Békés Megyei Népújság, 1977. október (32. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-23 / 250. szám

1977. október 23., vasárnap

o

Béla Ottó:

Éjszakai műszak

Majdnem egy időben értek mindhárman a portára. A blokkolóóra 21.45 órát ütött a kartonra. A fűtő volt a legfiatalabb, jóval innen volt még a harmincon. A kompresszorkezelő sem volt öreg, de már inkább középkorúnak számított. Az éjjeliőr apjuk lehetett volna. A délutáni műszakosok főzte kávéból csak a fűtő, meg az éjjeliőr ivott.

— Hát te? — kérdezte a fűtő a kompresszorostól.

— Kösz szépen, én már megittam a mai fejadagot.

Paroláztak a portással, aztán leballagtak az öltözőbe. A fűtő öltözött át, s indult elsőnek egyenesen a gépházba. Idősebb, inkább testes, mint sovány volt a délutános fűtő.

Már nagyjából megmosdott hátul a víztartálynál, de a keze lemoshatatlanul fekete maradt és cserzett. Kinyitotta a kazán nehéz vasajtaját. Sárgás-vörösen lobogott a tűz, vékony szénréteg égett a rostélyon.

— Most salakoztam ki éppen. Kibírja vagy két óra hosszáig.

Az éjszakás ráhagyta.

— Majd meglátjuk. Elég kevés szenet hagyott kend. — Így szólította az öreget, aki mielőtt elvégezte a fűtő- tanfolyamot, tanyán élt, gazdálkodott.

— Ráérsz egész éjszaka hordani — mordult vissza. Valahogy nem állhatta Pistát.

— Magának tán leesett volna az aranygyűrű az uj- járól?

— A fene essen beléd. Tudod nagyon jól, hogy milyen hajtás van délután. Sütik a zsírt, főzik a vörösárut, meg a szárítóba is kell a gőz. Éjszaka meg csak arra kell vigyázni, hogy ki ne aludjon a tűz.

— Ne kábítson már, menjen, mert még magára csukják a kaput.

Az öreg már megfogta a kilincset, de még visszaszólt:

— Reggel meg n$ feledkezz a füstcsövekről, húzd ki becsületesen, mert már máma sem volt valami nagy a huzatja.

Amint az öreg után döng- ve becsukódott a kazánház vasajtaja, Pista vastagon megszórta szénnel a rostélyt. Beindította a szivattyúkat,

jól feltöltötte vízzel a kazánt, kibírja most már egy negyedóráig. Elindult. A kompresszoros ott ült a kisasztal mellett és egy kottát tanulmányozott.

— Csak nem akarsz megint hegedülni?

— Ráérek, nem?

— Hát ami azt illeti, arrébb lesz még a reggel. A fűtő leült az asztal túlsó végére és nézte a számára idegen jelekkel teleírt füzetet.

— Gyakorolsz?

A kompresszoros elővette a tokból a hegedűt és állához emelte. Nézte a kottát, mereven húzta a vonót, látszott, hogy nehéz keze nem egykönnyen engedelmeskedik az akaratának. Játszott, s kívül került a gépek világából. A fűtő egy darabig hallgatta. Aztán nem állhatta meg szó nélkül.

— Téged se igen fognak meghívni a New York-i filharmonikusok.

A kompresszoros leengedte a hegedűt és hangosan, hogy túlharsogja a gépek zaját, ráförmedt a fűtőre.

— Neked nincs dolgod?

A fűtő felállt és szó nélkül elment. Ott haladt el a kazánház előtt, benézett a vasrámás ablakon, s a kis kémlelő nyíláson jól látszott a lobogó tűz fénye. Továbbment, hátra a füstölőkhöz. Az éjjeliőr ült a művezető irodája melletti lócán.

— Mi újság Mihály bácsi?

— Mire vagy kíváncsi?

— Hát, mi újság otthon a faluban?

— Nem sokat tudok én fiam, reggel hazamegyek, megetetem a jószágokat, aztán ledőlök egy kicsit. Az asszonv délben felkelt, megebédelünk, aztán megyek ki a földhöz kapálgatni. Aztán újra este van, jöhetek befelé.

— Hát a lányokkal hogy állunk?

— Bolond vagy te, fiam. Foglalkozok én a lányokkal?

— Hát azért még annyira nem öreg Mihály bácsi.

Az öregnek jólesett a bóknak szánt dicséret, elmosolyodott egy kicsit.

— Elég már nekem az öregasszony.

