Békés Megyei Népújság, 1977. november (32. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-20 / 273. szám
1977. november 20., vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Féja Géza: Ady öröksége 1934-ben történt. Hatvány Lajos egy könyvet nyújtott át, Ha hív az acélhegyű ördög volt a címe, vidékies külsőt viselt, eléggé sok sajtóhiba volt benne. Nagyváradon jelent meg, és Ady Endre ottan írt újságcikkeiből adott hevenyészett gyűjteményt. A könyvet mégis kézről kézre adtuk, nem csupán azért, mert Ady írta, de a kötet egészen új, eddig alig ismert oldaláról mutatta meg a költőt. A fiatal újságírót hozita elénk, aki „diákéveit” éli, napról napra csaknem tele ír egy vidéki lapot, és minden írása bizonyság, hogy nagy pályára készül. Ügy írt, mintha valamelyik város vezető napilapját bízták volna reá. Mintha újjá akarna teremteni egy országot. Mintha a honi ügy egyértelmű volna a nagy egyetemes kérdésekkel. Versei még közepesek voltak, sőt olykor a közepes színvonal alatt vesztegeltek, de közírása már a legjobbak közé emelte. Mit bánta ő, hogy vidéki lapba ír. Megmutatta, hogy miként kell a teljes igazságot megírni, és önmagát adni maradéktalanul, szüntelen égve, életerejét pazarolva. Hívta „az acélhegyű ördög”, és a vidéki szerkesztőség sivár szobájában nap mint nap ontotta az izgalmas publicisztikát, bizonyságot tett, hogy a közírás is alkalom lehet remekek írására. Az újságírás akkoriban fölötte jó „iskola” volt. Olyan írók kezdték újságoknál a pályájukat, mint Iványi Ödön, Gárdonyi, Krúdy, Móricz, Ady, Bródy, legtöbbje hosszabb időt töltött vidéki lapnál, mint Mikszáth, de akadt, aki a fővárosi sajtó mellett beérkezetten is hű maradt vidéki lapjához, mint Tömörkény többek között. De végül is miért gyakorolt jótékony hatást az elinduló íróra az újságírás napi „robotja”? Mert ez a robot többek között szabadságot és látókörének tágulását jelentette. Mindenről írnia kellett, ezáltal egyre tágult érdeklődése, és a „kis” vidéki lapban olykor szabadabban nyilatkozhatott meg, mint a különféle pártok és érdek- csoportok szolgálatában álló tekintélyes fővárosi újságokban. Adynak sikerült Nagyváradon megtalálnia Fehér Dezső lapjában (Nagyváradi Napló) azt a helyet, ahol gátlások nélkül írhatott, „szabad ömlés” volt a jussa, s ezáltal a nagy költő megérlelődhetett benne. Sommásan : szabad pályát kapott, ez pedig nem csupán rangot, de elkötelezettséget is jelentett. Az elkötelezettség pedig több arcú volt, nem csupán világnézeti, s politikai, de színvonalbeli és esztétikai kötelezettségteljesítés is. Ady és a méltó sajtóorgánumokhoz került írók a szabad véleményalkotás fejében újságcikkeiket „teljes erőből” írták. A folytonos munka nem csupán megerőltetés volt, de teremtő láz is, és legjobb képességeiket vonzotta fel. Ady publicisztikái, miként egymás után megjelenő kötetei igazolják, irodalmi művek, mivel igénnyel írta őket, életművének szerves részét alkotják. Költészetét is akkor értjük meg igazán, ha újságcikkeit magunkba fogadjuk. Ady a bizonyság, hogy miben rejlett az újságírás másik jótékony hatása az irodalomra. Nem engedte az írót elefántcsonttoronyba húzódni, „elvonulni”, „kivonulni”, merőben egyéni világba húzódni, „elidegenedni”. Az újságírás a napi életbe, a hol- forró, hol hátborzongató valóságba kényszerítette az írót. Megismertette a tényleges társadalommal, az igazi problémákkal, állás- foglalásra kényszerítette, közösségi emberré avatta. Ez a folyamat pedig a századforduló idején Ady Endre újságcikkeiben ment végbe leglángolóbban. Néha valójában attól kellett tartani, hogy lángot vet a papír. A közösségi hevület Adyban forradalmivá növekedett, ezért írta, írhatta