonszolja magát tovább, míg el nem tűnik a park túlsó oldalán. A két bundás férfi mere­ven néz a nyomorék fiú után. Ügy érzik most, hogy ott belül, önmagukban, ahol soha nem tapogatnak a kül­sőt örökké bíráló szemükkel, hirtelen megmozdult valami. Dénes Géza ■­Bessenyei Antal: Tsz-brigád Koczka Pál Sziget Asszonnyal álmodtam, mint sokan hó hullt arcomra; így akartam tíz ujjal magam betakartam kék szégyennel jóllakottan. Kés nyílt kezemben, fekete rózsa ébrednem kellett, mert fagyott szívemmel eddig ő is jóllakott, édes hamuját szemembe szórta. A Holdtól kérdeztem: — látta-e? fakó volt, de így mondta: „— láttam. Egyet villant, elhalt éneke eltűnt, míg a felhők mögött jártam." Ki tudja még egyszer látom-e? Ráértem. Még száz évet vártam. Verasztó Antal Szülőhelyem Mikor hazatérek nem számítanak az évek újra gyermek vagyok, kezemben karéj kenyér, s a régi ház végénél állva nézem, hogy a távolban minden összeér. FAGYPONT ALATT

Next

/
Oldalképek
Tartalom