Békés Megyei Népújság, 1977. december (32. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-25 / 303. szám
19H. december 25., vasárnap-TTUiHMTd ■###########################^ \Jqa<Lhacuü. a*hK Csillagszóró Elérkezett íme a karácsony! Mint leszerelő katonák a civilruhát, úgy várták gyerekeink ezt a napot. Eldug- dosott zsebpénzeiket számolgatták, vajon mire telik belőle, milyen ajándékot érdemes vásárolni? Óvatos kérdésekkel puhatolták, minek örülnénk a legjobban, s a kíváncsiskodásból is következtetni lehetett, hogy darab ideig nem lesz szükségünk új kesztyűre, sálra, nyakkendőre. Kellemes gond a felnőtteknek is a karácsonyi bevásárlás, különösen akkor, ha van rá elegendő pénzünk, és a boltban megtaláljuk azt, amit keresünk. Nos, a pénztárca teherbíró képességéről azt hiszem mindenkinek különböző a véleménye, de az üzletek árukínálatára általában nem lehet panasz. A kereskedelem gyorsjelentései szerint rekord forgalmat hozott az elmúlt hetek bolti nyüzsgése, jutott tehát ajándék a fenyőfa alá, s nem kell félteni az ünnepi asztalokat sem a finom falatok hiányától. Újabb kilókkal gyarapodhatunk ezeken a beiglis, töltöttkáposztás napokon, hogy aztán a közelgő, új életet kezdő fogadalmak idején legyén mit visszakarcsúsítani magunkról. Mondom, általában bőséges volt a bolti kínálat, ám ez nem jelenti azt, hogy nem bukkantak fel újabb bosszantó hiánycikkek. Igen, az elmúlt napokban tapasztalt szaloncukor-árusítás keserű mellékízére gondolok. Nem tudom, végül jutott-e minden községbe elegendő az évente egyszer népszerű portékából, de hogy hosszú időn át csak pult alól, vagy sehogy sem mérték a semmi mással nem pótolható karácsonyi cukorkát, arra tanúm az a sok ezer ember, aki egyik boltból a másikba loholt szaloncukorért. A „Kiváló Elmék Fóruma” is egy újabb cikkel bővítette dicső árukínálatát: megjelent az illatosított csillagszóró. Megvallom, már eleve kételkedéssel fogadtam az új portékát. Ha hinnék a lélekvándorlásban, bizonyára azt mondanám, hogy valamelyik ősöm egy finom szimatú vizsla volt, olyan érzékeny vagyok a különböző szagokra. Régmúlt karácsonyok hangulataiból is a csillagszórók csodálatos illatát őrzöm leginkább, s gyerekkorom egyetlen irigyelt embere az öreg köszörűs volt, akit naphosszat nézegettem, amint a zuhogó szikraesőben éli világát. De jó neki — gondoltam — örökös karácsonyt varázsolnak számára a villogó pengékről le- sikló fanyar illatú szikrák. Most aztán megértem, hogy az elburjánzó fantázia egy újabb termékét, a kölni szagú csillagszórót is forgalomba hozzák. Tudtam, hogy elfogódott vagyok ez ügyben, ezért gyermekeimen „próbáltam ki” a hatást. S ha a gyártók kíváncsiak egy őszinte véleményre, akkor ezúton közölhetem lányom reagálását, aki azt mondta: fújj, de pacsuli szagú, szellőztessünk ki gyorsan! Azt hiszem, tegnap délután nagyon sok családnál a miénkhez hasonlóan telt az idő: a konyhában a „nők” készítették a hagyományos vacsorát, a borlevest, a mákos gubát, rántott halat. Közben a család férfi tagjai — fiam és én — a fenyőfát díszítettük. Hosszas keresgélés után mégis lett szaloncukor, s előkerültek a gondosan becsomagolt üvegdíszek is. Estig mindenki a fa alá csente ajándékait, s gyertyagyújtáskor a csillogó szemekben ezer színnel lobbant a sziporkázó csillagszóró fénye. (A régi módszerrel készült csillagszóróból is tartalékoltam, a biztonság kedvéért.) Békés, meghitt hangulatban kezdődött az ünnep. S mivel ilyenkor ismerőseinket jókívánságokkal szoktuk