Békés Megyei Népújság, 1978. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-01 / 1. szám
1978. január 1., vasárnap llaAOUMCUtÀ. A&-hK BUÉK Túléltük ezt a szilvesztert is. Most se volt kisebb az éjszakai zsivajgás, mint eddig bármikor, ismét berekedtek a harsány jókedvünket hirdető papírtrombiták, két kába pillanat szünetében, az óév búcsúztatása mellett nagyon komolyan próbáltunk gondolni az. új ^esztendő feladataira, s a csípős hajnali órák most is elcsendesítették a világot. Emlék lesz majd ez a szilveszter is, s az éjfélkor elhatározott „nagy fogadalmak” értékét a most következő, szürkének mondott hétköznapok tettei válthatják valóra. Amikor újév reggelén elárvult bohócsipkákat kerget a szél, mindig eszembe jut, hogy egyszer egy egész vagyont érő papírdarabot tőlem is elragadott a fagyos hajnali vihar. Tízéves kisfiú voltam. A háború után elképesztő, szegénységben éltünk, s a család minden tagjának segítenie kellett a „pénzcsinálásban”. Szilveszter előtt például apró szerencsepatkókat és kabalamalackákat készítettünk, s az év utolsó éjszakáján én árusítottam azokat éttermekben, mulatóhelyeken. Fekete kéményseprőruhába öltöztem, korommal jól bemázoltuk az arcomat, s amikor tizenkettőt kongattak a toronyórák és elhangzott az ünnepi Himnusz, elkiáltottam magam az egykori úri kaszinó ajtajában: mindenkinek boldog új esztendőt kívánok, vegyenek tőlem patkót, szerencsemalacot! Forintért adtam darabját a kabalamütyürkéknek, s hamarosan szépen gyűlt tálcámon a pénz. Szegény édesanyám kinn fa- gyoskodott az utcán, s amikor boldogan futottam hozzá, tán még a fekete korom mögött is lángolt az arcom: — Nézd anyukám, mennyi sok forint, még tízes is van közte! — mutattam a tálcát, s ekkor egy kegyetlen széllökés felkapta a zöld színű papírdarabot, s vitte, kavarta a sötét éjszakába. Még sírnom sem lehetett, hiszen kormos könnyeimmel elmaszatoltam volna a szerencsét hozó patkókat. Évek múlva is emlegettük, ha kiürült a bukszánk, hogy milyen jól lenne az a világgá ment tízforintos. önmagámnak se akarom felidézni a nyomorúságos idők emlékét, bár amikor kalácsot eszünk, nem árt néha visszagondolni az üres kukoricakása ízére. Meg aztán jöttek bőségesen tarka ünnepek is. Szilaj, szerelmes szilveszterek, bódult éjszakák és vágtató évek. S most, kissé lehiggadva a soha meg nem szédüléstől, talán megtanultam annyit, hogy hány hét a világ, s megpróbálom reálisan értékelni önmagam is ebben a világban. S ha saját terveimet nézem, örömmel látom, hogy milyen sok ponton találkoznak vágyaim az össznépi tervekkel. Különösen az a józan, a valós körülményekhez igazodó szándék tetszik, amely mindenkit fegyelmezettebb, erkölcsösebb munkára ösztönöz. Egyre ki- áltobb ellentét feszül megnövekedett igényeink és sok helyütt csökkenő munkakedvünk között. Nyilvánvaló, hogy mindenki jobban, emberibb módon szeretne élni, most tehát sokkal keményebben is kell fáradoznunk ezért. S ha az 1978-as esztendőben jobban odafigyelünk a mindennapok formálására, akkor mához egy évre elégedetten búcsúztatjuk majd ezt a ma még oly friss reményekkel biztató új évet. Andódy Tibor 1 Babonaság — bolondság A téli ünnepek sorában kiemelkedő helyet foglal el sziveszter és újév. Mindkettőhöz sok népszokás, jóslás, babona kapcsolódik. Az évkezdő népszokások lényege — a lármázás, alakoskodás és ajándékozás — az európai és ázsiai népeknél jóformán azonos. Olaszországban rozsdás lábosokat, ütött-kopott edényeket — mint az óesztendő rossz emlékeit — ablakon át az utcára hajigáinak. A délszláv falvakban, Franciaországban és az északi államokban tüsköt égetnek karácsonytól újévig. A románoknál ekét húznak a legények magu'k után, közben a mag elvetéséről és a kenyér születéséről szóló énekeket dalolnak. A BUÉK-olás, jókívánságmondás ma már inkább üres konvenció, de a hagyományokat őrző némely falusiakban szinte varázserejű érték, amit tőlük telhetőén szívesen viszonoznak