Békés Megyei Népújság, 1978. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-21 / 18. szám

1978. január 21., szombat Hél vége Kondoroson Kettesével viszik a friss kenyeret Ezen a csípős, hideg januá­ri reggelen Kondoroson sok családnál malacvisítással kezdődött a hét vége. Ha­gyománya van itt a disznó­vágásnak: a szombat a nap­ja. Ilyenkor összejön a csa­lád, a távoli nagyvárosok­ban lakó fiák, lányok, uno­kák is eljönnek. Statisztikai kimutatás nincs arról, hogy hány he­lyen vágtak már hízót az idén télen, de a rrtostani szombat reggel szokatlanul a receptjét. Talán kipróbá­lom. Biztosan ízletes. A Gyomai Sütőipari Vál­lalat kondorosi üzeméből ínycsiklandozó illat szállt. Állítólag a járásban itt sü­tik a legjobb kenyeret. Erre utalt a bolt zsúfoltsága is, hiszen vitték a friss cipókat, némelyek kettesével. „Nem sütünk, ha már lebontottuk a búbost, hát itt vesszük” — mondták többen. Lám a fej­lődést ez is tükrözi: a búbos­kemencét felváltotta az olaj­kályha, vagy a központi fű­tés. Hét vége Kondoroson. Sze- begyinszki Györgyék tavaly építettek központi fűtéses házat. A tavasszal költöznek. Volna ott munka hét vé­gén, de most úgy döntöttek, a szombat, vasárnapot rokon- látogatással töltik. A férj a keverőüzemben, a fiatalasz- szony a szarvasi Szirén Ru­házati KSz itteni üzemében dolgozik. Szép számmal vol­tak olyanok is, akik Nagy­szénáson, a fürdőben töltöt­ték szabad óráikat, hogy ki­pihenve, friss erővel kezdjék a dolgos hétköznapokat. Kasnyik Judit Szebegyinszkiék szombat dél­előtti sétája a főutcán Telt ház az új ABC-ben, három pénztár alig győzte a forgalmat hangos volt. Bár a boltok­ban mindent lehet kapni, fő­leg az új ABC-ben, aminek a kondorosiak nagyon örül­nek, azért a jóféle hurka, kolbász, sonka is elkél a háznál. Különösen azoknál, akik kint dolgoznak a sza­badban, mert ilyenkor télen nem működik a tsz üzemi konyhája. Szóval a hét vége programja a disznóvágás volt sok helyen. S mi minden kell ehhez? Elsősorban fűszer, de az ÁFÉSZ vezetői már- jó előre felkészültek, s még az el­múlt év novemberében tar­talékoltak. Csak néhány adat: paprikából egy szezon­ban 250—300 mázsa fogy el. Az idén nem hiánycikk a kalocsai fűszerpaprika sem. Rizsből 200 mázsa, borsból 150 kiló, köményből 200 kiló kell ilyenkor, de mindig van elegendő tartalék is. Szabad szombat, hét végi piac. E hangulat érezhető volt. Kondoros utcáin csoma­gokkal megrakott emberek sokasága. A vasárnapi ünne­pi asztalra való nem hiány­zott a kosarakból. A piacon a káposzta volt a sláger. Pribovszki Vince éppen kért a savanyú káposztából. „A tyúkot már levágtuk hozzá” — mondta. Káposzta tyúk­hússal? Szokatlan, de mind­járt készségesen szolgáltatta Káposzta a sláger Félrepanaszkodők Egy év mérlege Éppen egy évtizeddel ez­előtt alakult meg a gyulai termelőszövetkezetek sertés­hizlaló önálló közös vállal­kozása, rövidítve a SER- KÖV. Egy évtizedes fennál­lásuk óta az elmúlt év volt a legsikeresebb a vállalko­zás életében. Tervükben 9600 hízósertés értékesítését tűzték ki, ezzel szemben több mint tízezret adtak el. Kedvezően alakult a hizla- lási önköltség és az egy ki­logrammos súlygyarapodás­hoz felhasznált takarmány mennyisége is alatta ma­radt a tervezettnek. A fizi­kai dolgozók átlagkeresete az elmúlt évben meghaladta a 3500 forintot. A politikai és gazdasági eredményeket az elmúlt na­pokban vitatta meg a SER- KÖV pártalapszervezete, beszámoló taggyűlésen. A tíztagú alapszervezetet há­romtagú vezetőség irányít­ja. Az összdolgozók létszá­mának csaknem 19 százalé­ka párttag. A pártvezetés jónak minősítette az alap­szervezet elmúlt évi tevé­kenységét, amellyel a párt­tagság is egyetértett. Az el­hangzott beszámolóhoz ha­tan mondták el észrevéte­lüket és tettek javaslatot munkájuk hatékonyságának további növelésére. A tag­gyűlésen javasolták egye­bek között, hogy ez év­ben a szocialista verseny­mozgalom kiszélesítésére alakítsanak szocialista bri­gádokat, törekedjenek