Békés Megyei Népújság, 1978. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-01 / 1. szám

1978. Január 1., vasárnap

tilwjMaa

Mit láthatunk jövőre a Munkácsy Múzeumban?

Elkészült a békéscsabai múzeum 1978-as esztendőre szóló kiállítási terve, amelyből kiderül, hogy jövőre is gazdag, színes programmal várják a múzeumlátogató közönséget. A decemberben megnyílt „Szocialista brigádok üzemtörténeti kiállítása” még januárban is várja az érdeklődőket.

Február—március hónapban ismét jelentkezik a pécsi Janus Pannonius Múzeum „Természet — Látás — Alkotás III—IV.” című didaktikai, a vizuális kultúra fejlesztését szolgáló sorozatának újabb anyagával. A kiállítás teljes anyagát Lantos Ferenc képzőművész állította össze. Bizonyára az iskolák diákjai nagy érdeklődéssel látogatják majd a rajz- és képzőművészeti stúdiumokban jól hasznosítható kiállítást. Februárban a békéscsabai ifjúsági és úttörőház által összegyűjtött anyagból gyermekrajz-kiál- lítás lesz.

Az alkalmazott grafikai műfajok közül elsőnek a plakátművészet országos seregszemléjére Békéscsabán kerül sor. A pályázatra beérkezett és legjobbnak ítélt alkotásokat a múzeumban április—május hónapban az I. országos grafikai bienná- lé Plakátművészet című kiállításán ismerhetik meg a látogatók.

Igazi múzeumi csemegét jelent majd a tárlatlátogatóknak a májusban nyíló Ősök — istenek című Nyu- gat-Afrika élő népművészetét bemutató kiállítás, amely

a Néprajzi Múzeumban, Budapesten is nagy sikerrel szerepelt. A gazdag, egzotikus tárgyakból álló anyag Tálát Belner, a Török Köztársaság magyarországi

rendkívüli és meghatalmazott nagykövetének magán- gyűjteménye.

Júniusban a népművészet kedvelőinek a Békés megyei Múzeumi Szervezet néprajzi osztálya által összegyűjtött népi kerámiai anyag kerül kiállításra.

Bakó Ilona, budapesti iparművész főleg textíliákból álló alkotásai augusztus —szeptember hónapban szerepelnék a múzeumban. Ugyancsak szeptemberben nyílik a Zagyva Imre kerámiáit bemutató kiállítás is.

A képzőművészeti világhét alkalmából szeptember —októberben a Békés megyei és a megyéből elszármazott művészek alkotásaiból rendez a múzeum tárlatot. Év végén kerül sor a Magyar Nemzeti Galéria vendégkiállítására ,A magyar 'rajzművészet” című sorozat keretében, amelynek folytatásaként a XX. századi magyar grafikákat felölelő anyagot láthatják a képzőművészetet kedvelők.

Novemberben, a Megyei Művelődési Központ és a Békés megyei Tanács V. B. művelődésügyi osztálya által az immár hagyományosan meghirdetett fotópályázat eredményeit bemutató Kulich Gyula-fotókiállítás kap helyt a múzeumban.

B. S. E.

Több millió mozinéző

Sikeres esztendőt zárt a Békés megyei Moziüzemi Vállalat 1977 utolsó napjaiban. Két millió 900 ezer látogató járt megyénk filmszínházaiban, magyar filmet 560 ezren, szovjetet pedig 473 ezren láttak. A Nagy Október 60. évfordulójának tiszteletére szovjet filmheteket rendezett a vállalat. A tanyasi filmnapok keretében még a legeldugottabb tanya- központokba is eljutottak a

szovjet és magyar filmek. A szovjet film történetéből Békésen, Gyulán, Szarvason, Orosházán és Békéscsabán sikeres vetélkedőket rendeztek diákoknak és szocialista brigádoknak.

1978-ban 30 éves évfordulóját ünnepli a magyar film államosítása. Amikor a moziüzemi vállalatnál az új terveken és tennivalókon gondolkodnak, ez a jubileum jelent majd külön feladatot a mozisoknak.

Húsz év után, ünnepi időben

Hogyan lesz valaki békéscsabai? Vagy legalábbis hogyan változik idevalósivá, mi történik az emberben, mélyen, ahogy átváltozik, és egyszercsak azt mondja, ha kérdik: otthon, Csabán?

Nem Debrecenben vagy Budapesten, hanem Békéscsabán. ..

Az ember változásaiban nem nagy dolog, bár ha jobban a mélyére nézünk, talán mégis az. Mert a környezet is formál, nemcsak mi a környezetet, és a város hangulata, ahol élünk, akaratlanul saját hangulatunk, közérzetünk részévé válik.