elhalmozni, ezért most én is minden kedves olvasónak ezúton kívánok nagyon boldog karácsonyt! Andódy Tibor Kürtszó az utakon A KRESZ — a napszaktól függetlenül — az ország minden lakott területére kiterjesztette a hangjelzési tilalmat, s lakott területen kívül az előzési szándék jelzéseként sem teszi kötelezővé. Mindamellett előírja. hogy hangjelzést baleseti veszély megelőzése, anyagi kár elhárítása érdekében bárhol és bármikor lehet adni. A kürtre tehát a vészjelzés fontos feladatköre hárul, éppen ezért a motor álló helyzetében is működtethetőnek kell lennie. Csak egyenletes hangerejű kürtöt szabad használni, dallamkürtöt és „tehénbőgés”-kürtöt tehát nem szabad felszerelni az autóra. A ma használatos elektromos kürt mintegy fél évszázaddal ezelőtt született meg a német Bosch cég gyártmányaként. Olyan kürt megalkotását tűzték ki célul, amely messzehangzó, tiszta hangot ad, késlekedés nélkül működik, és kevés áramot fogyaszt. Ezeket a követelményeket elektromágneses úton rezgésbe hozott kettős membrán alkalmazásával sikerült kielégíteni. Az elektromos kürt működési elve azóta is nagyjából változatlan, csak a második membránt helyettesítették az elsőhöz rögzített tányérral, amely a behúzómágneshez ütődve kelti a szükséges rezgéseket. Az utóbbi években az elektromos kürt több vállfája alakult ki; a viszonylag keskeny frekvenciasávban nagy távolságra erős hangot adó autópálya-kürtök még a, zajos Diesel-motorokkal hajtott járművek zárt vezetőfülkéjében is hallhatók. A lágy, kellemes hangú fanfárok — szükség esetén — főleg a városi forgalomban előnyösek. A ma legelterjedtebben használt kürttípuson két külső állítócsavar található: az egyikkel a megszakítások gyakoriságát lehet szabályozni, a másik a membrán feszességének változtatására szolgál, ekként a kürt han- golhatóságát teszi lehetővé. Leggyakoribb hiba, hogy a kürtön belüli árammegszakító érintkezői elégnek, oxidálódnak (akárcsak a gyújtásmegszakítónál). Megtörténhet az is, hogy a szikrázás csökkentése céljából beépített kis kondenzátor hibásodik meg, ami így közvetve idézi elő az előbbi kellemetlenséget. A kocsin kívül elhelyezett kürtöknél előfordulhat, hogy mosás után vagy esőzés alkalmával víz kerül a kürtházba, ami zárlatot idéz elő, kiégeti a biztosítékot. Ilyen esetben szereljük szét a kürtöt, a belsejét gondosan tisztítsuk ki, szárítsuk meg. A membrán felcsavarozása előtt zsírral kenjük be az egymáshoz simuló felületeket. Ajánlatos a kürtre egy műanyag zacskót ráhúzni (a nyílás felfelé mutasson) és gumival összefogva megerősíteni, ami azután jó védelmet nyújt a beázás ellen. A kürt tekercselése huzamosabb használatnál köny- nyen átmelegszik és esetleg leég. Erre figyelemmel kell lenni a tolvajjelző berendezés készítésénél vagy kiválasztásánál. Legjobb a meg- mozdításkor szaggatott hangon megszólaló vészkürtű riasztóberendezés, ugyanakkor kerülendő az a megoldás, amikor a kürt mindaddig folyamatosan szól, amíg a jármű tulajdonosa ki nem kapcsolja. B. I. Órák divatja Pártatlan szerencsejáték A nyugat-európai országokban az embernek lépten- nyomon alkalma van kipróbálni szerencséjét a rendkívül elterjedt játékautomatákkal. Ez a kispénzűek szerencsejátéka, s a játékkaszinók előcsarnokaiban éppúgy megtalálható, mint bisztrókban, bárokban, játéktermekben, sőt még trafikokban is, mindenütt, ahol unaloműzés vagy a szerencse megkísérté- se címén alkalom adódhat a használatára. A sokféle automata tulajdonképpen nem sokban különbözik egymástól, legfeljebb