Békés Megyei Népújság, 1978. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-06 / 5. szám

1978. január 6., péntek A jövő televíziója, a televízió jövője Erre születni kell A színes televíziót minden elbűvölő adottságával együtt majdnem ugyanakkor talál­ták fel, mint a fekete-ftíhé- ret. A színeket sugárzó és felfogó rendszereket érde­meikkel és hátrányaikkal a szaksajtó vitatta és vitatja azóta is. Könyvek jelentek meg, kis elektronikus anek­doták arról, hogy a külön­böző szisztémáknak mi az előnye, hátránya... Felbuk­kant a megállapítás — két azonos színnel sohasem le­het találkozni... A franciák a Secam-rendszert egyszerű­en Amerika-ellenes európai társulásnak nevezik, a Fal­rendszert luxus kiadásnak... Persze ez csak tréfa. Min­den rendszernek megvan a maga előnye és a maga hátránya. A színes televízió tulajdonképpen jobban kö­zelít a valósághoz, teljesebb képet ad a valóságról, mint a fekete-fehér. A színek hű visszaadásától a következő lépés a valóság teljes megközelítéséhez egye­lőre az elméletben létező háromdimenziós televíziózás. És mivel a hír április 1-én látott napvilágot, mindenki tréfának gondolta. Pedig nem volt az. Ez alkalommal sikerült először a dolgok térbeli helyzetét valóságosan közvetítő adásrendszert ki­dolgozni. Az ilyenfajta te­levízió nagyon is kompli­kált, részben a háromdimen­ziós fényképeknél, a monog­ráfiánál szerzett tapasztala­tokra támaszkodik. Persze azért addig még nagyon sok részletkérdést tisztázni kell. Ennek ellenére a szakembe­rek nagyon is bíznak abban, hogy az eddigi tévéképernyő a jövőben hamarosan átala­kul. Lehetővé vált a képernyőn bemutatott adás otthoni rög­zítése, és a látottak megle­hetősen hű felidézése. A Vi- deo-magnetofonok lehetővé tették a hang és a kép egy­idejű rögzítését. Egyszerre hét, illetve nyolc rivális Vi­deó-kazetta cég versenyzett a vásárlók kegyének meg­nyeréséért. Nyilvánvaló a tökéletes sikert egyikük sem érte el. A Videó-kazetta ma is inkább kuriózum maradt, mint megszokott és bevált otthoni technikai segédesz­köz. Elsősorban az iskolák használják. Ennek talán az az egyetlen oka, hogy a rög­zítés meglehetősen bonyo­lult. A jövő azonban itt is sok jót ígér. Néhány rész­letkérdés megoldása után, elsősorban a hihetetlenül magas árak csökkentése, és a karbantartás egyszerűsíté­se után előreláthatólag egy évtizeden belül a Video-ka- zetta ugyanolyan hozzáfér­hető lesz mindenki számá­ra, mint a közönséges mag­netofon kazetta. Már megjelentek a Video­lemezek is, amelyek akár­csak a közönséges hangle­mezek, megfelelő „lejátszó­ra” téve, fölidézik nagyon is pontosan — a lézernél is fi­nomabb sugarak közvetítésé­vel — az előre felvett lát­ványosságot. A kép minősé­ge nagyszerű, de a lemez túl gyorsan kopik, már né­hány lejátszás után alig-alig vehető ki a kép. Egy másik most kísérletezés alatt álló rendszer átlátszó műanyag szalagra rögzíti az adást, ho­logrammá alakítja át, majd színes képpé dolgozza fel. Am erre sem várhat nagy jövő. Az ok: a horribilis árak... Egyre divatosabb az úgy­nevezett kábelen közvetített műsorok megtekintése. Itt. egy központból szórják a műsort, különféle kábeleken. Így az illető megrendelheti az adást, természetesen nem kis előfizetési díj ellenében. Ugyancsak látványosan fej­lődtek az utóbbi években azok az adások, amelyeket a nagy stúdiók mellőzésével, szerény eszközökkel, főleg nem hivatásos közreműkö­dőkkel állítottak elő. Ezek inkább a különféle