Milyen a hangulat Csabán? Milyen a közérzet? És milyen volt húsz éven át, amióta a Barcza Éva—Körösztös István színész házaspár itt játszik a színházban, itt lakik Békéscsabán?

Kezdhettem volna rövidebben, elég lett volna any- nyit írni bevezetőként, hogy „húsz év Békéscsabán”, de csak ennyit nagyon kevésnek, szürkének, közhelyszerűnek éreztem. Mert sokkal több elfogadni egy várost életünk állandó színteréül, és bizony még több az, ha a város is elfogad bennünket.'

Az otthonuk meleg, vonzó és egyéni. A legkevésbé az látszik, hogy színészek; Kö- rösztösék önmagukban tudják le, őrzik meg a sikereket, és nem szögezik azt a látogatók szeme elé. Kitüntetéseiket, emlékplakettjeiket, okleveleiket is a szekrény mélyéről kell előszedni, pedig díszei lehetnének egy meghitt saroknak. A megyei tanács Justh-emlékplakettjét mindketten megkapták, a Szocialista Kultúráért kitüntetést ugyanúgy, a városi tanács nívódíjaiból is részesültek, és Körösztös 1973-ban, a Gyulai Várszínház 10 éves jubileumán ott volt azok között, akiket a „Várszínházért” emlékplakettel jutalmaztak.

Éveket idézünk. A húsz évet, a békéscsabaiságot, az

kezdőbetűs Közönség, mely megjegyez minden fényes estét, minden sikert, és az a hálája, hogy nem felejt.

alföldiséget, a színházat, az életet. Nem így mondjuk, nem citálunk ilyen nagy szavakat, lényegében azonban erről csevegünk a fénylő, kis karácsonyfa mellett, miközben megfelelő szüneteket tartunk, és a játékos Csicsi kutya bohóságain derülünk.

A háziasszony, annyi operett hősnője egészen prózai dologra emlékezik. A maet-' zagvasútra, ahogy annak idején napjában többször is végigdöcögött a főutcán, szemben a színházzal, át a kitérőn a nagyállomásra. Ahogy csattogott a néhány, autó között, kerülgetve a lovas szekereket, a kerékpáro23.

— Miért, talán műanyag íbédre számítottál? — kér- iezte fensőbbséggel Lajos aácsi. — Kérsz még eggyel? — mutatta fel a pálinkásüveget.

Kati az erős kisüstitől még nindig krákogó Apura és \nyura nézett, és odanyújtotta a poharát.

— Ha koccintasz velem, Lajos bácsi!

Készséggel koccintott; nyújtotta volna a szülőknek is, de 5k elhárították.

— Kislányom, az eljegyzésed napján talán mégsem illik illuminált állapotban fogadnod a vőlegényedet és a szüleit!

— Igenis, Anyukám. Csak ízt nem tudom, mi lesz velem, ha kikerülök a kezed alól, és már nem tudsz nevelni. ..

Anya és lánya egyszerre sóhajtottak fel. De Gittának /olt annyi humorérzéke és nölcsessége, hogy egyszerre nevették is el magukat.

— Segíthetünk, Lajos?

— Természetesen ; ott a /ereshagyma, már lehet is darabolni. Nem nagyon apróra vágni, csak mint a hüvelykujjamon a köröm. És nagymama? — jutott eszé- ne.

— Majd Apu idejében ér- temegy... csak ide Óbudára, tudod néhány perc.

Lajos bácsi furcsán pislogott Gittára; ez talán azt jelentette, hogy akkor meg miért engedték Aput inni. De nem szólt. Vette a nagy- kést és vágta tovább a húst.

A faggyút gondosan lefejtette, de a lefosztott csontokat a hús közé rakta.

— Ez birka, te Lajos, nem tréfáltál?

Molnár Zoltán:

ELJEGYZÉS

— Gittám, neked nem kell

belőle enned ; a másik

edényben halászlé lesz.

— Az mindjárt más — mondta Gitta, aki egyébként a halászlét is utálta. De nem is az volt a legfőbb gondja, hogy ő mit fog enni, hanem, hogy a Tibor szülei hajlandók-e egyáltalán még csak meg is kóstolni ezeket az ételeket. Bár ki tudja, ez most valami művezető, vagy üzemvezető, de azelőtt közönséges munkás volt. Csakhogy a fiuk ilyen tudósféle, azért gondolta őket is hosszú ideig valami értelmiséginek. Ami azt illeti, Kati nem sietett őt annak idején megfelelően tájékoztatni.

