Békés Megyei Népújság, 1977. november (32. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-20 / 273. szám
o 1977. november 20., vasárnap ■JgNiWkflTcl Karácsony előtti üzenet a szülőknek Még a meleg, nyári hónapokban történt. Az egyik lakótelepen, az építőanyag- maradványok között játszottak a négy—tíz éves gyerekek. A kavicshalmok, építőelemtömbök között folyt a csata. Fel-felkelepelt az elemes játék géppisztoly, repültek a földgöringyek, ösz- sze-összecsaptak a műanyag kardok. Egy kisfiú, olyan ötéves forma, azonban csak messziről nézte a játékot. Háromkerekű biciklijének kormányán pisztoly, kard, pajzs és még sokféle játékfegyver lógott. A kezében azonban egy színes mesekönyvet szorongatott. Egy hétéves odakiabált a kisfiúhoz: Gyáva vagy, ha nem jössz ide, harcolni! A hétéves „harcostársa” lefitymálóan bökött kardjával a háromkerekű bicikli felé: Hát nem látod, ő inkább olvas! Néhány hét múlva kará- ■ csony. A játékboltokat máris ostrom alá fogták a szülők, rokonok. A gyerek, az unoka, a kistestvér fenyőfa alá kerülő ajándéka után kutatnak. És a válogatók kezébe legtöbbször játék fegyver, méregdrága távirányítású tank, villogó-kattogó géppisztoly, nagyot pukkanó pisztoly kerül. Az arcokon öröm, milyen jót fog háborúzni a gyerek... S talán még nagyobb lesz az öröm, ha netán az ünnepek estéjén valami igazi háborús-öl- döklős filmet is megnézhet a néhány éves kisfiú-kislány a késő éjszakai órákban?... Meg vagyok róla győződve, hogy a gyermekének, kis rokonának ünnepre játékfegyver-arzenált ajándékozók mindezt nem azért teszik, mert erőszakra, brutalitásra akarják kedveltjüket nevelni. Vitathatatlan, hogy a játék fegyver érdekes dolog a három-tíz éves gyerekeknek. Bár, abban is biztos vagyok, hogy nem ez az egyetlen játékfajta, amely a kinyíló értelmű apróságok érdeklődését leköti. Vagy talán a sokba kerülő játék fegyvereket vásárlók másfajta meglepetéssel még soha nem örvendeztették volna meg a kicsinyeket?... Gyermekpszichológusok, pedagógusok a megmondhatói, hogy gyermekeink egy része mennyire hajlik az agresszív, támadó, kihívó magatartásformák felé, válik nehezen nevelhető, hibáit durvasággal leplező, társait verekedéssel zavaró gyerekké. S mindezt a szülők kezüket ámulva összecsapva nem értik. Mert ennek a gyökere valahol itt, ezekben a karácsonyi, név- és születésnapi ajándékokban is keresendő. A játékboltok, a kereskedelem, ha nem is a várt, a kívánt mennyiségben, de meglehetős bőséggel azért rendelkezik másfajta ajándéknak valóval is. Szellemi tornára, a testügyesség fejlesztésére kiválóan alkalmas játékok között lehet választani, amelyek valóban biztosítják azt, amire a játék, a játszás művelete valóban szolgálna: a gyermekek fölkészülése a felnőttkor életére, a munkára, a teljes élet megvalósítására. S nem hiszem, hogy erre nem lenne alkalmas az építőkocka, a mesekönyv, a mozaikjáték, a társasjáték és ezernyi társa. Az ötéves forma, háromkerekű biciklis kisfiú riadt szemmel nézte a többieket. Néhány perc múlva néhány évvel idősebb kislány lépett hozzá. Szót váltottak, aztán a kavicsdomb aljára ülve ölükbe tették a könyvet, a kislány mesélni kezdett. Alig telt el tíz perc, fölöttük abbamaradt a háború, gyerekkaréj fogta körül a mesét olvasó kislányt. „Aztán majd focizunk, jó?” — súgta valamelyik. (Nemesi) Táncsics szobra áll az iskola előtt Tudom, az olvasót kevésbé érdekli, hogy az újságíró kö- tődik-e valamivel ahhoz, amiről ír? Sokat gondoltam erre, amikor az orosházi gimnázium és szakközépiskolába készültem, mert nekem ez az iskola az alma mater. Minden odaérkezésem emlékeket idéz, ahogy szoktuk volt mondani: a megszépítő messzeségből. Hogy miért kezdtem így ezt a riportot? Talán azért, hogy elmondjam, jó dolog hazatérni a régi iskolába, és még jobb dolog annak sikereiről tudósítani. Minden elfogultság nélkül, nem kerülve ki