Békés Megyei Népújság, 1977. december (32. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-24 / 302. szám
1977. december 24,, szombat A Szovjet Irodalom 1978. januári számából Borisz Vasziljev történetei egyszerű, tanulságos, emberi történetek. Egyaránt hordoznák történelmi és aktuális tanulságot. Napjaink színháza pedig valahogy tart az egyszerű, tanulságos és emberi történetektől. Jobban szereti a bonyolultan emberit, az egyszerűen embertelent, a rituálisan tanulságosat. Unalmasnak, didaktikusnak és leegyszerűsítettnek érzi a Vasziljev-féle történeteket. Miért jött mégis létre a találkozás az író és a színház között? — teszi fel a kérdést, s egyben meg is adja rá a feleletet Iglódi István, a Szovjet Irodalom 1978. januári számában. A Ne lőjetek a fehér hattyúkra című színjátékot — amely lyet a szerző, Vasziljev, tragikomédiának is jelez — a színpadra alkalmazásához szükséges írói instrukciókkal együtt közli a folyóirat. Egyszerű, tanulságos és emberi történeteket sorakoztatnak fel a prózai írások: Jurij Nabigin Az erdő sűrűjében, Antolij Tkacsenko Nomádok című, pszichológiai pontossággal megírt elbeszélései. Vaszilij Belov, Találkozások reggelente című elbeszélésével jelentkezik a folyóirat olvasói előtt. Tamás menyhért, Garagi Gábor, Kiss Dénes fordításában Mihail Lvov, a tatár származású szovjet költő verseit olvadhatjuk, eleven tolmácsolásukban. Az észt származású Anton Tammsaare regény- és drámaíró, kritikus és műfordító születésének századik évfordulója lesz 1978. január 30- án. A januári folyóirat külön fejezetet szentel Tamm- saare munkásságának bemutatására, akiről az UNESCO szervezésében világszerte megemlékeznek. Lityeratumaja Gazeta című szovjet hetilap a tíz legnagyobb szovjet lap közé tartozik. Főszerkesztője, Alek- szandr Csakovszkij a sokszínű lap „műhelytitkaiba” avatja be az olvasóit. Egy család a Könd utcából Mondják, hogy nem érzik jól magúkat otthon a kismamák. Talán kicsit áldozat az a néhány esztendő, amit egy-két gyermekűkért otthon töltenek. Elmaradnak a szakmai fejlődéstől, elzárkóznak a világtól, kivfilmarad- nak a munkahelyi szakmai közösségektől. Mégis sokan választják az egyhangú”, otthoni életet, a pelenkamosást és a házimunkát, mert úgy érzik, hogy gyermekeiknek így többet adhatnak szeretetből, gondoskodásból, törődésből. A véletlen, vagy a kiszámíthatatlan szerencse hozta úgy, hogy éppen Czédula Imrénével találkoztam a karácsony előtti készülődés napjaiban. Élete, gondolatai, véleménye nem cáfolják meg a gyes-adta örömök és gondok ellentmondásait. G is egy a sok százezer kismama közül... Orosháza, Könd utca 57. Egymintára formált tömbházak sorakoznak a Birkás Imre-lakótelepen, épp úgy, mint bárhol az országban. A bennük élő emberek szerencsére nem olyan egyformák, mint otthont adó házaik. A második emeleti lakás ajtaján pillanatig • csöngetünk csak, máris felpattan az ajtó a fiatalasszony, Czédula Imréné kezében. A hirtelen bemutatkozást, magyarázkodást hangos szuszogással, nyögéssel szakítja félbe a ház ura: a 10 hónapos Imi. Négykézláb döcög anyukája nyomában, az idegeneket látva sírásra görbül a szája. Modern szekrénysorral, meggyszínű ülőgarnitúrával ízlésesen berendezett szobában telepszünk le beszélgetni. Csokitélapók sokasága jelzi a szekrényeken, hogy a fiúcska a család központja. Irénke, az anyukája ápolónő a városi kórház fül-orr- gége osztályán, az édesapja megbízott energetikus ugyanott. — Minden álmom az volt, hogy ápolónő legyek, pedig élelmiszeripari szakmunkás- iskolát végeztem. Amikor Gyulán felvételt hirdettek az ápolónőképzőbe, azonnal jelentkeztem, felvettek. Akkor már ismertem a férjem, és a két év tanulás idején is megvártuk egymást. Mindig mondja a férjem: „Hogy lehet a nehéz nővéri munkát ennyire szeretni, hiszen ezt nem lehet megfizetni!” Biztos, hogy a legtöbben nem is csak a pénzért dolgozunk ezen a pályán. Kezdenénk a beszélgetést Irénkével, ha az örökké izgő-mozgó