Békés Megyei Népújság, 1977. október (32. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-15 / 243. szám

1977. október 15., szombat

NÉPÚJSÁG

Most jelent meg

B. Engelmann—C. Wallraff: Önök ott fenn — mi itt lenn

Kovácsházi gimnázium

Az egyik szerző — Günter Wallrafí — a nyugatnémet újságírás „fenegyereke”, épp a napokban hallatott újra magáról. Három hónapot dolgozott mint kezdő riporter a hírhedt Springer lapok egyikénél, hogy szokásához híven leleplező adatokat hozhasson nyilvánosságra. Ide is — mint sok más helyre — idegen bőrbe bújva szerződött le és módja volt tapasztalni, hogyan születnek a szenzációk. Milyen kényszerrel, kijátszással és a valóság tudatos elferdítésével, a legelemibb etika lábbal tip- rásával. Wallraff a felderítés és a nyilvánosságra hozás megszállottja, s nemcsak hirdeti, de szolgálja is azt az elvét, hogy „a nyilvánosság olyan eszköz, melynek segítségével meg lehet fékezni a tőke képviselőinek hatalmát és uralmát, elhárítani önkényeskedéseiket és jogtalan döntéseiket.”

Hasonlókat vall írótársa Engelmann is, aki a könyvben található egyik cikkben — Ki a leggazdagabb az országban? — mielőtt ismerteti a milliárdosok vagyonát, feltesz egy kérdést. Hogyan lehet az, hogy a statisztika mindent a legaprőlékosabban kimutat a népre vonatkozólag, a gazdasági és politikai hatalomról viszont semmiféle nyilvános összegzés nem készül. Bárki megtudhatja, hány varrógépet és milyet használnak a magánháztartásokban, hány kerékpár, rádió, televízió és lemezjátszó esik száz vagy ezer lakosra, vagy mekkora a malacállománya az országnak, ám azt, hogy kik és mennyit birtokolnak a „gazdasági csoda” hazájában a gazdasági erőkből, s hogyan koncentrálódnak azok, arról már nincsenek elérhető információk. Vajon miért ez a visszás helyzet? Nyilván, mert ezekre más törvények, más játékszabályok vonatkoznak. Ez pedig a maximális diszkréció.

A két újságíró ezt a játék- szabályt rúgja fel riportjaiban, mégpedig olyan fokú indiszkrécióval, hogy már- már csodálkozik az ember a merészségükön. Hiszen a könyvben megjelent írások jórészt hazai újságban láttak napvilágot, hogy aztán 1973-ban Kölnben könyv álakban is kiadásra kerüljenek. S nemcsak a mérhetetlenül nagy vagyonokat ismertetik gazdáikkal együtt, de hogy a minden fajta legendáknak is véget vessenek, a gazdagság keletkezését is. Királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák... Róluk van szó, átvitt és valódi értelemben is, mert a milliárdosok egy része csak a felkapaszkodott, jócskán van köztük pedigrés arisztokrata. Bár a különbség csak ennyi köztük, egyébként semmi. Egyek a vagyonban és egyformák a kíméletlen kizsákmányolásban, ha a vállalkozás jellege más és más is: ágyú vagy sütőpor, bánya vagy biztosítás.

Bepillanthatunk a mesebeli herceg, a Krupp-örökös életébe, hozzá mellékletként az évi állandó kiadások jegyzéke hajszál híján egymillió márkáról. A változó kiadást mindenki megsaccolhatja az aranyifjú elejtett megjegyzéséből, mely szerint a napi aprópénzszúkséglete: ezer

márka. Öt követi egy valódi herceg, Thurn und Taxis, a Szövetségi Köztársaság leggazdagabb agglegénye, majd a mosópor — a persil — mágnásai, a Henkel család. És így tovább a többi. S minddel szemben a másik oldal is. A munkások, akikből sikerült egyet-egyet megszólaltatni, hogy még égbekiáltóbb legyen az igazságtalanság és kiszolgáltatottság.