azt sem, ami esetleg nem jó, amit majd nekik, a mostaniaknak kell kikerülni, túladni rajta; és nem eltúlozni azt sem, amit olyan jólesik hallani náluk. Sátoraljaújhelyi meghívó Széphalom ión oszlopai aranyszínben a meghívó első oldalán és a szöveg feketében : „Édes anyanyelvűnk országos verseny.” A megyéből ketten a versenyzők között, az orosházi gimnáziumból Liszkai Éva és Vékony Etelka. Nem kell elfogultnak lennem az alma materhez, ketten vannak, orosháziak. Pedig jó néhány gimnázium és szakközépiskola van ezen a tájon, itt a Körösök vidékén, ahol szintén kitűnően... Az orosháziban, illik tudnom, mindez már hagyomány. És azt sem hallgathatom el, hogy kettőjük közül Vékony Etelka az első tíz között végzett, összesen hat- vanketten voltak. A jeles szereplés mögött nyilván erős a hátország is. Csak olyan iskolában lehet igazán szívek szerint való, állandó figyelem az „édes anyanyelvre”, ahol az emberi és a társadalmi szépségek, mi több: a természetiek keresése és a rájuk találás napnál világosabb. Ahol tanárok, diákok ebben is egy művelődő közösség tagjai, lanok az osztálytablók, volt érettségizők és tanáraik tekintenek le a vendégre. Az alma mater hűségesen őrzi ifjúságát, példának a mindig újak elé, és önmaga történelmének bizonyságaként is. A zsibongóban üvegvitrinek: Ady-emlékkiállítást csinálAdy-emlékóra a zsibongóban ahol a hagyományokat azért tisztelik elsősorban, mert tudják, nélkülük nincs semmi új, légüres térben lebegne a legjobb szándék is. Az iskola folyosóin már valósággal megszámlálhatattWWWWWVWWtVWMWVWWMMWWWWWWMWWWVVVMMMWW I. Mintha hómezőbe fúródna a gép orra, amikor eléri a felhők felső határát. Néhány percig úgy tűnik, az ablakra kívülről papírlapot ragasztottak, azután ritkul a pára. Odalenn havas nyírfaligetek, messzebbre apró kertes házikók, alattunk pedig Sere- metyevó betonpályáinak szürke szalagjai, s máris gurulunk az egyiken. Faházak — dácsák, azaz nyaralók — és fából épült lakóházak, behavazott nyíre- sek között vezet Moszkvába az autóút. Hirtelen hatalmas vasszerkezetet hagyunk el. Egy fura épület váza is lehetne. — Sün — mondja a kísérőnk. Én így sem tudom, mi volt az, de azonnal eszembe jutnak a háborús olvasmányok. A második világháború alatt, a hatalmas vastövisekből készült tankcsapdákat hívták így. De ez az út melletti sün új: emlékmű a szovjet főváros egykori védelmi vonalainak helyén. Hamarosan lakótelepek tűnnek fel. A Leningrádsz- kij proszpekten megyünk. Budapesti távolságokhoz szokott szemem megnyugszik: rögtön bent vagyunk. De elfelejtettem, hogy Moszkvának már majdnem annyi lakosa van, mint Magyarországnak. Innen még majd egy óra a város központja, s úticélunk, a Vo- rovszkij utca, Rosztovék háza. Ma a Szovjet írók Szövetségének központja. Valaha a Rosztov grófoké volt, Natasáéké a Háború és békéből. Ebbe a házba hozták a sebesült Andrej herceget Borogyinóból. Azóta Boro- gyinó is beleépült Moszkvába. Rövid megbeszélés, ismerkedés után kísérőnk, Moj- szej Izrailovics Akerman szállásunkra kalauzol bennünket. Ki se csomagoltam, Zelei Miklós: MEGSZÓLALNAK KÖVEK ÉS EMBEREK Szovjet útinapló máris arra gondolok, hogy mihamarabb el kell jutnom a Szadovájára. És egyedül. Még térképem sincs, de nekivágok. A szállótól nem messze rémülten taxiba ülök. Petrov társszerzőjének, Ilinek egy 1926-ban írt karco- lata jut az eszembe: „Csakis Moszkvában tudja meg az ember, hogy mi is az a mellékutca. Mert igazi mellékutca csak Moszkvában van... hosszanti irányban a mellékutca háromszor változtatja meg a nevét, háromszor az irányát, egyszer pedig keresztezi önmagát.” Négy évtized úgy szállt el azóta, mint a füst. A társszerző Petrov sok más moszkvai és szovjetunióbeli íróval együtt a második világháborúban halt hősi halált. Nevüket márványtábla idézi az írószövetség Vo- rovszkij utcai székházában. A hosszú névsorban