a párttagságra alkalmas dol­gozók előkészítésére és fel­vételére és a politikai okta­tást következetesen jobb szervezéssel hajtsák vé’gre. A taggyűlés azt is egy­hangúlag elfogadta, hogy a beszámoló taggyűléseken elhangzottakat, a végrehaj­tási feladatokat tartalmazza az alapszervezet ez évi cse­lekvési programja. — bó — zenvedélyes panaszko- : dásba tört ki minap társaságom egyik tag­ja. Közvetlen főnökét szidta eléggé szenvedélyes hangon. Szemére vetette, hogy szub­jektív, az emberekkel kivé­telez. Sem a munkát, sem a dicséretet, de a jutalmat sem osztja igazságosan. Nem hall­gat a józan érvekre sem, de annál inkább a fülbesúgók csoportjára. Bólogatva hall­gattuk, hiszen ezek mind­egyike elítélendő emberi ma­gatartás. Be sem fejezve ke­serűségáradatát, a társaság másik tagja vágott közbe tü­relmetlenül. Ö maga vezető beosztást tölt be. Ahogy mondani szokták mostanság: „középvezető”. Szíve bújával öntött el ő is, amelynek az volt a lényege, hogy sem­mibe veszik. Beosztottját úgy jutalmazták meg, hogy meg se kérdezték véleményét. Utólag szerzett tudomást egy feljebbsorolásról is. Hát szo­cialista demokratizmus ez? — tette, fel panasza végén a szónoki kérdést. Választ nem is kaphatott, mert a követ­kező állott elő bajával. S így folyt ez akkor este szinte ki- apadhatatlanul. Jogos sérelmeknek, igaz bírálatoknak tűnt mindegyik. Közös volt bennük az is, hogy egyik sem politikánkat, vagy annak egy részét kér­dőjelezte volna meg ezeknek ürügyén, hanem megvalósí­tásának félresiklásait. Ritka is ma már az olyan ember, akinek az lenne a problémá­ja, hogy nem jó politikai vo­nalat követünk. De kifogá­sok, egyet nem értések min­denütt vannak. A panaszko- dók, a sértődöttek szinte ki­vétel nélkül a helyes intéz­kedések végrehajtásának mi­kéntjét, az ebben mutatkozó torzulásokat állítják pellen­gérre, amely az adott mun­kahely, település pontosan körülhatárolható közegében, vagy felsőbb irányító appa­rátus szándékában becsüle­tes, de elhamarkodott intéz­kedésében talál célt. A kriti­ka hangereje, fogalmazása pedig mindig a személy vér- mérsékletétől függ. De lé­nyegében olyan megjegyzé­sek ezek, mint a családon be­lüli morgás. Nem ellene, ha­nem éppen érte szólnak. Az már gyakoribb — s ez demokratizmusunknak Achil- les-sarka jelenleg még —, hogy ezek a bíráló vélemé­nyek nem ott és nem akkor hangzanak el, ahol és ami­kor kellene. Panaszkodó is­merőseim is — ez becsüle­tükre legyen mondva — ki­vétel nélkül restellkedve val­lották be, hogy bizony eze­ket ők sem tették szóvá il­letékes fórumon, de négy- szemközt sem. Mi az oka ennek a bátor­talanságnak? Egybehangzó volt a vélemény, hogy a még mindig bennünk megbújó félsz, a még mindig lappan­gó bizonytalanság és nem utolsósorban a bírálattal mindenkor együtt járó koc­kázat ragasztja le vélemény­mondásra készülő nyelvüket. A kockázat pedig éppen an­nál nagyobb, minél kevesebb a szókimondó ember egy kollektívában. Keseregjünk ezen, vagy vegyük belenyugvással tu­domásul? Azt hiszem, egyik­re sincs ok és nincs alap. Nem nagy múltú a mi de­mokráciánk. Idő kell — eb­ben néhány évtized sem sok —, amíg természetes maga­tartássá érik mindannyiunk­ban a szocialista tartalmú demokratikus magatartás. De a jelenlegi helyzetet sem fo­gadhatjuk el megváltozhatat- lannak: az ember természe­tes szabad állapota, hogy őszinte lehessen és legyen. A lehetőség intézményesítetten és törvényektől védetten is adott. Hogy embert becsülő — a bírálandót is becsülő — magatartással éljünk vele, ahhoz a közösség ereje, bá­torítása, védelme — vagy legalábbis ennek biztos ér­zete — szükséges. O sok félrepanaszkodó is erjesztője lehet annak, hogy a kollektívák olyan légkört biztosítsanak — ma már inkább csak a fenntartások árnyképei el­len —, ahol a félrepanaszko- dás, a véleményelhallgatás váltson ki bíráló megjegyzé­seket. — g — Jó munkát, Krisztina! Ültünk a hosszú dohány­zóasztal körül. Néhányan férfiak, és a kedves, mo­solygós, a