A kötet talán legérdekesebb írása A Gerling-kon- szern portása és küldönce. Ez maga Wallraff volt, s így személyes tapasztalata s beszélgetései alapján működésében láttatja a céget, s a mechanizmust, mely mozgatja. Kéthónapos munkája végén udvarias hangú levélben felmondást kap kézhez. Előzőleg ugyanis ő a portás, portásrúhában helyet foglal az igazgatók számára fenntartott ebédlőben, ahol persze nem szolgálták ki, de nagy zavart okozott. Másnap ezt azzal tetézte, hogy a rettegett vezér, a biztosítási szakma óriásának — dr. Ger- lingnek — a szobájába, sőt a székébe ült be almát enni. Mindezek után a svéd televízióban leplezi le magát. Erről és az ellene indított hajszáról is beszámol.

Az izgalmas riportokat tartalmazó könyv az elmúlt hetekben jelent meg a Kossuth Könyvkiadó gondozásában.

Nagyon szép emlékkönyvet jelentetett meg a mezőkovácsházi Hunyadi János Gimnázium fennállásának 25. évfordulójára. Az előszóban Kovács Sándor igazgató írja: „Egy iskola életében 25 év nem nagy idő. Ahhoz azonban elegendő, hogy bizonyítsa létjogosultságát, élet- képességét, hagyományt teremtsen. Ügy hisszük, hogy mindezt iskolánkról elmondhatjuk. Ma már községünkben és a környéken is lép- ten-nyomon találkozhatunk egykori fiatal és felnőtt diákjainkkal vezető posztokon, a termelőmunkában. Ez a könyv emlékeztetni kíván az iskola negyedszázados történetére, emléket állítva az eredményeknek, nehézségeknek, továbbá azoknak, akik szereplői voltak e történetnek.” ,

Az igazgató irodájából hatalmas vastraverzeket látni, és az ősz lassú munkáját: pirosra színesednek az épület előtti fák levelei. A vastraverzek egy 1975 óta épülő tornacsarnok csupasz bordái, és nem is azzal a kérdéssel kezdem, hogy „mit jelentsen ez?”, mert úgy érzem, ünneprontás kerekedne ki belőle. És az ünnep, az felemelő, érzelemdús, nagy dolog! Negyedszázada kezdődött ennek a déli végeken épült kisgimnáziumnak a története, eseményekben gazdag élete.

Ahogy beszélgetünk, mondatonként. érzem felbukkanni azt, hogy miféle jelentős dolog Kovácsházán ez a gimnázium. Hogy negyedszázados múltját tekintve sem tért napirendre senki felette, hogy van, és eny- nyi az egész; ma is büszkék rá, fontos tényező a nagyközség életében. És még valami többlet, amit nemhogy elhallgatna, hanem éppen aláhúzott hangsúllyal mond el Kovács Sándor igazgató: „Huszonöt év alatt csaknem hatszázan végeztek intézetünkben. Sokan itt élnek, dolgoznak. Azok közül is, akik a dolgozók osztályaiban érettségiztek. Ha a gimnázi-, umról van szó, minden öregdiák szíve kitárul, és megtesz érte, amit csak tehet. Így aztán méginkább kovácsházi ez az iskola.”

Kovácsházi iskola.

Hozzátartozik az ünnephez is, és a történethez is, hogy annak idején, 1952-ben rengeteg huzavona után jutottak fedél alá, hogy aztán 1957-ben egy négytantermes általános iskola tervét valósítsák meg a gimnázium hajlékául. Azóta ebben tanítanak, még a mosdót is kihasználva valami másra, közben azért nem állandó panasznap az életük. Dolgoznak, nevelnek, oktatnak, felkészítik a fiatalokat a továbbtanulásra, az életre. Egyáltalán: a munkára, hiszen nem tanulhat mindenki tovább, nem juthat egyetemekre, főiskolákra.