kis dugó, ez az Imi nem rángatná közben a térítőt, nem kapkodna a színes golyóstoll után. De bizony teszi, így aztán bennünk marad a szó. — Jobb lesz, ha lefektetem. Gyere kicsikém — öleli magához Irénke a legényt, s a rácsos kiságyba teszi. Hamarosan nyikkanást sem hallani a babaszobából, Imike elaludt. őket. Éjszaka mindig a kórterem elé ülve hallgattam a szuszogásukat, nehogy baj történjen velük. A kórházban már délben faggatnak bennünket: „Nővérke néni, lesz vetítés este?” Délutánonként mesélünk, filmet vetítünk nekik. Az Utcán messziről harsognak felém az ismerős gyerekek: „Csókolom nővérke, hogy tetszik lenni?” — Majdnem egy éve itthon vagyok már, nagyon hiányzik a munkám. Félek, hogy sokat felejtek, az orvostudomány gyorsan fejlődik, új gyógyszerek jelennek meg, ezt mind újra kell tanulnom, ha visszamegyek dolgozni. Mégis szívesen maradok itthon. Ez a 10 hónap úgy elrepült, szinte észre sem vettem. Elgondolkozva hallgat, talán nem értékelte még magában soha sem, hogy milyen áf Érdekesebb a villanó fotómasina Czédula Imikének, mint a pöttyös labda... Fotó: Gál Edit — A mi osztályunkon rengeteg a mandulaműtétes kisgyerek — meséli Irénke. — A gyerekek nem értik, miért szenvednek, görcsösen félnek, nehéz megnyugtatnunk az itthoniét. Most ez a természetes. — Az első néhány hónapban ki sem látszottam a gyerek körüli tennivalók közül: szoptatás, mosás, vasa17. — Na, anyád is csak halogatja. Ilyesmit nem lehet az utolsó pillanatra hagyni... — Szólok neki, jó? Megmondom: a kérdés döntésre érett! Fel is ugrott, talán, hogy nagyobb nyomatékot adjon kijelentésének, de talán azért, hogy félbeszakítsa az ilyen részletekbe való esetleges belemerülést. Elsétált a könyvespolc mellett az ablakig, kipillantott, visszafordult, s akkor akadt meg a tekintete a szoba egyetlen képén, mely a belépő elöl szinte rejtve volt, a könyvespolc ablakfelőli oldalán, csak innen visszafordulva lehetett látni. Fényképnagyítás, egyszerű nyersfa keretben. Mikor meglátta, mar tudta is, ki van a képen. Fiatal lány volt, talán vele egykorú, zártnyakú blúzban, egyszínűben, kissé giccses egyszál virággal; nem volt szép, csak tiszta, okos tekintetű, biztosan a szemébe szeretett bele Lajos bácsi, a magas homlokába; volt benne valami mosolynélküli derű. Nem néztek hátra, s Kati zavartalanul tanulmányozhatta a halott asszony leánykori képét. Azt talán meg lehet belőle érteni, hogy Lajos bácsinak, amilyen már akkor is lehetett, éppen ez a kissé apáca-nyugalmú nő kellhetett, de a háromévtizedes furcsa hűséget, azt nem lehetett a fénykép alapján felfogni. * • • Apa szólalt meg, kezében még mindig a feketés csészével — hogy ihatja hidegen azt a kávét? — anélkül, hogy megfordulna: — Én tulajdonképpen még alig ismerem ezt a ... Tibort. — Most legalább majd találkozol vele... egy egész napon át... Ugye azt már elmondtam, hogy csak ideiglenesen van abban a gyári laborban ... Nagyon tehetségesnek tartják, el fogják vinni kutatóintézetbe. Komolyan, én is azt hiszem, valami nagyon nagy tudÓ6 lesz. Aranyos pofa. Nem, Lajos bácsi? — De igen, hogyne... — hagyta jóvá Lajos bácsi. Aztán még hozzátette: — persze, így szemre apád is látta, én azt hiszem, azt másképpen gondolta, hogy nem ismeri eléggé. — Persze, persze, értem én. Hát majd beszélgess vele, Apa! Ott a csónakházban ugye, mindenre lesz alkalom. • Apának, bár megfogal- mazhatatlanul, valami olyasmi jutott az eszébe, hogy valamikor egy leány, de még egy fiú is megkérdezte volna a szülei véleményéta .házassága előtt, vagy éppen a beleegyezésüket kellett kérni. Vagy még azelőtt, amikor a szülők választottak. ö maga is, ugye, a szülei mélységes egyetértésével vette el annak idején Gittát. De mi haszna, lehet mondani, mégsem volt rajta istenáldás, azon a házasságon. Klárival meg ugye sikerült. Sikerült? Nemigen szokott ezen töprengeni. Csak most itt hármasban, éppen a lánya házassága előtt. Talán óvni kellene, nehogy elhamarkodja. De