joggal nemsokára nagy közéleti verseiben, hogy az ország megérett és felkészült a forradalomra. Menet közben, munka közben, az élet sűrűjében mérte meg a nép és az ország „hőmérsékletét”. Hatvány Lajos 1934-ben nem csupán Ady újságcikkeinek Nagyváradon megjelent gyűjteményét adta át, de biztatott, hogy szerkesz- szek bővebb és Ady forra- dalmiságát a maga teljességében megmutató gyűjteményt. Meg is csináltam „Jóslások Magyarországról” címen. Előbb azonban lázas hónapok következtek, nap mint nap vastag régi újság- kötegeket, folyóiratok évfolyamait tették elembe a könyvtárba: a Nagyváradi Naplót, a Budapesti Naplót, a Pesti Naplót, majd a Huszadik Század, a Figyelő, a Nyugat és a Világ került sorra. Gyűjtöttem, még jobban lelkesedtem Adyért, és sokat, igen sokat tanultam tőle. Végre le kell számolnunk azzal a gonosz szándékú és még mindig felbukkanó suttogással, hogy Ady alig olvasott és műveltsége hiányosnak tekinthető. Nagyon sokat olvasott, a kor minden jelentős szellemi és közéleti mozzanatáról tudomást vett, az élet előtt teljesen megnyitóttá a lelkét, mindent befogadott, mérlegre tett, s eldobta vagy magáévá szenvedte érdeme szerint. Nem csupán újságot olvasott, de Bergsont is. Irodalmi kritikái ma is helytállók, ö írta legkülönb Petőfi-tanulmányunkat (Petőfi nem alkuszik), ö „fedezte fel”, mivel elsőnek méltatta érdemük szerint: Móricz Zsigmondot, Krúdy Gyulát és Tersánszky J. Jenőt. Betegen utazott Szeged-, re, hogy hitet tegyen Tömörkény István mellett. Sohasem tévedett, az irodalomban és a szellemi életben éppúgy mindig a lényegre talált, akár a közéletben, a politikában. Harmadik nagy, egész életre szóló tanítást is adtak Ady újságcikkei. Az atomizálódó, mindig széteső, nagy történelmi mozdulatokra képtelen társadalmat, különösen az írókat arra intette, hogy mindig az Egészet nézzék, Egészben gondolkozzanak. Tudta, hogy mi történik falun, egy nagy novellának beillő cikke milyen félelmetesen világítja meg a kivándorlás igazi okait. Midőn Pusztaszeren az urak ünnepet tartottak, meg merészelte írni, hogy ezt üzente nékik Tápéról a paraszti „kupaktanács”: „Nem megyünk Pusztaszerre, az urak ünnepére, nem megyünk. Ha Árpád apánk tudta volna, sohase hozott volna ide bennünket. Ünnepeljenek a Pallaviciniek, a Wenckhei- miok, a Rákosi Jenők és a Güntherek.” Ady nyitott szemmel járta Európát, észrevette, hogy a bajor parasztház palota a magyar nádtetős falusi házakhoz képest. Hallatlan érzékenysége mindent felfogott, ami itthon és a nagyvilágban történt. Szatmár megyében, Mi- latán istennyila ütött a kálvinista templomba, s a magyarok egy fillért sem akartak adni újjáépítésére, mert „miért gyújtotta fel az isten a saját házát?” De ugyanolyan szívügye volt Adynak a városi proletariátus sorsa. Midőn jött a hír, hogy hat nagyvárosunkban sztrájkol a munkásság, elment a varróleányok sztrájktanyájára, ahol asz- szonyok is voltak: „beesett mellű, négy-öt gyermekes asszonyok”. Es nem csupán nyomorriportokat írt, hallgassuk csak: „Tegnap este, amikor Burián meghallgatására világították ki az Operát, egy csendes utcában nagy csődület támadt. Egy sarokházban, valami iskola internátusában zongorázott egy diák. Szépen, komolyan játszott a fiú ... s hallgatta vagy háromszáz ember, talán négyszáz is. Diákok, elszabadult munkások, masa- módlányok, kereskedelmi alkalmazottak, s más effélék.” Azután fölvetette, hogy kiké legyen Budapest, és a válasszal sem késett: „Csak azoké, akik lent vannak, s akik igézett népe a kultúrának.” Adynak, a közírónak a fel- támasztása robbanó erővel hatott 1936-ban. Kenyeremtől akartak megfosztani, s azzal vádoltak, hogy Ady publicisztikájának „exhumálásával” a