ajándékokkal is. Az újév táján betoppanó postás, házfelügyelő és mások pénzzel honorálandó jókívánságának nyilván ez az eredete. Nemkülönben nagy becsben áll a kéményseprő újévi jókívánsága is. Ennek az alapja, hogy a népi babonákban a családi tűzhely tisztelete igen erős. Amikor valaha a menyasz- szony átlépte a férje házának küszöbét, térdet hajtott a korommal teli tűzhely előtt. S éppen ezért azt, aki kisöpörte a tűzhelyet, és be- kormozódott, a ház jó szellemének és a szerencse hordozójának tartották. A „fogd meg egyik gombodat, ha kéményseprőt látsz” babona fiatalabb keletű, és úgynevezett átvitt mágián alapszik: egyfajta kapcsolat létrejöttét feltételezi a szerencse hordozójával a gomb megfogása által. Eredetileg magát a kéményseprőt kellett meg- érintenük azoknak, akik szerencsésen akarták kezdeni az évet. Ezt teszik ma is, ha betéved egy-egy kéményseprő az újévi mulatságokra, vagy jókívánságait tolmácsolni házról házra jár faluhelyen. A Szovjetunió hatalmas, két kontinensre áthúzódó területének északi peremén, a Jegestenger partvidékén, egészen a Sarkkörig húzódik az a terület, amelyet egyszerűen tundrának nevezünk. A tundra éghajlati területnek a klímáját a hosszú, sötét, zord tél és a rövid, világos, de ködös, hűvös nyár jellemzi. Téli kép a tundra déli részéből, a jellegzetes rénszarvas-szánkókkal (MTI — Külföldi Képszolgálat — KS) Norvégia kőolaja A Norvég-tenger alatt feltárható olaj mennyiségét az eddigi kutatások alapján 1—2 milliárd tonnára becsülik. Ennek a fokozatos kitermelésére Norvégia Nyugat- Európa egyik legnagyobb olajexportáló államává válhatna. A tenger fenekéről történő olajkitermelésnek elvileg megvannak a műszaki feltételei, hiszen világszerte egyre több fúrótorony működik. A norvég-tengeri olajkitermelés azonban lényegesen nehezebb, mint azokon a helyeken, ahol a fúrótornyok csak 70—80 méter mélységű víz alól hozzák fel az olajat. A Norvég-tengerben átlagosan 200 méter mélységű tengerfenéken kell az olaj után fúrni, másrészt a norvégiai fúrótornyok a viharos időjárás miatt évenként mindössze 80—90 napon át üzemeltethetők. A viharos időjárás már számos súlyos balesetet okozott, s miatta nagy gondot jelent a fúrótornyok kezelő- személyzetének a megfelelő ellátása, illetve kéthetenkénti felváltása is. Az angol tv például dokumentumfilmet akart készíteni a norvégtengeri olajkitermelésről, de a vállalkozás meghiúsult, mert a televízió munkatársait szállító hajó egyetlenegy fúrótoronynál sem tudott kikötni a viharos időjárás, a 20—30 méter magas hullámok miatt. A fúrótornyok természetesen jól ellenállnak a viharoknak. Nagy áldás Norvégiának a tengeri olajtermelés, de ugyanakkor ez nagy kockázattal jár. Példa erre a múlt évi úgynevezett „Ekofisk- tragédia”, amely állandó izgalomban tartotta néhány héten keresztül az Északi- tenger környékét. Az Ekofisk nevő norvég tengeri olajlelőhely térségében a „Bravo— 14” elnevezésű olajkút felmondta a szolgálatot, és a kiömlő olaj tömeg vörösfekete hullámai elárasztották a tengert. Megvoltak a megfelelő biztonsági berendezések, de a kevés szakmai tapasztalat miatt ezeket fordítva szerelték fel, tehát nem tudták elzárni a kitörő olaj útját. A tengerek olajszennyezése viszont óriási katasztrófát okozhat. Az Északi-tengerre kivontatják az új típusú Condeep TCP 2 olajfúró berendezést (MTI Külföldi Képszolgálat — KS) Gyógyító jehér falak, fehér ajtók, fehér lócákon ül■--------' dögélő betegek, fehér k öpenyes nővérkék, hosszú léptekkel száguldó orvosok. A kép egy szokványos kórházi folyösó, csak a tolókocsi feltűnően sok, és a hang elgondolkoztató. Egy kórteremből, talán a folyosó végéről ezt hallani: „föl-le-föl- le-föl-le”, ki tudja hányadszor. Lélegzetvételnyi szünet, majd ez következik: „hajlít- nyújt-hajlít-nyújt”. És pár perccel később, „sarokra- vissza-sarokra-vissza”. Az ORFI Reumatológiai és Fizioterápiás Tanszékén vagyunk, a Lukács fürdő közvetlen szomszédságában. A falakon aranybetűs márványtáblák beszélnek egykori sikeres gyógyulásokról, és bottal, mankóval vonszolódó betegek a gyógyulás küzdelmes útjáról. Az alkalom, ami bennünket idehozott, az elmúlt év eseménye, a reumatológiai világév. 