van-e neki erre jogi vagy erkölcsi alapja? Megint egyszer Kati kapta fel a fejét: — Természetesen Apa, azt nem is kell mondani, Klári nénit is, természetesen, Anyu a lelkemre kötötte, hogy külön említsem meg, bár egészen feleslegesen, hogy azt ugye úgy vesszük... de hát ezt azt hiszem, mondani sem kell... Nem volt éppen ragyogó szónoklat; le is ült rögtön zavarában, de most nem oda Lajos bácsi mellé, hanem egyenesen szembe velük. Apa homlokán mintha egy kis felhő suhant volna át. Bánat? Felelősség? Lelkiismeretfurdalás? De megnyugtatóan mondta: — Hogyne, persze, nagyon fog örülni. Minek is fog örülni? Lajos bácsi meg szokta érezni, hogy mások min töprengenek; hallgatott. Visszarakott mindent a tálcára; egy kicsit mintha ő is zavarban lett volna; kivitte a feketés készletet a konyhába Kati fejében is megfordult: lehet, hogy Apa és az ő Klaárikája között sem minden tökéletes... * * • Kati, bár maradt benne egy kis nyugtalanság, mert nem értette az apjának és talán Lajos bácsinak is a beszélgetés végén mutatkozó elmélázását, voltaképpen tele volt diadálérzettel. ömost már aztán mindent elvégzett. Beszélt Tiborral, Tibor közvetítésével elintézte Tibor szüleit is, s főképpen immár beszélt Apával is; ez látszott a legnehezebbnek. De ő ugye ügyesen, szinte zseniálisan előadta, amit kellett; semmi ellenállás... Most azt nem tudta, hogy rögtön beszámoljon-e diadaláról Anyunak,. vagy várja meg, amíg megkérdezi, s aztán csak úgy flegmán vesse oda, hogy természetesen ö elvégezte, amit elvállalt. Melyik lesz a hatásosabb? Hamar rájött, hogy a hatásosabb — és persze a ful- lánkosabb — az utóbbi lenne, de kérdés, meg tudja-e állni, hogy rögtön el ne mondja, amint találkoznak. De nem kellett eldöntenie. (Folytatjuk) lás, etetés, levegőztetés. Akinek gyereke van, tudja, milyen csodálatos érzés, ezt vagy azt szöszmötölni a kisbabáért, az én babámért! Most már kicsit felszabadultabban élek, nem olyan szoros a napirendünk. Sohasem vagyok türelmetlen, vagy ideges Imikével. Nem lehet megunni a kisgyereket, mindennap édesebb és tanul valami újat. Emlékszem, amikor megkaptuk a lakást, csak jártunk benne fel-alá, nem találtuk a helyünket. Mindig jól voltunk a férjemmel, de a gyerek hiányzott. Azt hiszem, érthető, ha most minden körülötte forog, csak Imikéért van. Persze az osztályra bejárok a lányokhoz, lesem a kezüket, figyelem mit csinálnak, milyen gyógyszert adnak a betegeknek, tanulok tőlük, és velük is. Hogy hogyan? A kórházban hároméves gimnáziumi képzést indítottak, én is beiratkoztam. Van ugyan két szakmám. öt évig tanultam a nyolcadik után, de érettségim az mégsincs. A férjem rám bízta: „Tanulj, ha akarsz.” Ö is tanul Szegeden. Így aztán esténként, ha Imike már alszik, együtt bújjuk a tankönyveket. Biztos, hogy érdemes. Csodálkozom azokon a kismamákon, akik otthon vannak és tanulhatnának, de nem teszik. Nehezebb az igaz, de többet ér, mint például a felesleges szócséplés a szomszédasz- szonnyal. Aki akar, tud időt szakítani a tanulásra. Persze nagyon megváltozott az életünk, amikor Imike megszületett. Azelőtt színházba, táncolni jártunk a tiszti klubba, most szinte mindig itthon vagyunk. A családunk annyira összetart, névnap, születésnap vagy karácsony idején valamelyikünknél találkozunk, testvérek, szülők és gyerekek. Az olvasásra nem jut idő mostanában, de az újságokat átböngésszük Imrével, esténként a tévét nézzük. A külpolitikai műsorok nagyon izgatnak, a híradót mindig figyelem. Érdekes ez a lakótelepi világ. Itt úgy vagyunk sokan egymás mellett, hogy nem is tudjuk, él-e, hal-e a másik? A kapcsolatunk annyi csak: jó napot, jó estét! Nem is tudom, jó ez így vajon? Mindenki begubózik, mi is. Nincs időnk a társaságra, ha együtt vagyunk, Imikét tanítjuk, játszunk, hancúro- zunk vele. Hogy milyen lesz az idei karácsonyunk? A férjem 24-én ügyeletes a kórházban, így aztán mi másnap ünnepelünk. A fenyőfa alá három kívánságom tenném, ha