forradalmat kívánom feltámasztani. Vádjuk igaz volt, de hiába kísérleteztek ellenszerekkel, visszahatással, erőszakkal és hamis tanúsággal. A történelem Adyt igazolta. Gaburek Károly: Lédával a nyárban Téka Az élet szobra Ez a válogatás Ady Endre képzőművészeti írásait tartalmazza. Különböző lapokban 1899. tavaszától 1918 májusáig megjelent reflexióit — képek, szobrok, tárlatok ürügyén — hazáról, magyarságról, műveltségről, tehetségről, haladásról és ' visszahúzó konzervativizmusról. Pörlekedő szavai ismerősek. Stílusa kemény, több mint szókimondás. Vág és sért. Vagy ünnepel és elismer. Indulatait ugyanazon dolgok keltik fel, mint egyébként: a megrekedtség, a középszer, a képmutatás, a tehetetlenség. És a szépség, a valóság igazi megérzése és kifejezése, a modem élet ábrázolása. Meglepetést nem is ez okoz, a kurta jegyzetek olvastán, hanem ítéletei biztonsága. Szakértelme. Már a 22 éves újságíróé is, akár a párizsi szalonokról, akár a magyar Gaburek Károly: Őrizem a szemed Ady Endre Négy'-ot magyar összehajol Itt valahol, ott valahol Esett, szép, szomorú fejekkel Négy-öt magyar összehajol S kicsordul gúnyos fájdalmukból Egy ifjú-ősi könny, magyar könny: Miért is? És utána, mint a zápor Jön a többi könny: Miért is, miért is, miért is? S nincs vége könnynek és miértnek. Fölöttük hahota köszön, Hahotája, akik nem értnek S akik sohase kérdik, s kérdték Miért is? És csöpög a könny: Miért is, miért is, miért is? És hömpölyög fönt a hahota, Hogy soha, soha, soha. Ennyi búsulással fényesen Nyílnék meg az Ég, Ahol csak Ég és okos üdvösség van S itt nem elég. Itt nem kell csak a könny S itt valahol, ott valahol Esett szép, szomorú fejekkel Négy-öt magyar összehajol, Miért is, miért is, miért is? 1909. szobrászatról vagy festészetről ír. Időt állóan. Adynál minden közügy, legszubjektívebb véleménye is a nemzet és a világ dolgát érinti. S a magyar tehetséget Európával méri, s épp ezért fáj nagy festőink itthoni mellőzöttsége, meg nem értése. Vagy kinti kicsik hazai sikere, érdemtelenül. Mindkettőben a hozzá nem értést látja, a sok más egyében kívül. Erős kritika alá veszi a magyar köztéri szobrokat, azok pózát és azok elhelyezését. Mint Vajda János esetében. A nagy, magányos költő szobra szerinte csak a vaáli erdőben állhat. Kiált a szava Dózsa-szoborért: — „Áchim Andrással van nekem egy régen ápolt ideám: állítsunk haragos, szép, magyar szobrot vitézlő Dózsa Györgynek.” És a Jókai- szobrot sürgető 1905-ös írás? „Várjuk, várjuk, hogy gyűljön a pénz. Nincs pénz. Nem gyűl.” A kezdő sorok szinte tragikus hangba csapnak át, majd gúnyba, vitriolba. Hogy nem Neki — a Nagynak, akin keresztül Európa ismer bennünket — van szüksége erre, hanem nekünk. Hiszen a szobrot mindig magunknak emeljük. „És ha e percben Hunnia nem akar Jókai-szobrot, a magyar társadalom értéke olyan, amilyent Jókai súlyával megmérni nem lehet. És ez a mi bajunk. Nem a Jókaié. Magunk miatt sírjunk.” A szép kiállítású könyv 94 képet tartalmaz, köztük a kötet címadó írását — Az élet szobra — ihlető Rodin Gondokodóját is. A szobrokon kívül festményeket, sőt fényképfelvételeket is. Az előbbieknél láthatjuk Holló- sy Simon drámai hatású Rá- kóczi-indulóját. A fotók nagy része a század elejei Párizst és Budapestet idézi. Az elő- és utószó Varga József és Németh Lajos munkája. Mindketten Ady képzőmű- szeti érdeklődését és látásmódjának eredetiségét taglalják részletesen. Ez a kötet is — mely a Corvina Kiadó gondozásában a gyomai Kner Nyomdában készült — méltán sorakozik az ünnepi év kiadványaihoz, melyekkel Ady szavai szerint: magunkat becsültünk meg. Bár ugyanezt mondhatnánk el az új Nemzeti Színházról is, ami még nincs. Vass Márta