közmű­velődési akciókhoz állnak közel, és kevésbé a televízió­zás szokott formáihoz. Ez­zel együtt a szakértők az eddig bevált tévésugárzási módok közeli alkonyát jel­zik ... Hamarosan nem lesz lehetetlen a kazettákból elő­re összeállított házi tévé- könyvtár, a műbolygókról közvetített adás, a kábelen vehető televíziós adás, vagy­is a tévénéző nem lesz ki­zárólag csak egy adó kiszol­gáltatottja ... Így aztán meg­növelhetjük az információ- szerzés lehetőségeit, a kérdés csak az, hogyan élünk majd vele? Nemlaha György Nem volt egyszerű megta­lálni Túri Andrásékat Béké­sen. Zöld kerítéses házuk egy ravaszul kanyargó, csendes, kis utcában húzódik meg. A tágas teraszon szokatlan szépségű, fehér szegélyes fo- 1 nőtt, új kerti bútorgarnitúra, a sarokban másféle fonással készült öreg, öblös nyugágy, a falakon pedig — a másutt megszokott kovácsoltvas vi­rágtartók helyett — nádfo- natúak sorakoztak, árulkod­óvá a gazda mesterségbeli tudásáról. Mikor a konyhába betér­tünk, Bandi bácsi — mert csak így emlegetik minde­nütt — éppen a kisunokával tréfálkozott, míg a keze se­rényen járt egy készülő, szép ívű széken. Nyugodt, mosoly­gós arcán nem látszik á kor. Ki hinné, hogy hét éve már nyugdíjban van? Igaz, né­ha besegít volt munkahelyén, a Békési Kosárfonó Háziipa­ri Szövetkezetben. Mikor fia­talsága titkáról kérdeztük, letette a „colost”, feljebb tol­ta a szemüvegét, s csak az­tán válaszolt: — Nagyon sze­retem a természetet, sokat utazom. Különösen a hegy­vidéket kedvelem, ősszel re­pülővel mentem Szocsiba. Az út csodálatos volt. Aztán az ünnepeket meg a Bükkben töltöttem az unokámmal. Tudja, van ott egy kis fa­házunk. Ha odamegyek, két nap múlva már egyet sem köhintek. — Örökölt mesterség-e családjában a kosárfonás? — Nem, nálunk senki sem foglalkozott kosárfonással. Hanem volt itt Békésen, a mostani Szarvasi úton, egy nagyon nevezetes kosárfonó­iskola az „Iparos Tanoncz Is­kola”. Oda írattak be szü­leim, s ott olyan mesterek keze alatt tanulhattunk 3 éven át, akiktől kiváló alapo­zást kaptunk a kosárfonás­hoz és bútorkészítéshez egy­aránt. Várjon csak egy pilla­natra! — mondta és kis idő múlva egy köteg rajzlappal a kezében tért vissza a szom­szédos szobából. — Megőriz­tem a tanonckoromban ké­szített rajzaimat. Látja a dá­tumot? 1926-ban és 1927-ben csináltam. Ezeket a bútor­terveket később is fölhasz­náltam. Sajnálom, hogy most nem képeznek kosárfonó szakmunkásokat az ipari is­kolákban. Pedig egyre kapó- sabbak a fonott bútorok és használati tárgyak. — Már korábban is kér­dezni akartam, és a rajzokról Január 4-én, szerdán este nyílt meg Békéscsabán a Vasutas Klubkönyvtár klubtermében az ipari szövetkezetek képző- és népi iparművészeti, díszítőművészeti stúdiójának kiállítása. A fafaragások, rézdomborítások, hímzések legszebbjeit lát­hatják a látogatók a stúdiótagok munkái közül. Ketten, akik­nek a kézimunkáit már pályázatokon is elismeréssel jutalmaz­ták: Szabó Olga és Hegedűs Éva Fotó: Gál Edit 27. Kati most a nagymama vállára tette a kezét. Ezzel talán azt is jelezte, hogy neki van egy ilyen odakapkodó szokása, nehogy Laci vala­hogy túlértékelje már az előbbi mozdulatát, amikor az ő vállához nyúlt. — Ne aggódj, nagymama! Nem okozol semmi gondot... és még időben odaérünk. Most már a dűlőúton mentek, ha lehet, az eddigi­nél is óvatosabban. Laci se­gített Katinak megnyugtatni nagymamát. — Az eljegyzésre biztosan odaérünk! — A visszapillan­tó-tükörben kereste Kati