abban, hogy kisebb vagy nagyobb értékű pénzérméket kell beléjük dobni. Egyébként valamennyi ún. véletlen-generátor, azzal a konstrukciós előnnyel, hogy a gépnek magának valamivel több esélye van a nyerésre, mint a játékosnak, ami természetes is. A játékautomata egy óriás változata, úgy működik, hogy meg kell húzni egy fogantyút, mire forogni kezdenek az ábrákkal teleragasztott korongok. Elengedve a fogantyút, a korongok mindegyike valamelyik ábránál megáll. Nos, az ábrakombinációktól függ, hogy odaveszett-e a bedobott pénz, vagy két-, három-, öt-, nyolc-, tíz-, vagy ki tudja hányszorosát nyerheti meg | a szerencsés kezű játékos. Kombinálni, taktikázni, bárminemű elméletet gyártani, szisztémát követni a lehető leghaszontalanabb erőfeszítés lenne. Ezekről a játékautomatákról a közvélemény azt tartja, hogy káros hatással vannak j a többnyire fiatal játékosokra. Egy nyugatnémet professzor óv az általánosítástól, mondván, hogy az automatákkal való játék bizonyos emberek számára vagy bizonyos szituációkban hasznos lehet (fejlődési válság, feszültségek torlódása, le- hangoltság, stb.). Kísérletekkel megállapították, hogy e j szerkezetek jól szolgálják a kikapcsolódást. A betét, a veszteség és a nyereség minimális, és kizárólag a játékra csábít. Kimutatták, hogy a játékautomaták iránti érdeklődés jelentősen csökken, ha a betétek és a nyereségek nagyok. Manapság, amikor fényes számokat' villogtató szerkezetek — az angol számjegy jelentésű digit szó nyomán digitálisnak nevezett órák — mutatják, hogyan múlik az idő, ugyan kinek jut eszébe, hogy a régebbi korok percmérő eszközei felől kíváncsiskodjék. Pedig hosszú és érdekes az út, amely e bonyolult, a folyékony kristályok segítségével történő időjelzésig elvezetett... Gyermekkori játékaiból kiki emlékezhet rá, hogy a nap járását a legegyszerűbben az árnyékvető rúddal, közismert nevén napórával mérhetjük. Ezt, az árnyék fordulását jelző „berendezést” — hajdani nevén gno- mont — az ősi Mezopotámiában és Egyiptomban használták először. Eleinte jókora pálcákat szúrtak a földbe, vagy rögzítettek az épületek napsütötte falára, ám később már zsebben hordható kis gnómokat is készítettek: aprócska számlapjaik rovátkáira néhány centiméter magas tűféle vetette az árnyékot. A napórák — mind a nagyok, mind a kicsik — persze csak akkor mutathatták, hogy hány az óra és hány a perc, ha sütött a nap. Ezért hát valamiféle éjszakai időjelzőt is ki kellett eszelni. Ezt már a középkor szerzetesei „találták fel”: ők jötték rá, hogy a széltől védett, zárt cellákban ugyanannyi idő alatt égnek le az egyforma vastagra öntött gyertyák — vagyis, hogy a virrasztásra kijelölt barát pontosan tudhatja, mennyi az idő, ha a hüvelykujjára ragasztott gyertyára pillant. Ekkoriban váltak mind ismertebbé az úgynevezett vízórák — ezekben egy megszabott időtartam alatt csurgóit, csöpögött alá a felső tartályba öntött víz —, meg a máig használatos homokórák is, amelyek ugyanezen az elven működnék. És ugyancsak — a XIV—XV. században — terjedtek el az első kerekes órák is. Ezek már mechanikusan mérték az időt: akár rugó feszült bennük, akár súly mozgatta. Kerékművük pörgését szabályos időközönként „beugró” gátlómű szabályozta; tette egyenletessé, ritmusossá. Zsebóra: ipartörténeti remek Az időmérés mindmáig legnagyobb eseménye 1656- ban következett be, amikora holland fizikus és csillagász, Christian Huygens alig huszonhétévesen fölfedezte az ingaórát. Igaz, nemcsak ő ismerte fel az