Békés Megyei Népújság, 1977. december (32. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-17 / 296. szám
1977. december 17., szombat Munkásfiatalok vers- és prózamondó versenye December 15-én rendezte meg a Szakszervezetek Békés megyei Tanácsa több szerv közreműködésével a vers- és prózamondó munkásfiatalok IV. országos találkozójának megyei döntőjét a békéscsabai Vasutas Klubkönyvtárban. A részvevőket Bocskai Mihályné, az SZMT titkára üdvözölte, aki méltatta az országos verseny jelentőségét, amelyet József Attila születésének évfordulóján a hagyományoknak megfelelően Salgótarjánban rendeznek meg 1978-ban. A mintegy 120 jelentkező fiatalból 23-an jutottak el a döntőig, ahol először kötelezőként egy-egy SZOT-dí- jas író vagy költő alkotását tolmácsolták, m,ajd szabadon választott verseiket adták elő a versenyzők. A héttagú zsűri Nagy Katalint és Bus Anikót találta a legjobbnak, mindketten első helyezést értek el megosztva. A harmadik helyen Szabó László végzett. Az előbb felsorolt három versenyző vesz részt majd az országos versenyen Salgótarjánban. Ezenkívül az SZMT nevében Bocskai Mihályné 500 —500 forintos pénzjutalmat és emléklapot is adott át a továbbjutott versenyzőknek. Igényes, szép versmondásáért még hat versmondó részesült 50 forintos könyv- utalványban. A megyei verseny elérte célját, hiszen a készülődés során a részvevő munkás- fiatalok költőink, íróink gondolatait tolmácsolva — függetlenül a helyezéstől — mind nyertesként kerültek ki a vetélkedésből, mert gazdagabbá, színesebbé válhatott érzelem- és gondolat- világuk. B. S. E. Képünkön Nagy Katalin, a verseny egyik első helyezettje kötelező versét adja elő Fotó: Gál Edit Első hónapok a katedrán Bármeddig járunk iskolába, egyszer véget ér. Elkezdődik a felnőttek élete, a munka. S hamarosan kiderül, hogy az iskolának, vagy az életnek tanultunk. A pedagógus azonban az iskolából az iskolába kerül, neki az élet iskoláját az iskolai élet jelenti. így csűrjük-csavarjuk játékosan a szavakat — míg ismerkedünk — Ambrus Erzsébet tanítónővel, a békéscsabai 9-es iskola pályakezdő pedagógusával. Vékony, barna, fiatal lány, szerény határozottsággal. Debrecenben végzett, mint többen a megyéből. Elsősöket tanít az egyik kihelyezett osztályban, a szép, új általános iskolai diákotthonban. Jó három hónap telt már el, mióta a katedrára lépett. — Milyen érzés tanulóból tanítóvá lenni? Nehéz, vagy könnyű a váltás? — Is, is. De persze sokkal bonyolultabb ennél. Volt bennem valami félelemféle, amit azt hiszem, minden kezdő érez. A más szakmabeliek is. Hiszen először kell a valóságban megmutatni, mit hoztunk magunkkal, mi van a tarisznyánkban és hogyan tudunk élni vele. A főiskolává lett tanítóképző elméleti tudásra jól felkészít, ám annál kevesebb gyakorlati tapasztalatot nyújt. De ha ez több is lenne — amire feltétlenül szükség volna —, az akkor is más, mint az élet. Már csak azért is, mert a gyakorlóiskolában a tanulók javát találjuk. — Szó szerint szembe kerülni egy csapat kisgyermekkel, akik először lépték át az iskola küszöbét — nagy felelősséget jelent? — Feltétlenül, hiszen az elsős tanítónőn rengeteg múlik. Az ő alapozása kihat, sőt döntő a későbbiekre. Én olyan osztályt kaptam, amelyben csak tanyasi gyerekek vannak. Kevesen jártak közülük óvodába, és iskola-előkészítőt sem végzett mindegyik. Számukra és számomra is nagy hátrány ez, amit be kell hozni. Közös erőfeszítéssel. De még egy másik — lelki — akadály is felmerült. A gyerekek hatévesen