három gyerek után is csinos Krisztina. Jól esett a kényelem, a piros plüssel bevont fotelokban, kortyolni a különleges al­kalmakra félretett pezsgő­ből. A máskor talán barát­ságtalannak tűnő vezetői dolgozószoba is meghittebb volt, hiszen az óévet bú­csúztattuk és ittunk az új év sikerére. A vendégek lassan el­szállingóztak. Hárman ma­radtunk. Hallgattam a me­gyei főnök és Krisztina pár­beszédét. örültem a dicsé­retnek, amit a fiatalasszony kapott társadalmi tunikájá­ért. Évek óta odaadóan, be­csülettel látja el feladatát az egyik vállalati szakszer­vezeti bizottság elnökeként. Férfiakat megszégyenítő ru­galmassággal, kitartással in­tézi a dolgozók ügyeit, és még arra is marad energiá­ja, ideje, hogy a szülői munkaközösségben tevé­kenykedjen. Láttam az ar­cán : nem fellángolásról, tet­tetett lelkesedésről van szó. Amit mond, elejétől a végé­ig felelősségteljesen átgofi- dolja. Furcsán hangzott, de végül is megértettem szo­rongását. Szavai szerint ál­landóan attól retteg, hogy keveset tesz, hajszolja ma­gát sokszor még feleslegesen is. Mi tagadás, az ilyen meg­nyilatkozások kíváncsivá teszik az embert. Megkér­deztem hát tőle: mit szól mindezekhez a férje, a csa­ládja. Krisztina elnevette magát. Megérezte: eljött az ő nagy pillanata. Csak ámultam, hogyan lehet eny- nyi jót, dicsérő jelzőt el­mondani egy férjről. Aztán észrevettem a szomorúságát is. Az egyik szeme sírt, a másik meg nevetett. A csa­ládfő ugyanis hasonlóan az ő természetéhez, szókimon­dó és ez bizony olykor nem előnyére, hanem kifejezet­ten a hátrányára válik. Pél­dák sokaságával bizonyítot­ta, mennyi bosszúságot, le­mondást, törést okozott már neki is, amikor a jószándé­kot intrikának, valamiféle karrierizmusnak kiáltották ki a felettesei. Ahogy beszélt, elgondol­koztam. Eszembe villantak a nők foglalkoztatásáról, ta­nulásáról, élet- és munka- körülményeiről napvilágot látott statisztikák, szociográ­fiák. Tudjuk, hazánkban év­ről évre növekszik a politi­kai és társadalmi munká­ban jártas, a szakmáját, hi­vatását értő, szerető, művelt, kulturált nők száma. Mégis szinte bevehetetlen várként áll előttük az előrelépés, a vezetésben való részvétel lehetősége. És ez alól me­gyénk sem kivétel. Nem okoz különösebb gondot a gyengébb nem soraiból ki­kerülő ÁFÉSZ- és tanácsel­nökök, osztályvezetők, tár­sadalmi funkcióban levők összeszámolása. Hányszor hallottam olyan érveket, hogy a nőknek nincsen megfelelő logikájuk, átte­kintő képességük, képtele­nek távlatokban gondolkoz­ni, félnek a döntésektől, a felelősségtől és még sorol­hatnám. Meggyőződésem, hogy ez nem így van. Krisztina is csak rázta a fejét, amikor a társadalmi tevékenységét nagyra érté­kelő vezető nyíltan kitere­gette kártyáit. Régóta fog­lalkoztatja a kérdés, de most már egyre időszerűbb, hogy a feladatát ímmel-ám- mal ellátó férfi szakszerve­zeti titkár helyébe Krisztina lépjen. Ezt az elképzelést természetesen az asszony munkatársai is helyeslik, nem lenne semmi gond a választáson. Érvek, ellenér­vek következtek. Krisztina kijelentette: erről szó sem lehet. Ügy érzi, most sokkal többet tehet az úgynevezett kisemberekért, mint a tit­kári székben. Bevallom : megfordult a fejemben, hogy mégis csak a kétke­dőknek van igazuk, a nők kitartását, álhatatosságát il­letően. Ennek ellenére va­lami azt sugallta; egyszerű­en képtelenség, hogy ez a tettre kész asszony megfu­tamodjon a nehézségek elől. Szerettem volna bíztatni, lelket önteni belé, megma­gyarázni, hogy helytelenül cselekszik. Ilyen okos nőt nem sodorhat el a sértő­döttség, a meg nem értés­ből táplálkozó rossz ízű emlékek lavinája. Azonban nem maradt sok idő a töp­rengésre. Krisztina felállt, kecses ujjai körbefonták a metszett poharat, amit ele­gánsan a levegőbe emelt. Még sebtében megemlítette, hogy át kell ugrania Gyulá­ra, valami fontos dolgot el­intézni. összemosolyogtunk. Jó munkát, kedves Krisz­tina! Fotó: Martin Gábor Seres Sándor

Next

/
Oldalképek
Tartalom