ar­cát. — Én egyébként, ha magam vagyok, akkor is na­gyon óvatosan vezetek. Nem repülőgép ez! A tükörben megtalálták egymás arcát. Kati csak most engedte el nagymama vállát és megjegyezte: — Hiszen az ő saját sze­mélyes biztonsága, az se ku­tya... ugye, Laci!? — Ahol vannak ni! — mondta Laci — nyitva a ka­Mindenki kicsődült a nagymama fogadására, de Laci csak befordult és el­ment mellettük; a ház és a tűzhely közé már ki volt ké­szítve a nyugágy; amellett állt meg, hogy nagymamának éppen csak ki kelljen száll­ni és belefeküdni a kényel­mes nyugágyba. De nagymama, már ahogy lépett kifele — fél tucat kéz nyúlt a segítségére — inge­rülten rájuk szólt: — Vigyétek ezt innen! Nem látjátok, hogy nem tu­dok tőle kiszállni! Körültekintett és mielőtt köszönt volna, megkérdezte: — Hát Lajos hol van? Lajos bácsi a drótkapu bezárásával foglalatoskodott. Nem sietett; hadd fogadják a nagymamát, s végezzék el a bemutatkozásokat. Nyil­ván a Tibor szüleit be kel­lett mutatni. De nagymama, felfedezve a kapuval bajlódó Lajos bá­csit, először is őhozzá sie- fett: — Ö, te házigazda, hát te így fogadod a vendéget?! — Csak a kapu, Margit néni, a kaput zártam be ... Katii nevetett is, bosszan­kodott is, hogy jövendő anyósának és apósának be­mutatása késedelmet szen­ved. De ki kellett várni, amíg a nagymama eleget örvendezik a Lajos bácsi jó színén, s azon, hogy láthat­ja. Majd csak ő utána jö­hettek sorba a többiek. Nagymama úgy mustrálta Tibor szüleit, hogy sok em­ber zavarba jött volna; de úgy látszik, ők kedélyesen fogták fel. Azt is, hogy nagymama milyen viharosan borult az előbb Lajos bácsi nyakába, s ahhoz képest ve­lük eléggé tartózkodóan vi­selkedett. Persze, nem is sejtették, hogy ez inkább a fiuknak szól; szegény Tibort nagymama sehogyan sem tudta megszokni, most is legutoljára hagyta, sőt uta­sította a nyugágy megfele­lőbb elhelyezésére. Feltehe­tően ezt is azért, hogy dia­dalmaskodhasson felette, mennyire ügyetlen. Tibor pedig nagyon igyekezett, de hiába, csak szétesett, alig bírta összerakni. Nagymama nem szólt, csak szemüvegét a homlokára emelve hosszan szemlélte, hosszan és kritikusan, hogy mennyit kínlódik. Végre le­ült és Gusztit intette magá­hoz. Bizalmasan megkérdez­te: — Hát neked meg hogy vált be az új házasságod? Mintha csak egy vadonat­új házasságról érdeklődött volna. — Szööörnyűűúű sorsa van mellettem... — válaszolt helyette Klári. Gitta biztosan jobb volt neki. De hát a jó­isten rendezi a sorsokat. — Te csak ne gúnyolódj a Jóistennel ! Lehet, hogy még fohászkodni fogsz hozzá! — intette nagymama. Valahogy Klárit is családtagnak tekin­tette, mint a volt vejének a jelenlegi feleségét. S bár Guszti csak évek múltán há­zasodott meg a válása után, valahogyan mégis Klárit te­kintette csábítónak. Azt azért tudta, hogy most Bar­na-aput, a jelenlegi vejét kell szeretnie. Rá is mosoly­gott, ahogy ott állt kihevül- ve a tollaslabdaütővel. — Játszotok, gyerekek? Mutassátok már, hogy megy ez?! — Rajta örömapák! — biztatta őket Lajos bácsi is, aki egy üveg villányi bur­gundival közeledett a tűzön csendesen rotyogó paprikás­hoz. Fotó: Gál Edit most megint eszembe jutott, hogy dolgozott-e idegen ter­vezővel? — Hát, összesen kétszer, aztán lemondtam róla. Az el­ső esetben díjat nyertünk, és az iparművész tervező ugyan­csak megsértődött, mikor a helyezésért kapott pénzösz- szeget meg kellett ossza ve­lem. Pedig nekem is volt benne egy kis részem, nem igaz? — Lerajzolja-e