Felálltak mind a ketten, a fűtő visszaindult a kazánházba, az éjjeliőr meg a porta felé, hogy ott is elkomázzon egy kicsit. Elmúlt már éjfél. A kompresszorház felől dörgött a gépzaj.

— Gyerünk, nézzünk körül egy kicsit, mert elalszok, szólt be az ajtón a fűtő. Az éjjeliőrrel a raktár előtt találkoztak. V

— Nem álmos, Mihály bácsi? — kérdezte a fűtő, aki már alig állt a lábán az álmosságtól.

— Bírom én, fiam, te is jobban bírnád, ha nem kuj- torognál napközben.

— Engem még várnak a lányok, azokra is kell egy kis időt szentelni.

— Lányok, lányok — dohogta az öreg —, mi a fenét érsz velük.

A fűtő jóízűen elmosolyo- ' dott, eszébe jutott Kati, akivel egész nap kint volt a folyóparton.

— Mit tudja azt maga.

Az öreg nem szólt semmit, elővette dóznij át, végigkínálta, rágyújtottak. Amikor a fűtő eldobta a csikket, egy ötlettel hozakodott elő.

— Jöjjenek, kocsikázzunk egyet.

A raktárfalnál ott pihent egy villamos targonca.

— Ne bolondozz már — szólt az éjjeliőr. Tudod jól, hogy nem szabad bántani, a műhelyfőnök letol, ha megtudja.

— Honnan tudná meg, ha magának nem jár el a szája.

Igaz, hagyta rá magában az éjjeliőr, nem tudnák meg, de soha nem lehet tudni: az igazgató elég sűrűn szokott bejárni ellenőrizni. Azért csak felültek a targoncára, oldalt lelógatva a lábukat. A fűtő megnyomta a kart, s a targonca halk zúgással nekiiramodott, mentek vagy három kört, a virágágyak körül, aztán az öreg megelégelte.

— Állj meg, elég volt már. Lekászálódtak, újra elszívtak egy cigarettát. A kompresszoros indult el először.

— Megyek, ki ne maradjon a hűtővíz.

A fűtő is visszaindult a kazánházba. Megnézte a vizet, a nívó felett volt még. Aztán fogta a zörgő talicskát, s fordult vele vagy ötször a szénkamrából. Az álmosság csak nem akart elmúlni. Kilesett az ajtón. A kompresszorház felől jól hallatszott a monoton zaj, az ajtón kiszűrődő fényben mozgó árnyék látszott. Az éjjeliőr sem volt a közelben. A fűtő úgy érezte, rögtön elalszik, s újra kiment az udvarra. Szerette vezetni a masinát. Felállt a targonca elejére, s beindította a motort. Körözött, körözött az udvaron. Amikor már megunta, behajtott a feldolgozó csarnokba. Az apró keramit kockák fénylettek a víztől, meg

a zsiradéktól. Manőverezett az oszlopok között, úgy sla- lomozott, mint az alpesi síelők a felállított botok között. Az utolsónál járt már, amikor a targonca megcsúszott. Idegesen rántotta vissza a kormányt. Elvesztette az egyensúlyát és előre zuhant. A targonca kereke az oszlophoz szorította a fejét. A zsíros kövön forgott a kerék, zúgott a villanymotor, de ebből már semmit sem hallott. A szája szögletében vércsík indult el, csurgóit az. állóra, onnan a mellére.

Az éjjeliőr talált rá. A kerekek még forogtak a zsíros kövön. A fűtő ott feküdt az oszlop és az első kerék között. Tárcsázták a mentőket. A csendes éjszakában vészjóslóan szirénázva jött a fehér kocsi. 'A portás szélesre tárta a kapukat, arcán riadtan viliódzott a kék fény.

Értesítették áz igazgatót is, aki komor arccal érkezett be a gyárba, összehívta az éjszakásokat, de közben a rendőrségtől is megérkeztek és felvették a jegyzőkönyvet.

Az éjjeliőr ideges volt, harapdálta a szája szélét.

— Mindig az a játék. Hát sose nő be a feje lágya? Sajnálta a fiút, megszerette a hosszú együttlét alatt. — Talán nem lesz komolyabb bajá? — kérdezte magától, utána nézett hosszasan a mentőautónak, s keserű szájízzel ment az öltözőbe.

Kati 9 óráig várt a megbeszélt helyen, hogy ezt a napot is a folyónál töltsék. Elunta a várakozást és hazakerékpározott.

Soós Zoltán

Mi nem volt még művészkém?

Mindent a nyájas olvasóért!

Kérdezni nem tilos, barátom: tűzhöz, vízhez még nem robogtam szirénázó piros határon.