1977 az orvostudományban a mozgásszervi betegségeknek szentelt év volt, nemzetközi konferenciával Párizsban* és több előadással, tapasztalatcserével, megélénkült tudományos tevékenységgel a reumatológus számára. Minket, a laikusokat és egészségeseket miért érdekel ez egyáltalában? A reuma napjaink népbetegsége. Ugyanúgy szedi áldozatait, mint annak idején a gümőkór, a nemi betegség, vagy mint ma a szív- és érrendszeri betegségek, a daganatok. Hogy az egészséges ember tudatában a reuma mégis veszélytelen dologként jelenik meg, annak elsősorban az az oka, hogy a betegség kimenetele nem halálos. Nem okoz halált, hanem tíz—tizenöt év után „kialszik”. Kevesen halnak meg reumában, viszont tesmozgás tileg-lelkileg hosszú időn át nyomorít, és súlyos defor- málódásokat hagy maga után. 1974-ben a keresőképtelenséggel járó betegségek eloszlása a következőképpen alakult az iparban, építőiparban. Az influenza- és heveny légúti megbetegedések miatt a munkakiesések száma 362 volt (száz főre, egy év alatt), a mozgásszervi betegség okozta kiesés 270 nap. Ezt a kettőt csak a balesetek közelítették meg, a többi betegség nagysága jóval mögöttük maradt. Különösen sújtja a reuma a mostoha körülmények között dolgozó embereket, a nehéz fizikai munkát végzőket, és a nőket. Ö ozzátartozóim között nem volt, és nincs reumás, így meghök- kenve hallgatom az orvos beszámolóját. A betegek között van olyan, akinek tíz— tizenöt év alatt egyetlen fájdalommentes napja sincs. A szél, az időjárásváltozás — minden, amit az egészséges ember észre sem vesz, vagy éppen csak érzékel — egész napos mozgásképtelenséget okozhat. Reggelenként sokan úgy ébrednek, hogy nem tudnak megmozdulni. A merevség gyakran csak melegvizes mosdatással, tornáztatással oldódik föl. A legrosszabb azonban, mikor valaki hetekre, hónapokra magatehetetlenné válik. Ilyenkor teljesen rá van utalva környezetére, hogy az ágyban megforduljon, ahhoz is segítség kell. Ezeknek a betegeknek orvosi, családi és társadalmi támogatásra van szükségük. Jelenleg mindegyik hagy kívánnivalót maga után. Az orvosi segítségnyújtást kívánta megkönnyíteni az a'múlt évben hozott rendelkezés, amelyik lehetővé teszi, hogy a reumás beteget sürgősségi alapon utalják kórházba. Ami a. másik kettőt illeti, társadalmunk — úgy tetszik —, nem elég elnéző a mozgásszervi betegekkel. Helyzetüket nem ismeri, nem érti, nem is akarja érteni. Ha valakit tolókocsi késztet megállásra, inkább csak bosszankodik. „Miért nem marad otthon? Minek járkál? Minek utazik az ilyen?” Pedig törődéssel, gondoskodással a mindennapjaikat tudnánk megkönnyíteni. Nemzetközi légügyi egyezmény írja elő, hogy a repülőgépek a tolókocsit ingyen kötelesek szállítani. Sok országban az aluljárókat úgy építik, hogy külön sáv készül a nehezen mozgók, a tolókocsik számára. Számtalan lehetőség a segítésre... Végül, hova sorolhatók azok, akiknek csak a háta, dereka, nyaka, lába fáj, akiknek isiásza, különféle porckopása van? És főleg, mit csináljanak? □ reumatológus erre azt válaszolja: nincs az a nevetségesnek látszó mozgalom — kocogó, vagy torna —, aminek az orvos ne örülne. Jelenlegi életvitelünkben, közgondolkodásunkban se a gyerekkori, se a serdülőkori, se a felnőttkori testmozgás nincs megfelelően biztosítva. Ahhoz, hogy egészségesek legyünk, mozgásszerveinket éppen úgy ápolni, karbantartani kell, mint bármi mást magunkon, vagy a környezetünkben. Az embereknek a civilizált életben is meg kell találni a lehetőségeket, amelyek egészséges mozgását biztosítják. A testkultúrának a szórakozás, játék és az öröm forrásaivá kellene lenni — ne legyen több reumás, reumakórház és reumatológiai világév. Vathy Zsuzsa