Petrov neve mellett Gajdarnak, minden általános iskolás kedves írójának nevét is felfedeztem. Hajlamos vagyok egy kis romantikára, bántam hát, hogy nem akadtam igazi mellékutcára. Helyette elkábító távolságokra, járdán és úttesten erdősűrű forgalomra. A Szadováján lenni meghatározhatatlan dolog. Tizenhét utca és tizenkét tér alkotja. Némi erőltetéssel — tegyük meg — hasonlítható a budapesti kőrúthoz. Tizenöt és fél kilométer hosszú. Itt egy Ilja Ehrenburg nevű gimnazista még lóvasúton járt: „Egy gebe húzta: a Precsisztyenka úti emelkedő előtt egy fiatal fickó ugrott fel a ló vasútra: ő tartotta a kisegítő gebe gyeplőjét és elkeseredetten gyüázott. A lóvasúton az egész Szadová- ját végig lehetett utazni, ami igen hosszú út volt.” — írta később „Emberek, évek, életem” című művében. Itt lakott Csehov is. Jurij Levitanszkij Szadovája körút című versében így írja le a házát: „Ügy szoronkodik ódon háza az új házak sorába zárva, mint egy szerény, kicsiny fűzött kötet sok bőrkötésű könyv között." Köd terjedezik mindenütt. Sűrű porhó, lámpák derengő foltjai, reflektorok suhanó pászmái. Hol jobbról, hol balról, hol hátulról vagy szemből lök meg egy ködalak, ütközöm neki valakinek. Megyek az eltűnt Szadováján, egy derengő M-be- tűig. Itt is azt jelenti, amit Pesten: metró. Előkotrok a zsebemből egy ötkopejkást, bedobom, lelépcsőzöm. Találomra beszállok egy beérkező szerelvénybe. Sok választásom nincs is: nem jól helyezkedtem, s az áthatolhatatlan tömeg amúgy is belesodorna. A metrózásnak ugyanis külön technikája van. Nem lehet csak úgy cél nélkül megállni valahol, de ha már ez megtörtént, semmiképpen sem lehet azon a helyen gyökeret ereszteni, legföljebb az esti záróra után, addig haladni kell a többiekkel. Az egész már a mozgólépcsőn elkezdődik. Aki nem siet túlságosan, az jobbról megállhat, de balról sosem. Ha mégis ezt csinálná a tájékozatlan, gyorsan a helyére teszik azok, akik sietnek, s a baloldalon rohannak le az állomásba. Ugyanígy lent is: ha beálltál egy sorba, oda kell utaznod, ahová a sor igyekszik. Így is történt. Azután ugyanezzel a módszerrel átszálltam, s kiszálltam a Forradalom terén. Mintha föld alatti szoborkertbe léptem volna. A mély állomásban a forradalom harcosainak, vezetőinek szobrai, két-két sorban. Fel- fegyverzetten vagy sebesülve, rövid pihenő közben vagy rohamra indulva. Egy békés kompozíció ragadja meg a tekintetem. Két kislány. Egyikük kezében föld- gömböt tartva ül, a másik áll, és jobb kezének mutatóujját a forradalom fővárosának csillag ábrázolatára helyezi. Régóta sétálhatok már a szobrok között. Az egyik állomásügyeletes megkérdi, hová szeretnék menni. A Majakovszkij térre. Elmagyarázza, megérkezem. Korántsem olyan monumentálisán díszített állomás, mint a Forradalom teréé. Színes, mozaikszerű mennyezeti freskókat látni, két alapvető téma ihlette őket: a munka, a szocializmus építése és eredményeinek védelme. (Folytatjuk) Fotó: Veress Erzsi tak a diákok, tanárok, együtt. Újságcikkek, fényképek, ritka könyvek: Adyra emlékező pillanatok. Az osztályok egy-egy ünnepi, szép magyar irodalomórát itt tartanak, és olyankor a zsibongó megtelik a költő verseivel, Érmindszenttel, Nagyváraddal, Párizzsal, köztük van Léda és a csúcsai lány, köztük van Édes és a szigorú szemű Ady Lőrinc... Táncsics-klub, irodalmi túrák „Az ifjúsági házzal évek óta nagyon jó a kapcsolatunk — mondja Fülöp Béla, az iskola nevelési igazgató- helyettese. — Közös klubestjeink, közös túrázásaink hasznosak és felejthetetlenek voltak. Aztán egy időre alábbhagyott a lendület, nem úgy sikerültek a dolgok, ahogy elképzeltük. De minden rossznak vége szakad egyszer, és következik újra a fellendülés. Újjáalakítottuk a közös Táncsics-klubot, Pleskó Ilona tanárnő vezeti, a diákok pedig Horváth Mariann harmadikost bízták meg, hogy legyen szervezőjük, szószólójuk. Majdnem