lehet. Szeretnénk még egy kislányt a fiú mellé, sikeresen akarok érettségizni az iskolában, s a harmadik vágyam csupán az, hogy úgy éljünk, mint eddig. Ugye nem kívánok lehetetlent? Amikor lefelé kocogtunk a Könd utcai ház második emeletéről, sokáig éreztük a készülő ebéd finom illatát: gulyáslevest főzött Irénke, s kakaóval töltött, frissen sült palacsintával várta a férjét Szegedről. Bede Zsóka Mai tv-ajánlatunk: 18.40 SÜSÜ, A SÁRKÁNY Süsü szelíd lélek. Naphosszat az erdőben sétál, a legkedvesebb rózsaszínű lepkéjét követi, ö igazán nem tehet arról, hogy megijednek tőle a favágók, de még a bátor zsoldosok is elvíve a sárkány közeledtének hírét a királyhoz, aki fele királyságát és lánya kezét ajánlja fel annak, aki megmenti országát a „félelmetes” sárkánytól. HANGSZÓRÓ Kovács elvtárs, a fater Talán nincs amit többet emlegetnénk, ha a mai életről beszélünk, mint az emberi kapcsolat. Már a pici gyerek igyekszik — a szülők, főleg az anya segítségével — környezetéhez alkalmazkodni, hogy kellemesen és jól érezze magát. Az óvodában, iskolában folytatódik tovább, bár mindenütt akadnak lassan föloldó, visszahúzódó gyerekek, akiknek később is — fiatalon és felnőtten — nehéz a beilleszkedés. Különösen probléma ez olyanok esetében, akik nem családban nevelkednek. Az állami gondozottak részére ugyan társadalmunk mindent megad, de pont a hiányzó családi háttér miatt, nekik jóval körülményesebb a munkahelyi beilleszkedés is. S ha ezen valaki segíteni tud, esetleg új fajta módot talál rá — annak szinte fölbecsülhetetlen az értéke. Szerdán délután egy ilyen kezdeményezésről hallottunk a Kossuth rádióban. Kapusi Rózsa riportja a budapesti Esze Tamás nevelőotthon és a köztisztasági hivatal alig egyéves kapcsolatát mutatta be, Utánpótlás, patronálás útján címmel. Már a cím is utal rá: itt olyan együttműködés alakult ki, amely kölcsönös előnyöket biztosít, s amelyben mindkét fél jól jár. A napokban az intézet hatodik állami gondozottja került a hivatal Előd utcai üzemegységéhez dolgozni, pedig először maga a nevelőotthon igazgatója is furcsának találta, hogy ide jöjjenek a gyerekei, annyira kísért még a „szemetes” és az „utcaseprő” kifejezés. Ám itt, nem is erről van szó! Ez a telep a legmodernebb és igen drága gépek üzemegysége, ahol javítás és karbantartás is folyik, és így mód van lakatos, autószerelő vagy gépkocsivezetői szakma megszerzésére. És emellett olyan munkásszállással dicsekedhetünk, mint nem sokan. Szép, szép, mondhatnánk, de mi ebben a különös, hiszen szakmát és munkásszállást mindenütt tudnak biztosítani. De itt még valami mást is nyújtanak. Olyat, amit azok a fiúk, akik már máshol dolgoztak, sehol sem kaptak meg. Törődést, gondoskodást, egyéni bánásmódot, és nemcsak úgy általában, hanem személy szerint, mint egy családi otthonban, ahogy azt a fiúk — jobbára olyanok, akik születésüktől állami gondozottak — említették. Valóságos nevelő szülői rendszer alakult ki. A brigádvezető vagy brigádtag már úgy fogadta őket. „Egy fillér nélkül jöttem, s Kovács elvtárs, — a faterom, eltűnt, majd előjött egy szatyorral. Volt abban minden — pénz, élelem — ami a kezdéshez kellett — mesélte az egyik, az első napot. A patronáló „fater” vagy „mutter” aztán pártfogásba vette. És azóta is igyekszik okos szeretettel mindenre megtanítani. Az élet olyan dolgaira is, amit ő és a többi eddig nem ismert. Pénzzel bánni senkinek sem könnyű, hát még annak, aki idáig mindent készen kapót, s ezért az értékével sem volt tisztában. A beosztást pedig meg kell tanulni — sőt szokni — és az eleinte nem megy másként, mint leadni a pénzt és a „szülők” valamelyikével menni vásárolni. Hogy azt vegyék meg, ami a legfontosabb. Persze előzetes megbeszélés alapján, és együtt. De a brigádvezető mama azt is észreveszi, reggelizett-e a fiú, és ha nem, miért? S vasárnap látogatóba járnak. Haza. Bizalom, segítség, szeretet amit kapnak. Hűség és ragaszkodás rá a feleletük. Vass Márta