magának a megformálandó tárgyat, vagy rögtön munkához lát? — Nem készítek én rajzot, hanem inkább egy kis mo­dellt formázok, s akkor el­dől, jó-e az elképzelésem. Meg aztán mindig úgy me­net közben alakul ki a tár­gyak végső formája. Közben, a rajzok alól szép, színes fotók kerülnek elő. Mind Túri András kosárfonó népi iparművész 20 éves pá­lyázati sikereiről vall. A KISZÖV ebben az évben rendezi 20. jubileumi orszá­gos pályázati kiállítását, amelyre — a tavalyelőtti el­ső díjas munka után — új­ból valami szép bútorgami- túrával szeretne kirukkolni. Sok munkája került már így, pályázat útján az őszi és ta­vaszi Budap>esti Nemzetközi Vásár látogatói elé. — Idén mivel pályázik? — próbálom kicsalogatni a „hadititkot”. — Hát — néz szép ősz ha­jú, fiatalos mozgású feleségé­re —, még nem döntöttük el, milyen is legyen. De egyikét hónapot ráérünk még. — Nocsak! Zsuzsika néni­vel közösen alakítják ki a terveket? — Én is kosárfonó va­gyok, két éve mentem nyug­díjba. Valamit azért csak értek hozzá! — mosolyodott el az eddig hallgató háziasz- szony. — Igaz, én bútort nem tudnék csinálni, mert erős férfikéz kell ahhoz, de tervezgetni közösen szok­tunk. Leülök az urammal szemben — ahogyan most is — és így jobban észreve- szem, ha hibádzik valami. — Mi a véleményük a ko­sárfonó szakma utánpótlásá­ról? Vannak-e tehetséges utódok Békésen? — A fiatalok nem szívesen választják, mert hosszú idő kell ahhoz, míg igazán jó kosárfonókká válnak. Sokfé­le munkát kell csinálni, és mire beletanul, már meg is változott a divat és kezdhe­ti elölről. Meg aztán, ezzel nem lehet mindjárt jól ke­resni. — töpreng el összekul­csolt ujjaira nézve Túri András. — Itt van ez a pályázat.. — szól közbe felesége. — Azért nem indulnak rajta szívesen a fiatalok, mert sok időt kell eltölteni vele, és nem biztos, hogy he­lyezést érnek el. Akkor meg hol a pénz, ami miatt meg­érné?. .. Azért jár hozzánk egy nagyon ügyes ember, a Varga Károly. Az igen tehet­séges. Szóval, akad azért utánpótlás is... Közben Túri András — mint a tétlen üldögélésre képtelen emberek — újból felvette a szerszámokat, ná­dat hajlítgatott, kopácsolt, láthatóan megnyugvást lelt munkájában. Búcsózóul azért még megkérdezem: — Afi kell ahhoz, hogy valakiből igazán jó kosárfo­nó legyen? — Először is kézügyesség, alkotó fantázia, jó arányér­zék és sok-sok türelem. S ha ez mind megvan — mo­solyodott el Bandi bácsi — még akkor sem biztos, hogy­an igazán jók közé tartozhat. Azt hiszem«.— nézett a kert végében álló, saját ültetésű szálas fenyőkre —, erre szü­letni kell... B. Sajti Emese Mai tévéajánlatunk 20.25 AZ Esz BAJJAL JAK A múlt század orosz ne­mességének érzékletes raj­zát adja Gribojedov vígjá­téka, amelynek hőse: Gsac- kij, az ifjú nemes, aki eu­rópai utazás, kitekintés után tér haza, haladó esz­méket hozva magával. Csakhogy, aki többet tud, aki más, azt alig tudja be­fogadni, megemészteni ez a nemesi társaság, ahol a kapcsolatok és a talpnyalás, a helyezkedés és a fölfelé helyeslés a legfőbb erények, így hát könnyen rásütik Csackijra a bélyeget: bolond. Ezt a szomorú hőst még szerelme, Szofja is ridegen fogadja, hiszen időközben másba szeretett bele. A si- mulékony Molcsalin azon­ban nem minden érdek nél­kül bolondítja magába a lányt. Csackij szerepében Balá- zsovits Lajost látják. A té­véváltozat rendezője: Len­gyel György. (Folytatjuk) Molnár Zoltán: ELJEGYZÉS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom