Békés Megyei Népújság, 1978. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-22 / 19. szám
1978. Január 22., vasárnap . Várkonyi János: Malom utca KÖRÖSTÁJ Jelenlét és menekülés Vita zajlik a írancia irodalmi sajtóban arról, hogy vajon tényleg Andrea Gide használta-e először az „action gratuite” kifejezést? Franciaországban is csak keveseket érdekel e disputa tárgyi része, az érdemi rész azonban — úgy véljük — azokat is érdekelheti, akik egy sort sem olvastak A Vatikán pincéi és az Utazás Kongóba című könyvek No- bel-díjas írójától, akinek regényeiben, elbeszéléseiben általában a későpolgári, dekadens értelmiség képviselőivel találkozhatunk. Az „action gratuite” — magyarra fordítva: „ingyen cselekvés” — ugyanis nemcsak Gide és nem is csak francia nlkotók által képviselt irodalmi jelenség. Hiszen, pé!dául, az olasz Pirandello is gyakran szerepeltet olyan hősöket, akik — belefár. :va mindennapjaik kerékfogásába — teljesen váratlanul (szó szerinti fordítással. „ingyen”) valami olyasmit cselekednek, aminek látszólag semmi értelme ßincs, vagy legalábbis nincs köze mindahhoz, amit addig műveltek. Az elmúlt években többször is játszották nálunk Pirandello IV. Henrik című színművét, amelynek címszereplője nem a középkori német császár, hanem egy huszadik századi olasz férfiú, aki IV. Henriknek képzeli magát. Pontosabban: addig hiteti el környezetével, hogy hisz ebben az őrültségben, amíg ő maga is elhiszi császár voltát... De itt van a mi Füst Milánunk is, akinek szintén van egy drámája Henrik császárról. Ennek a hőse ugyan nem képzeli magát a középkori uralkodónak, hanem valóban az, ám az élete, a gondolkodása éppen úgy tele van bakugrásokkal, mint azoké a dekadens későpolgároké, akikről Gide . és Pirandello írtak. Hozzátehetjük: Füst Milán is — aki nemrégiben kiadott és gyorsan elkapkodott Naplójában egy szintén nagyon szeszélyes „action gratuite”- hőst mutat be: Füst Milánt — nemegyszer próbált elmenekülni a történelem elől. Említett Naplójá-ban telita- lálatosan vallott a helyzetről : „A magamfajta szorongó ember — írta — képes arra, hogy valamilyen gótikus szörnyetegnek, vagy mit tudom én minek képzelje magát, csakhogy ne kelljen, legalább egy időre, részt vennie a saját életében...” Füst Milán azt mondotta ki, ami miatt talán nem volt érdektelen „sétát tenni” francia folyóiratok vitájától a mai magyar életig. Annak a vágya ugyanis, hogy időnként szüneteltessük a saját életünkben való részvételt, nem pusztán irodalmi és értelmiségi sajátosság, hanem eléggé jellemzi a köznapi emberek köznapi életét is. Még mi is, akik előtt egy biztos és emberséges jövő távlatai állnak — ám akiknek át kell élnünk az átmenet korának számos gondját és keservét —, elég gyakran „hintázga- tunk” az önsajnálat és a cinizmus, az önfelmagasztalás és az önlenézés végletei között. Sírni magunkon és kinevetni magunkat — meg ezt a kétféle „magatartást” vegyíteni — könnyebbnek tűnik, mint úgynevezett „kényes” helyzetekben megfelelő döntéseket hozni, és e döntéseket következetesen végrehajtani. Egy szerepbe menekülni kevesebb fáradságba kerül, mint megmérni valóságos lehetőségeinket, és holnapunkat e mérés eredményeire építeni. Számos útja lehet és van is a menekülésnek az erőfeszítéseket igénylő önfelmérés elől. Talán „legegyszerűbb” az, ha leisszuk magunkat a sárga földig. Hiszen, aki részeg, annak nem kell szigorú józansággal ítélkeznie a legkülönbözőbb kérdésekben, annak — legalábbis egy időre — nincsen felelőssége. De a menekülési mód a betegség is. És ilyenkor — mert elhagytuk ma-, gunkat, mert belefogytunk, belesápadtunk az önsajnálatba, mert nem veszünk részt saját egészségünk (és egész-ségünk) fenntartásában — gyakran még az orvos sem tud eligazodni: vajon igazi vagy csak álbetegek vagyunk-e ? Érdekes „ellenpróbák”-at vetett fel több kutató azon a tudományos tanácskozáson, amelyet nemrégiben rendeztek az Akadémia Pszichológiai Intézete, 75. „születésnapja” tiszteletére. Felsoroltak ugyanis olyan eseteket, amikor valamilyen szerencsés véletlen — egy lottónyeremény, egy eltávozott férj vagy feleség váratlan visszatérése — hirtelen „meggyógyított” olyan embereket, akiket betegekként regisztráltak. Ebből derült ki aztán, hogy nincsen igazi szervi bajuk. Buda Béla, a jeles magyar ■ pszichiáter egy, a Világosságban megjelent tanulmányában arra is rámutatott, hogy a menekülés legszélsőségesebb esetében — az ön- gyilkosságoknál — nagyon gyakran arról van szó, hogy az emberek nem gondolják komolyan az önkéntes halált, nagyon is erős az életvágyuk, de egy látványos gesztussal kívánják „megoldani” azokat a problémákat, amelyek valójában alapos tanulást, sok fáradozást igényelnek. Nemzetközi szociológiai és lélektani vizsgálatok is azt bizonyítják; amennyire igaz, hogy világszerte több a belső feszültségben élő ember, mint amennyit egészségügyileg és rendőrileg regisztrálhatnak, annyira igaz az is, hogy sokkal kevesebb a valóban beteg ember, mint amennyien annak mondják — és érzik is — magukat. A belső feszültség ugyan nem egészséges állapot — igazán sok bajt okozhat! —, de még nem betegség! Megfelelő segítséggel életet gazdagító tényezővé változtatható. Ezt a segítséget azonban a mi össznépi társadalmunk sem adhatja meg „felülről”. Sok emberben éppen azért jön létre egy ilyen feszültség, mert eltérést tapasztal szavak és tettek között, és mert mindig mástól, másoktól — az elvontan értelmezett társadalomtól — várja, hogy megnyugtassák, hogy problémáit megoldják. Az ilyen csodavárakozásnak oka az is, hogy propagandánk nem mindig mutat rá arra, hogy bár a nagy, közös célok és a biztató távlatok korában (és országában) élünk, de még sok a megoldatlan problémánk. Okosabb, hajlékonyabb propagandára volna szükség, annál is inkább, mert a tegnaptól is egy olyan fatalista magatartást örököltünk, amely nehezíti, hogy szerencsés véletlenek hiánya esetén mi magunk menjünk elébe — munkával, teremtő józansággal — a gyógyító szerencsének. Az önsegítés metódusait már csak azért is érdemes megtanulni, mert a mi társadalmunk lehetőséget és keretet ad ahhoz, hogy aki segíteni próbál magán, azt tovább segítse. Nem jutottunk el — és soha nem is fogunk eljutni — az automatikusan működő szerencse állapotába, amikor mindenki és mindig olyan szituációban él, hogy fel sem merül a vágy a menekülésre. De aki megtanul harcolni az igazáért, annak több esélye van a győzelemre, mint a múltban lehetett. A legelső „lecke” azonban az, hogy ne a vágyálmainkért, hanem jogos igazunkért — és az igazsághoz való jogunkért — küzd- jünk. Hol tanulható meg mindez? Természetesen az iskolában is, ahol a most előkészület alatt álló reform különösen nagy gondot kíván fordítani arra, hogy személyiségeket neveljünk. Tudjuk azonban, hogy vannak nemcsak hátrányos helyzetben levő gyerekek, hanem hátrányos helyzetben levő iskolák is. És a reform teljes győzelméhez sok új feltételre van szükség, és ezt nem lehet keddről szerdára pótolni. De ha egész életünket, világunkat egy nagy iskolának tekintjük, akkor a különböző hátrányos helyzetek ellenére sem kell szorongó menekülőkké, valóságos és jelképes alkoholistákká válnunk. Hogyan is mondta Németh László? „A szocializmus gyakorlatának problémáival szemben mindig és mindenki a szocializmus céljaihoz fellebbezhet.” Ez segíthet bennünket is, ha vállaljuk a nem „ingyen” való, de sok „beruházást” igénylő, később viszont annál jobban „jövedelmező” erőfeszítéseket, az aktív cselekvést... Antal Gábor Várkonyi János: Lépcső Téka Dobsirató Mai nigériai költők Ha végigtekintünk irodalomtörténetünkön, vagy megvizsgáljuk jelenünket, megállapíthatjuk, hogy a költészet a többi irodalmi műfaj mellett igen jelentős helyet foglal el. Napjainkban könyvkiadásunk igen sok költőnkkel ismertet meg. S örvendetes, hogy nemcsak a hazai skála színes, hanem megismerkedhetünk távoli földrészek lírikusaival is. A közelmúltban jelent meg az Európa Könyvkiadónál egy antológia mai nigériai költők verseiből, „Dobsirató” címen. Nigéria, ez a nyugat-afrikai ország a kontinens egyik legfontosabb része irodalmi szempontból. Az antológia ebből, az eddig csak töredékesen ismert literatúrából ad ízelítőt. Címében Christopher Okigbo egyik versét idézi. Okigbo angol nyelven írta verseit. Klasszikus műveltséget tükröző lírája szimbólumrendszerében az antik motívumok és az afrikai hagyományok egyaránt szerepelnek. Nem véletlen, hogy — számos afrikai költőhöz hasonlóan — egyik ihletője a dob, hiszen — ahogy Gergely Ágnes, a kötet fordítója írja — „az összesereglő költők közös ritmusélménye a dobszó, zenei, erotikus, kommunikációs élmény.” „Isten nyílvesszeje remeg a fénytorokban (a dobok ta- karodója haláltáncra ingerel” — írja Okigbo a „Mennydörgés útja (Versek egy megjövendölt háborúról) c. versében. Ebben a költeményben mintegy kihívta maga ellen a sorsot: 1967-ben, a biafrai polgárháborúban, nsukkai fronton elesett. Okigbo siratóját többen megírták a kötet költői közül. Kevin Eeheruo Költősi- ratójában Okigbo Dobsirató- jára utal, felidézve az Okig- bo-mítoszkör képeit: a pálmaligetet, a véres maszkok táncát, az Idota folyócskát: „Uram halld imánkat / add meg az igaz boldogultnak / tollát és tintaerejét / s örvendjen anyánk Idoto / a halott gyermek karperecestül / visszatér / s nem száll alá / a Pálmaligetből a Porondra soha már.” Okigbot siratja Dubem Okafor a Temetetlen, Obiora Udechukwu a Siratódal az elnémított fuvoláról, Pol Ndu a Látonokot éneklek, Chinua Achebe a Mangófácska című versében. Ezek az alkotások is bizonyítják, hogy Okigbo a fiatalabb (a négy-, venes években született) nemzedék példaképe, ihletője. Hazánkban már néhány antológia megjelent az afrikai népek költészetéből. De ez az első alkalom, hogy egy ország mutatkozik be önálló kötetben. A könyv utószavá-/ ban a következőt olvashatjuk: „...a Dobsirató bemutatja a mai nigériai költészet keresztmetszetét. .. .ilyen terjedelmű antológia eddig még sehol sem jelent meg, még Nigériában sem.” Izgalmas, különleges olvasmány a „Dobsirató”. A költészet értői és kedvelői számára nélkülözhetetlen olvasmány. Tomka Mihály Hangyási Lajos Régi barátoknak Nemcsak az évek szaladtak, de szaporodtak a ráncok, szemünk sarkában táncra kelnek múltidéző páros szarkalábak... Nemcsak a lányok méhe duzzadt álmodott vágyak valóra vált öleléseitől, de arcunkba, hajunkba is belemartak a sikolíva száguldó durva szelek. Heget képeztek az ifjúság világmegváltó tervei által mélyre vájkált sebek. Lehiggadtunk. Ma már annyit akarunk, melyről tudjuk, a holnapi aprópénz kifutja, adósok nem maradunk. Az évek elszaladtak. Velük csitultak-e a régi „forradalmak”, a pezsgés, a tervek milliárdjai? Adósok nem maradtunk? Szemet lesütve valljuk be magunknak — mit másnak soha, mit más előtt tagadva — élünk, csörtetünk. Múltba falazva mindaz, mi Üj volt valaha bennünk. Mosolyogva nézzük a piruló nyárban a tűzben hevülő arcokat, s testvér-kezet simogat szívünk, miközben húszévesek vitáiban hajdanvolt magunkra ismerünk, s reménykedünk: folytatódnak „forradalmaink”. KULTURÁLIS MELLÉKLET