százan járnak ide az iskola hatszáz tanulójából, és a legjobb értelemben közművelődési arculatúvá formálták találkozásaikat, estjeiket. Vendégük volt nemrég Boros Lajos polbeat-énekes, közele- sen Márki-Zay Lajos csillagászt várják, rendeznek kiállításokat, és eljárnak az ifjúsági ház más rendezvényeire is.” Sokáig ez a beszédtémánk, Fülöp Béla szerint az iskola és az ifjúsági ház egymásra találása még kiváló dolgokat produkál. Terveik szembe- tűnőek, mi több: izgalmasak. Lengyel ifjúsági klubokkal keresik újabban a kapcsolatot, Horváth Mariann a téli szünetben Lengyelországba utazik, mondhatni kapcsolatteremtő úttörőként. „Az irodalmi túrák?... Szabad legyen újra és újra elmondanom, hogy az oktatás legkorszerűbb metódusai sem érnek sokat érzelmi élmények nélkül. És még valamit: ha a tanár elfelejti, hogy milyen volt diákkorában, ha felnőtt gőggel néz el akkori kalandvágya, élményei felett, nem lehet jó tanár. Mi, nagyon sokan valljuk ezt, és hogy miért, elmondtam, nem kell bizonygatni. Van-e nagyobb élmény, és ismeretanyag-rögzítő lehetőség annál, ha elindulunk Petőfi élete nyomában, születési helyétől Segesvárig? Ha ott állhat egy osztály a csatamezőn, ahol a lánglelkű eltűnt? Vagy Ady nyomában? Októberi, érmindszenti utunk állandó beszédtéma, az Ady-porta udvarán nézelődni és bent a szobákban megtapintani Édesék bútorait.. Táncsics, a névadó szobra kemény tartással uralja a gimnázium előtti kis teret. A szobor-Táncsics messzire néz. A múltba-e* vagy a jövőbe? Fülöp Béla mindenesetre a jövőbe, ahogyan tovább viszi-görgeti terveiket, nagy vállalkozásaikat. „Ha Petőfi nyomát végigjártuk, Mikes Kelemen következik. A hazaszeretet gyönyörű példája, akinek szívében tisztán zendültek fel a szavak: Ügy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont... Ott kívánnánk lenni a Márványtenger partján, megkeresni a csillagot, mely hazafelé mutat, és megérezni leveleinek emberi mélységeit. A soha meg nem nyugvó ember gondolataiból, érzéseiből sugárzó, időkön túlemelkedő nagyságot, méltóságot.” Vágyódásuk, kívánságuk nemcsak vágy és kívánság. Tudatos kibontakoztatása annak, hogy az iskola műhelye és a közművelődés lehetőségei számos formában találkozhatnak. Ügy, hogy ezek a találkozások túlnőnek majd a középiskolás koron, hogy elkísérik a felnőttkorba lépő embereket is örök kíváncsisággal, a világból való többet tudás igényeivel. Film, színház, muzsika Nem az ismert képes hetilapról van szó. A filmről úgy esett szó, hogy az orosházi gimnazisták bárhol járnak, filmet készítenek arról. Diasorozatokat, mozgófilmeket. Most, érmindszenti útjukon is így volt, és biztos, hogy sem csekély érdeklődéssel nézik majd a filmet az öt-tíz év múlva közép- iskolások, akiknek akkor levetítik. A színház? Évadonként megvesznek egy teljes házat, sokszor kettőt is. Azt viszont hiányolják, mi több, hibának tartják, hogy a színházak — a csabai, a szegedi, a szolnoki jár Orosházára — nem sokat törődnek sok ezer középiskolás tanulmányaival, és még csak véletlenül sem tűznek műsorra olyan művet, amely a kötelező tananyagban szerepel. A muzsika? „ötvenen vettek hangversenybérletet. Senkire nem erőszakoltuk, hogy vegyen, a KISZ-esek szervezték és az osztály-diákbizottságok kultúrosai. A művelődési ház dzsessz- klubjában, ami most alakult, ott vannak a mieink is. Aztán színház, a mi kis házi- színházunk, az irodalmi színpad. Nyolc-tíz évvel ezelőtti nagy korszaka után elseké- lyesedett kissé, de most van feltámadóban. A Nagy Október jubileumán egyórás történelmi tablónk olyan sikert hozott, hogy — meghívásra — előadtuk a Kossuth Mezőgazdasági Szakközépiskola ünnepségén is.” Ennyit most róluk, a számomra külön kedves alma materről. Tudom, az olvasót nem ez érdekli, de amit elmondhattam, büszke vagyok rá. És köszönöm, ha megérezték, miért önzetlen ez a büszkeség. Sass Ervin