szakadtak el otthonról, kollégiumban laknak és csak hétvégen járnak haza. Vagyis korán át kellett esniük ezen a beilleszkedésen is. — Hogy sikerült? — Sokkal gyorsabban megszokták az új környezetet, mint vártuk. Ebben nagy része volt Rucz Lajosné kollégiumi nevelőnek, aki több évtizedes tapasztalatával — a kétsopronyi tanyákon tanított — rengeteget segített, hogy fölengedjenek és otthon érezzék magukat. Pedig még olyan gyerek is volt, aki napokig meg sem szólalt az osztályban. Nem erőltettem, de állandóan érezte rajtam a biztatást. És boldog voltam, amikor egyszer csak megfogta a kezemet, hozzám simult, és azt mondta: szeretem, tanító néni. — A szeretet kulcskérdés az egész nevelésben. Különösen az, a kicsikkel való foglalkozásban. De hogy lehet egyszerre 24 gyerekkel éreztetni? — Egy kicsit mindnyájuk anyjának kell lennem, egy kicsit testvérüknek, és persze tanítónak, aki a tudás birodalmát nyitja meg előttük, s vezeti oda kézen fogva őket. Akihez mindig bizalommal fordulhatnak, jó- ban-rosszban, örömben-bá11. Nem is értette, hogy miért ingerli annyira a budi ismeretlensége Tibor vagy Tiborék előtt, hogy egyszerre mindenáron mutatni szeretne nekik egy valódi budit. Hiszen neki magának sem volt sokkal több ily nemű tapasztalata. — És mondanom sem kell, víz sincs a házban! Kétszáz méterről kell hozni, kannában! Tibort ez sem ijesztette meg. — Majd hozunk. Vagyis hozok én. — Te egyedül? Képzeld el, ha mondjuk, egyetlen kanna van, és azzal kell járkálni a kútra. Oda-vissza, oda-vissza. De igazad van, nagyon romantikus. Tibor ugyan nem az ismeretlen csónakház budiból, szabad tűzhelyből és vízhordásból összeállított romantikája miatt helyeselt. Egyszerűen csak szeretett volna már túllenni az összes formaságokon, egyáltalán mindenen, amin túl kellett egyszer lenni. így fogta fel az eljegyzést, ha már fel kellett fognia: első formaság. Elhatározta, hogy fegyelmezetten végigcsinálja. — És említetted már a szüleidnek? — kockáztatta meg Kati —, megpedzetted? — Még éppen nem, de ... Kati alig bírta magát türtőztetni. Ez a Tibor nem képes igennel vagy nemmel felelni. Mit jelenthet ez vajon, hogy mégéppennemde? A még, az éppen és a nem még valamennyire érthetők, Molnár Zoltán: ELJEGYZÉS de vajon hogyan tudná folyatatni, ha mindenképpen folytam kéne ezt a de-vel kezdett mondatot? De már gondoltam rá —, vagy mi akar ez lenni ? Akar? Semmi sem akar! — Most már azért megemlíthetnéd, szívem... — mondta gyöngéden. Csak később gondolt arra, hogy most már ő is, illetve Anyu, vagyis ők ketten... szóval éppen ők is megpedz- hetnék már Apunak, hogy tudja meg végre, hogy az ő haladó gondolkodású redői- ben megbúvó ósdiságelemek milyen vállalkozásra készülnek. Eljegyzés. Eljegyzés? Bizony, Apu, nincs kegyelem. • • • — Osszuk meg a feladatokat, kislányom! Én beszélek Apuval, a kedves édesapáddal meg beszélj te, jó?! — Ez nem egyenlő! Én már beszéltem Tiborral. Tudod te. hogy milyen nehéz vele? — Tudom, kislányom. Én megbeszéltem veled. Veled! Az se volt sokkal könnyebb. Amíg megértetted, amit meg kellett értened. — Énrám nem sok panaszod lehet. Amilyen értelmes vagyok. — Nagyon értelmes kislány vagy, persze. Éppen ezért gondolom, hogy apád szellemi igényeinek tökéletesen meg fogsz felelni. Rögtön el is helyezhetsz a fülében valami bogarat, hogy, mondjuk, attól tartasz, hogy a Tibor szülei az eljegyzésen akarják majd bejelenteni a hozományt, de te nem tudod, hogyan mondd ezt meg nekem, meg Apunak. Esetleg kérj tőle tanácsot! — Ez