Kémény-öblökben sem jojóztam, vizsgálva: testem belefér-e?

Kormolást is úgy láttam: engem maszatoltak be feketére.

Nem voltam postás — (bár idézésbombát vinnék minden bitangnak); vasutas sem — csak látom: sorsunk bakterjai gyakran „kivannak.”

Vámőr sem — vámcsaló csak egyszer: Habarovszkból, tíz éve, nyáron, • ritka, fertőző lelkesedést loptam át a magyar határon.

Temetkezési dolgozó sem — bár, mintha síremlékem vésném; nem-kedvelt-rokonként veszek részt a józan ész dísz-temetésén.

Nem voltam Össznemzeti-Hilton- Dicsőségünk szíves vendége: nyolcszáz forintos bornyalásra, százhatvanas féldecizésre.

Nem voltam még: kötszövő, sintér, dácsa-tulaj, miniszter, flekken- sütő, s a többi — művészeti táborlakó meg nem lehettem.

Költői szekértáborok közt, kint, a senki földjén ücsörgők; a díjazottak lágeréből kitiltottak a kapuőrök.

Nem voltam elveimhez hűtlen.

Vagyok vadja számos huroknak, s minden, csak nem befutott költő: inkább tartanak LEFUTOTTNAK.

V. Merkurjev:

A tajga törvénye

mikor Mihail elölről mérges kutyaugatást hallott, megértette, hogy Bajkál cobolyra akadt. A térdig érő hóban puskáját kézbe kapva futni kezdett.

,,Fogjad, Bajkál, fogjad!” — kérte gondolatban kutyáját. Nem nagyon hitt abban, hogy végre vadra lelt. Már két napja éhesen, csontig átfagyva üldözték a prémes vadat — és talán most sikerül elejteni.

Bajkál, amint meglátta a futva közeledő gazdáját, farkát csóválva morgott, kaparta a fenyőfa tövét, majd újból felugrott. Mihail megszokott mozdulattal töltött csőre, megkereste a célt és lőtt. A csendes tajgában nagyot dörrent a puska. A coboly felugrott, igyekezett az ágakban megkapaszkodni, de végül elhagyta az ereje és lezuhant a hóba. Bajkál rögtön ráugrott, fogaival megragadta a torkát, de látván, hogy nincs benne élet, elengedte és engedelmesen figyelt gazdájára. Mihail megveregette a kutya fejét és kedveskedve mondta: „Derék kutya vagy, galambocskám!”

Hazafelé a patak medrét követve mentek. Az egyik fordulónál egy csapat foglyot riasztottak fel. A madarak nagy zajjal repültek az alacsony bokrok felett. Űjból lövés hallatszott, a bokrok felett sörétek süvítettek. A

rajból kivált egy madár, és a mély hóba zuhant. Mihail felvette a zsákmányt, odaadta Bajkálnak, aki nyomban megette.

Még a telep előtt sítalpnyomokra bukkantak. Sítalpon sokkal könnyebb volt közlekedni. A fáradt Bajkál eddig Mihail nyomában haladt, és állandóan mérgesen morgott. A házakhoz közeledve viszont egyre vidámabb lett, messze előre szaladt, majd hirtelen dühösen felugatott. Ilyen dühösen csak akkor ugatott, ha medvére, vagy emberre akadt.

Mihail minden eshetőségre készen puskáját csőre töltötte és Bajkálhoz sietett. A hóban egy ember feküdt. Lábait maga alá húzva, fejét zsák. jára téve aludt ott Mihail régi ellensége, Nyikoláj Zirja- nov. Mihail kihúzta kését és az alvó szájához közelítette. A pengén a gyenge lélegzet nyomot hagyott. „Tehát él — állapította meg Mihail —, a fáradtság vette le a lábáról.” Zirjanov mellett ott voltak a sílécek is. Gépiesen felemelte az egyiket és beleszúrta a hóba. Ekkor azonban eszébe jutottak azok a szavak, amiket nagyapja nem sokkal a halála előtt mondott: „A tajgában meg kell osztani az utolsó szál gyufát, az utolsó falat kenyeret, mert nem szabad bajban hagyni senkit. Ez évezredek óta törvény, és nem volt családunkban soha

senki, aki megszegte volna a tajga szent törvényét.” Ezekkel a szavakkal adta át akkor Mihailnak híres vadászpuskáját.

„Az ördögbe! — kiáltott fel Mihail és távolabb lépett. — Én is úgy teszek, mint ő!”

Alkonyodott. Hideg, téli éjszaka ígérkezett...