Lajos bácsi minden zsiradék nélkül csak berakta együtt a húst meg a hagymát a bográcsba, sót meg paprikát szórt rá, és már gyújtotta is meg a szalmacsutakot. Másodpercek alatt ropogott a tűz.

— Zsonglőr vagy, Lajos ! — tetszett Apunak a gyors tűzgyújtás, ö nyilván estig sem tudta volna ezt a szabad tüzet meggyújtani.

— Majd akkor nyilatkozz, ha megetted! — mondta a dicséretre Lajos bácsi.

Kati visszament a kocsihoz, és kezdte lehordani a pincébe az italokat.

— Egészen csinœ kislány így messziről... — mondta az apa és gázt adott.

Kati, mint egy közlekedési rendőr, mutatta az utat, be a kapun, a Zsiguli mellé.

Tibor lépett ki először, hogy udvariasan kisegítse az anyját, de Kati nem adott neki erre módot, hanem mint egy — a pillanat iih- letettségében elérzékenyült — menyasszony, vőlegénye mellére és karjaiba vetette magát. Hadd lássák a szülők, hogy mennyire szereti gyermeküket.

Szerencsére jakkor már jött, kezét gondosan megtö- rülgetve, Anyu, s hozzáillő méltóságos lassúsággal Apu is; így amíg a fiatalok kibontakozhattak egymás öleléséből, {addig a szülők is puszit, kézfogást és barátságos hát- baveregetést váltottak.

— Hát nem szép pár?! — fordult Anyu Tibor mamájához, aki éber anyagi ösztönével immár sokadszor éppen most is azt fürkészte, mennyire lehet elhinni, hogy ez a szemrevaló szép lány éppen az ő, az életben meglehetősen idétlenül mozgó, és korántsem daliás fiába szerelmes. ö ugyan igazán tisztában volt Tibor szellemi és jellembeli értékeivel, s hajlamos is volt elhinni, hogy valaki belészerethet, de volt benne annyi tárgyilagos kételkedés, amennyinek a leküzdéséhez az eddiginél több bizonyosságra volt szüksége.

De ha elképzelte is, hogy ez a lány már annyira ismeri Tibort, hogy belső értékeibe szeretett bele, azt azonban semmiképpen sem hihette, hogy fia még |a lány anyjának is igazán tetszik. így; szép pár.

(Folytatjuk)

— Nem azt mondtad, Anyu, hogy először is legyünk túl az italokon?

— Óh, igen; közben elfelejtettem.

Apu szó nélkül jött segíteni.

Szépen körben leraktak mindent a földből való fal mellé.

De Katiban nem lankadt a szorgalom; rögtön ment vissza a tűzhelyhez segíteni.

Am közben meglátta a Volkswagent.

Vagy százötven méterre állt meg nagy tétován. Persze, ez a mulya Tibor nem képes egyedül idetalálni, s akaratlanul is játszik kedves szülei idegeivel. Hiába tárták ki előre a kaput is; ahhoz, hogy észrevegyék, el kell jönniük idáig.

Felkapott egy konyharuhát, amibe a papíron kívül a hús lehetett becsomagolva, de már csak feleslegesen hevert a füvön, 6 kiment vele integetni a kapu elé.

— Nem a Katid az ott? — kérdezte a kocsiban Tibort a mamája.

Tibor feltette-levette a szemüvegét.

— Igencsak — mondta nem túlságosan határozottan.

Fotó: Gál Edit

sokat. Ahogy a lányuk, Dön- ci, aki ötévesen lett csabai polgár, integetett utána, és az volt az öröme, ha felülhetett rá...

A madzagvasutat elvitte az idő, a modernizálódó város, és akiknek emlékeiben megmaradt, azok értik igazán, mi az, hogy múlt, és mi az, hogy jelen.

A színház. A tehetség, az elhivatottság próbaköve, a múlhatatlan nagy szerelem. Amiről nem kell beszélni, hogy miért van, honnan jött?

Szabad legyen előhozakodnom első találkozásunkkal, 1957 szeptemberében. A színház klubjában történt. Akkor szerződtek át Kaposvárról, és a többi érkező művész között Barcza Évát és Körösztös Istvánt is bemutattam. Néhány sorban, ahogy mondani szokás, távirati stílusban: ez vagyok, innen jöttem, ezt szeretném. Akkor még egyikőnk sem gondolta, hogy húsz év múltán szemben ülünk egymással a fénylő, kis karácsonyfa mellett, és előszedjük azt a húsz esztendőt.