valóban egyszerű feladat! Nem is tudom, miért gondolod, hogy valami értelem is kell hozzá. — Nem mondom, hogy könnyű! Csak azt állítom, hogy te képes vagy rá. Vedd tudomásul, nincs nagyobb megtiszteltetés egy húszéves lány számára, mint ha az anyja ennyire megbízik benne. — Kölcsönös, Anyu, kölcsönös! Én is nagyon megbízom benned! — Ugyanúgy meg vagyok hatva, mint te, kislányom. így társalogtak. Anya és; lánya. Kati is tudott, ugyan, ha ! kellett, még az anyjával ! szemben is megfelelően ri-! posztozni, de azt is tudta, ] hogy ha megérlelődött ben- i ne egy ilyen elhatározás, ak- ] kor már nemigen lehet el-1 téríteni. Biztosan van rá oka, hogyj miért akarja rámbízni, gondolta, s valójában tudata mé- i lyén már készült is rá, hogy! az apja előkészítése az ő fel- " adata. Azt azonban mindenkép-1 pen ki akarta várni, hogy! előbb Anyu beszéljen Apu-J val. Hogyne, majd én elkezdem, aztán meg benne mara- j dók, mert Apuval közbejön ; valami, Anyunak mégsem si- « kerül olyan könnyen zöldág- ! ra vergődnie — gondolta. A ' férfiak kiszámíthatatlanok. Meg a nők. A kapcsolatok melegen tartása végett azonban fel- j hívta az apját. Természetesen Klári vette ! fel a telefont. — Hallóóó... Ezt olyan hangsúllyal tudta mondani, amiben már benne volt az elutasítás is; vagy legalábbis az érdektelenség, a közöny , egy bizonyos neme. Nemhiába volt egy vezérigazgató titkárnője. — Csókolom, Klári néni, Kati vagyok. Ennél többet sohase tudott mondani; volt néha olyan gondolata, hogy néhány szót vele is kellene váltani, már csak a forma kedvéért is; de Klári erre nemigen adott alkalmat. (Folytatjuk) Fotó: Gál Edit natban. Minden problémájukkal. — Nem megy ez a fegyelem rovására? — Nem. Különben sem büntetek. Ha valakivel baj van, az nem kap jutalmat. Bár ez is egyfajta büntetés, de sokkal jobban sarkallja a gyereket az eredményre. Az egyik kisfiú sokat szertelen- kedett az első napokban. Belekiabált az órákba, folyton beszélgetett, de ugyanakkor erősen vágyott a dicséretre is. És elkezdett harcolni érte. Csakhogy a siker igen lassan ért meg, mert hamar elfáradt. Az első órán még képes volt figyelni, aztán már nem bírta. A jó pontokat azonban csak az utolsó órán kapják meg, s ezért fokozatosan hozzászoktatta magát az egész délelőtti fegyelmezett munkához. — Ügy tűnik, nagyobb feladatot talált, mint amire számított. Milyennek látja az eredményt? — Ezt nekem nehéz megítélni. De úgy vélem, hogy az induláshoz képest —amikor még a beszéd is akadozva ment a gyerekeknek — sokat értek el. De ez csak viszonylagos. Még nem látogattam más első osztályt, így nem tudom — csak sejtem —, hogy mások milyen szinten vannak. Az biztos, hogy azt a hátrányt, amivel az én gyermekeim indultak, nem lehet egykettőre behozni. Lassú, szívós munka kell hozzá. Nekik, nekem. És ha harmadik osztályig — mire új tanító kezébe kerülnek — ez sikerülni fog, nem volt hiábavaló az erőfeszítésem. — Eddig a gyerekek beilleszkedéséről beszéltünk, a tanítónőéről nem. Hogy érzi magát a kollégák között? — Mint aki otthon van. Engem is szeretettel vártak és fogadtak. Jó légkörű tanI testületbe kerültem, és jó iskolába, ahol öröm dolgozni. Vass Márta Tévéajánlatunk: 14.15: A KöVIRÁG Kedves, szovjet mesefilmmel szórakoztatja a televízió ifjabb és idősebb nézőit ezen a szombat délutánon. A történet a malachit fa- ragványairól híres Proko- pics apóról és Danyiláról, a pásztorfiúról szól. Prokopics apó megöregedett, egyre többet betegeskedik, s nincs akinek átadja