... Már lassan három éve, hogy Mihail összeverekedett Nyikolájjal a kolhoz agrármérnökének a lánya, Olga miatt, aki később Mihail felesége lett.

— Várj csak, megkeserü- löd még ezt! — kiáltott Nyikoláj vérző orrát törölgetve Mihailnak. A tajga összehoz még bennünket!...

És ettől kezdve Zirjanov ahol csak tudott, ott ártott Mihailnak. Például egyszer a telepen kívül lelőtte Mihail kutyáját, aki így két szezonra vadászkutya nélkül képtelen volt dolgozni. A tajgában a vadász kutya nélkül olyan, mint a madár szárnyak nélkül — nem képes felkutatni és elejteni a vadat. Mihail két éven át tanította az új

kutyáját, Bajkált, amíg az igazi vadászkutyává lett.

Legutóbb pedig a nyáron, amikor Mihail a házépítéshez fákat vágott, az egyik fa rádőlt. Segélykiáltására éppen Nyikoláj érkezett oda, de nem segített, hanem leült az egyik tönkre, komótosan rágyújtott, majd így szólt:

— Ugye megmondtam, hogy a tajga összehoz még bennünket.

Mihail halkan felsóhajtott.

— Jól van ez így — folytatta Nyikoláj —, hiába kiáltozol, el fogsz pusztulni. Égy nap sem kell hozzá, és Jjjég a csontjaidat sem találjak meg. Én meg egy hét múlva elmegyek Olgához és megkérem. Még nem felejtett el. Csodálkoztam is, hogy akkor téged választott és nem engem.

Nyugodtan elszívta a cigarettáját, lassan felállt, elment anélkül, hogy visszanézett volna. A telepen aznap sokat ivott, és részegen találkozott a boltnál Olgával, akinek elállta az útját:

— Üdvözöllek szépséges özvegy! Kolka Zirjanov kér téged alázatosan, hogy ma este gyere el táncolni.

— Hogy merészeled ezt mondani nekem — felelt haragosan Olga. — Nem szégyened magad, Kolka?

Nyikoláj felhúzta a szemöL dökét:

— Hogy én szégyelljem magam? Inkább neked mondanám ezt! Nem emlékszel, hogy ki tanított engem csó- kolózni, amíg Mihail meg nem jelent az életedben?

A boltnál állók felnevettek. Olga szeméből patakzottak a könnyek, ahogy "hazafelé fu-. tott.

... Mihailnak azonban szerencséje volt, mert az erdész rátalált, kiszabadította és hazavitte. Erős szervezetének köszönhette, hogy hamar felgyógyult. Nyikolájra ezek

után rá sem tudott nézni, ha pedig találkoztak, a keze

ökölbe szorult.

. .. Bajkál vidáman ugatott. Már látszottak a telep

szélső házai, és néhány perc múlva haza is értek. A jég- virágos ablakból fény szűrődött ki, megvilágítva egy kis négyszögben a havat.

Olga nagy örömmel kezdett a vacsorához teríteni. Később jó forró teát ittak, és nevetve figyelték a macskát, ahogy a könyvespolcon kinyitva hagyott könyvben látható állatra fújt.

Mihail azonban nem sokáig tudott nyugton maradni. Ránézett a sarokba támasztott puskára, majd hirtelen elhatározva magát felállt:

— Olga! Rögtön visszajövök.

Felvette köpenyét, fogta puskáját és kilépett a házból. Valahol az erdőben magányos farkas üvöltött. Egyre jobban mardosta a lelkiismeret.

— Bajkál, ide hozzám! — kiáltott a kutyának, majd sietve nekiindult az éjszakai sötétségnek. Mind közelebb ért ahhoz a helyhez, ahol Nyikolájt hagyta, annál erősebben hallatszott a farkas morgása.

„Csak nem késtem el?” — villant az eszébe. Bajkál hirtelen felugatott, abban a pillanatban két fénylő szem tűnt fel a fák között. Mihail azonnal lőtt, majd futni kezdett, belebotlott Nyikoláj testébe és a hóba zuhant. Ahogy feltápászkodott és rávilágított a fekvő testre, megkönnyebbülten sóhajtott fel:

— Ügy látszik, farkas a farkast nem bántja.

Vállára vette Nyikolájt és megindult visszafelé a mély hóban. Ügy érezte, hogy a titokzatos éjszakában nagyapja rekedt hangját hallja: „Soha senki nem volt a családunkban, aki megszegte volna a tajga szent törvényét.”

Fordította: Sass Attila