„Szörnyű sötét utcák, sár, és a színház: ezek voltak az első élmények, mondja Körösztös. A mostani Kulich- lakótelep helyén játszottak a cirkuszok, ha ideérkeztek, és odamentünk mi is a Dönci gyerekkel, jókat nevetni. Egy város épült azóta ott. Van persze, amit sajnálok is, hogy elmúlt. Például a fürdő helyén a hársfasort, a ligetet. Szerettem sétálni ott, festegetni, rajzolni, fényképezni. Hallgatni, hogyan surrog a Kis-Körös a nádtorzsák között. A strand, az uszoda mégis gyönyörű... Még akkor is, ha én a fákat, az élő vizeket szeretem jobban.”

Figyelem közben, hogy választ kapok-e arra, hogyan lesz valaki csabaivá, húsz év alatt? Aztán hamar rájövök, hogy erre úgysem kapok választ. Hogy elmondják. semmiképpen. Azzal válaszolnak, és azzal válaszoltak húsz éven át, hogy együtt töltötték a várossal ezt a két évtizedet.

Keveset mondok, ha azt mondom: mindenki ismeri őket. Mert nemcsak ismeri, szereti is Körösztöséket ez a város, a közönség, az a nagy

o

A szerkesztőség könyvtárában egymás mellett sorakoznak a régi újságok kötetei. 1957 szeptemberét lapozom fel, hogy rátaláljak Körösztös István első bemutatkozására. „Nyitóelőadás a kamaraszínházban” olvasom a címet. Molière: Tartuffe. Az egyik képen Körösztös, mint Orgon. És a kritika néhány sora: „Körösztös István alakította az önmaga ostobaságának, hiszékenységének áldozatává váló Or- gont. Körösztöst most láttuk először békéscsabai színpadon, Kaposvárról szerződött át a Jókai Színházhoz. Már kritikánk első részében megemlítettük, hogy az első felvonás nehezen-indulását Orgon megjelenése mozdítja ki és lendíti előre. Orgon vakbuzgó, rögeszmés ember — ezt kitűnően adta Körösztös István.”

Orgon, mint első. És aztán még mennyi követte! Nagy emlékek, jelentős dátumok. Dobozy Imre Szélviharjának főszerepe; huszonöt éves színészi jubileumán Kodolá- nyi János Földindulásában tapsoltunk neki; jót nevet, és szereti Rettegi Fridolint

1968-ból ; a Páskándi-darab, a „Tornyot választok” koldusát; a Fáklyaláng Józsáját, meg a többit, mind a többit, és nem is folytatjuk, hiszen minden évad meghozta Békéscsabára az emlékezetes Körösztös-sikert.

Barcza Éva a Cigánybáróban jött be először a békéscsabai színház színpadára, és kitörő taps fogadta. A húsz év előtti újság most is hűséges segítő. A lelkes kritikus nem is hallgatta el, mit érzett a bemutató után: „Amit Barcza Éva nyújtott Szaffi szerepében, sokáig nagy és emlékezetes élmény marad. Nagyon szépen énekel, de nemcsak énekes, hanem színésznő is, és ez olyan előnyt biztosít számára, mely keveseknek van birtokában...”

„Végigjátszottam mindent, ami szép és jó az operettirodalomban. Részese lehettem az érzésnek, amit zsúfolt nézőtér előtt érez a színész, és a tapsnak, amit ilyenkor adhat a közönség... A mégis legszebb ? Talán Csajkovszkij Diadalmas asszonya. Igen, az. Megkönnyeztem, amikor befejeződött."

Csicsi újra csak előttünk rohangál, valószínű, az esti sétára vár. Miután rendeződnek a dolgok, Körösztös óragyűjteményét, népművészeti tárgyait, és legújabb akva- relljeit nézegetjük. Évtizedek óta fest, és nem is akárhogyan. Kiállításai voltak, közös kiállításokon szerepelt egyszer-egyszer. Most éppen szerkesztőségünk Köröstáj- klubdélutánjára készül elhozni a legújabbakat, hogy beszélgessünk, vitatkozzunk azokról. Üjévre linómetszettel köszönti barátait.

„A fákat, a magányos kis házakat, erdőket, dombokat szeretem. Meg a Balatont, a víz csillámlását, a kora reggeli párát. Ha ecsetet veszek a kezembe, ez a szeretet alakítja a színek harmóniáját, a kompozíció egészét. Ha nincs is ott ezeken a képeken az ember, mégis ott van. A fákban, a természetben, az opálos égben. Mindenütt.”

Most már végképp nem keresem, hogyan lettek csabaiak Körösztösék. Szerintem azok is voltak, csak húsz év előtt még nem tudtak róla. ..

Éjfélkor, 1978-at köszöntvt tucatnyi óra üti majd el náluk a tizenkettőt. Ennyi ' a húsz év: ötvennyolc, hetvennyolc.

És erre megint csak hallgatni lehet. Sass Ervln