tudását. Pedig előbb-utóbb ügyes kezű utód kellene. De senki nem tud az apó kedvére tenni, egymás után zavarja él ügyetlen tanulóit. Csßk Da- nyilát, a parasztfiút kedveli, aki ismeri a kövek „lelkét”. ö az igazi tanítvány, i Az uraság különleges dobozt rendel Prokopicsnál, s a beteg apó helyett Danyi- la készíti el, mindenki ámu- ; latára. Csak Danyila nincs megelégedve... HANGSZÓRÓ Igyunk vagy ne igyunk? Tíz percet kapott Csák Gyula a minap a Kossuth rádióban, hogy a „Tisztelet az embernek” jegyzetsorozatban kifejtse véleményét — ezúttal — az alkoholizmusról. Kezdő újságíróknak magyarázza a szerkesztő, hogy röviden írni, az a legnehezebb; hogy találó jegyzetet írni művészet; felvillantani valamit úgy, hogy abban ott legyen az egész világ: majdnem lehetetlen. Nem akarom azt mondani, hogy Csák Gyula rádiójegyzete megkísérelte és megvalósította a lehetetlent, sokkal inkább azt, hogy a téma, amit 'választott, hátborzongatóan aktuális. Statisztikai adatokkal kezdte. Két éve, 1975-ben (a csecsemőket is beleszámítva) egy-egy magyar állampolgár átlag 500 forintot költött könyvre, újságra, sportszerekre, ugyanabban az évben alkoholra (a csecsemőket is beleszámítva) 3000 forintot! Bizonyára voltak, akik húszszor, harmincszor annyit, tehát közelesen 100 ezer forintot eresztettek le a torkukon (mennyibe is kerül egy lakás, vagy egy autó?) és olyanok is, szegényebbek, akiknek csak havi száz forint jutott, vagy egyszerűen nem úgy élték ki életszínvonaluk lehetőségét, hogy átkreáltak egy jelszót, és azt tartották: „igyunk ma többet, mint tegnap.” Döbbenetesek ezek a számok! Ez az évi 3000, nem is értem, hogyan jöhetett ki? Ugyanakkor figyelmeztet a naptár, hogy azóta két év telt el, és a jelek szerint (a csecsemőket is beleszámítva) az átlag tovább emelkedett. De hová és meddig?! Csák Gyula nagyon higgadtan és ésszerűen beszélt arról, hogy vigyázni kell a szélsőségekkel, mert nem mindenki alkoholista, aki iszik. Ez persze így van, ez kézenfekvő. De arról már ő sem szólt, hogy hol van a határ, és a randalírozás, az alkoholmámoros agresszivitás mikortól válik egyre le- küzdhetetlenebbé, és mutatkozik meg az alkoholizmus mint betegség félreérthetetlen tüneteivel? Nem szólt, mert erre nincs szabály, ezt csak megérezni lehet, és itt van a legnagyobb baj. Mert ugyan akad-e valaki, aki odaáll egy másik ember elé, és azt mondja: „Ügy érzem, te már betegesen iszol. Nem lesz jó vége.” Egymásközt: nehéz ügy. Felülről lefelé: embere válogatja. Alulról felfelé: kínos és nem ajánlatos. Mi marad végül? Igazodás egy élettapasztalathoz, mely ugyan nem vádolható sem nyíltsággal, sem bátorsággal: „az idő majd kiforogja.” Tudom, hogy nagy ügy, & — Csák Gyulát is idézhetném — a legjobb törvények sem állhatják útját ennek a már-már visszafordíthatatlan folyamatnak, ha nincs mögöttük embermilliók kemény tudata, és megértett önérdeke: az alkohol semmit nem old meg, a kiváltó okokat kell megkeresni, és semlegesíteni. A történelem a megmondhatója, hányszor kínlódtak nemzetek az alkoholizmus poklában, akárha pestis, tuberkolózis halálos szorításában; és arra is, hányszor szenvedett bukást az igazság csak azért, mert kivédhetetlen alkoholmámor emberarcát elrabolta. Messzire mentünk: jegyzetet írni valóban nehéz. De egyetlen jegyzettel csatát nyerni sem lehet, legfeljebb figyelmeztetni a veszélyre, hogy a jobb út nem arra van, amerre 150 ezer bejegyzett alkoholista és több százezer nem bejegyzett iszákos honfitársunk botorkál. Sass Ervin