egyenletes lengés szabályosságán alapuló időmérés lehetőségét, hanem a modem — kísérleteken alapuló — természet- tudomány nagy alakja, Galileo Galilei is, ám az olasz csillagász és fizikus már nem tudta megvalósítani elképzelését — öregkori betegsége megakadályozta ebben. Így aztán a tudomány- történet Huygenst tartja nyilván az ingaóra atyjaként. A XV. század végétől elterjedő zsebóra fölfedezőjének kilétéről egyelőre nincs tudomásunk. Amit tudunk: a manapság használt zsebórák hajszálrugói helyett (Bojtár Ottó felvételei — KS) disznósertét tettek a szerkezetbe, és az úgynevezett kanalas járatot billegő kerékkel cserélték ki. Mint képeink is mutatják, a zsebórák készítése hamarosan híres iparrá vált. Díszesen megmunkált bronz- és rézmetszetek kerültek ki a XVII., XVIII., XIX. századi mesterek műhelyeiből — igen gyakran nem is azt nézték, hogy milyen pontosan jár, hanem sokkal inkább azt: milyen szépen mutat egy-egy véséssel, reszeléssel már-már fémcsipkévé varázsolt szerkezet. Ismereteink szerint az itt látható zsebórák valamikor a XVII., XVIII. század táján készültek egy jó ízléssel megáldott és igen-igen ügyes kezű mester műhelyében. Méltán múzeumi darab mindkettő... Akácz László Pipák kincse A dohányt világhódító útjára a pipa indította el. Nincs még egy eszköz a világon, amely annyiféle formában szolgálta volna az embert, mint a pipa. Nemcsak a célszerűség formálta alakját, hanem a művészi ízlés is. Különösen Afrikában bukkantak a pipaformák leggazdagabb változataira. A pipa eredete a történelem előtti időkre nyúlik vissza. Észak-amerikai őserdők irtása során nagy mennyiségben kerültek felszínre a „mo- und”-ok, pipafejek, amelyek évezredekkel korábban ott élő néptörzs maradványai. Ezek a pipák részint agyagból, palából, fából, részint különféle kövekből készültek. Vannak közöttük egyszerűek, de akadnak csodálatosan szép kivitelűek is. A pipákra általában emberi alakokat, madarakat és vadállatokat faragtak. Európába a pipázás a XVII. század elején terjedt át. Amikor a virginiai telepeseket hazaszállították Angliába, azok égő pipával a szájukban léptek hazai partra. Mindenki utánozni akarta őket, mire az angol fazekasok hozzákezdtek az agyagpipa gyártásához. Csakhamar a szalonok hölgyei illatos dohánnyal töltötték a pipákat, amelyeket kecses mozdulattal nyújtottak át gavallérjaiknak. Angliából hamarosan átkerült a pipa Hollandiába, majd innen terjedt el egész Európában. Amint elterjedt a pipázás szokása, nőtt az igény is a pipa fejlesztésére, új formák kialakítására, és újabb anyagok felhasználására. Hamarosan gyártani kezdték a pipakészítők a nagy öblű, hosszú szárú, díszes pipákat is. A pipaszár végére rákerült a szaruból készült csutora. A pipa anyagaként megjelent a tajték, majd a porcelán. A rövid szárú fapipa hazája Anglia, a gyökérpipa egy francia mester nevéhez fűződik, aki bevezette az avarfű és a hanga gyökerének a felhasználását. Ezeknek a gyökere olykor 50 kilogramm súlyúra is megnő. A gyakran 100 éves gyökereket kitépték, megtisztították, kockára vágták, kifőzték, majd évekig érlelték. A kockákat azután esztergályozással készítették megfelelő pipaalakra. Nemrég nyílt meg Párizsban egy kiállítás „Pipák kincse” címmel, ahol különböző korok és különböző tájak pipáit állították ki. Képünk két XVIII. századi pipát mutat be. Balról egy szultán feje látható, turbánnal, gyöngyházzal ékesítve, jobbról egy gazdagon faragott fából készült pipa ezüstkupakkal. (MTI Külföldi Képszolgálat — KS)