„Átéltük az 5 + 1-es korszakot is, nem vált be. Akkoriban az Alkotmány Tszszel volt kapcsolatunk, és

kijártunk a gépjavítóba dolgozni. Aztán ez megszűnt. Tudtuk, hogy valamit mégis tenni kell. Amikor előtérbe került a gyakorlati oktatás lehetősége, az a bizonyos heti 3 óra, megszerveztük a gyors- és gépírást és a műszaki rajzot. A gyors- és gépírással már ott tartunk, hogy az érettségi mellé abból is vizsgabizonyítványt adunk, és az a tanulónk, aki nem jelentkezett sehová, azonnal munkába állhat. Úgy van, a lányok túlsúlya döntő, 138 a létszám, ebből 37 fiú. Százegy lány, és ez érthető. Nincs szakközépiskolai osztályunk, a fiúk másfelé tájékozódnak. Szeretnénk viszont, ha lenne! Az ÉVIG idetelepülésével — talán megnyílt az út. De ez még a jövő titka.”

Különben a gimnázium éppen csendes. Az ünnepség előtt két nappal az Orosházi Állami Gazdaság pusztasző- lősi üzemegységében törtek kukoricát, és az Új 'Alkotmány Tsz-ben szeleteltek paprikát a diákok.

Az ünnepségre már hónapok óta készülnek. Nem is hónapok, évek óta. Szobrot kívántak állítani névadójuknak, Hunyadi Jánosnak. Sikerült, bár nem kevés tortúrával, felesleges időpocséko- lással. Egyszóval, a hivatalos utak bejárása nem kéj utazás, és főleg nem gyors utazás. Mire odajut a dolog, hogy bronzba öntenek egy szobrot, körbe jár néhányszor a Föld a Nap körül.

A mellszobor izgalmasan jó, kifejező. Herczeg Klára szobrászművész alkotása, és a nagyközségi tanács ajándéka az iskolának. Negyvenezer forint körül lesz a végszámlája. Művészetekre áldozni azonban nem felesleges áldozat.

Aztán, amikor a mai ünnepségig búcsúzunk, mégiscsak szóba jönnek a torna- csarnok vastraverzei. „Hetvenötben kezdte építeni a költségvetési üzem. Sajnos, sokféle akadály jött össze, nagyon lassan halad. ' Hogy mennyire hiányzik, mondanom sem kell. A diákok is adtak bele 84 ezer forintot, két őszi bérük 30 százalékát... A terv szerint 6,5 milliós építkezés. Szurkolunk érte, hogy mielőbb meglegyen. Egyszerűen nincs hol tartani a tornaórákat. A zsibongó pedig nem tornaterem. Meg egyáltalán. Azt hiszem, a községnek, mi több: a járásnak is nagy szüksége lenne rá... Szóval bizakodunk. Reméljük, nem hiába.”

A negyedszázados gimnázium igazgatója teli van tetterővel, tervekkel. Mezőhegyesen született, de „kovácsházi lettem, végérvényesen” mondja. „Értelmes, szép feladatot teljesítünk.”

Aztán együtt csodálkozunk az ősz színein, és a késői nyáron, október 12-én, déli órán.

Sass Ervin

Film

és tömeghatás

Ne lepődjön meg a kedves olvasó, a rádióban nem történt forradalmi változás, pláne nem olyan, hogy filmet sugároztak volna, ami még a fantáziák világában is szenzációs tudományos újdonságnak számítana.

Csak éppen a hétfői adás egyik műsora sugallta akaratlanul is a elmet. A regénnyé vált elmekórtan, melyben tudós férfiak —elmeorvos, filozófus, esztéta — vitatkoztak több más mellett azon, mi az oka annak, hogy napjainkban oly kedveltek a zárt intézetekben játszódó drámák, regények. És bár számos példát fölhoztak, legtöbbet mégis a Száll a kakukk fészkére című filmnél időztek. Megjegyezve azt is, hogy erről már külön két alkalommal volt a mikrofon előtt beszélgetés.

Ahogy hallgattam a nagyon okos, érdekes és lebilincselő vitát — mely végül oda torkollt, hogy a beteg tőkés társadalomból menekülő ember még az elmeosztályt is jobbnak véli a kinti körülményeknél — egyre csak az motoszkált a fejemben, hogy a művészetek közt mégiscsak a film a legnagyobb hatalom. Úgy, ahogy azt már Lenin is megmondta, tömeghatása folytán. Mert a könyv, amiből az említett film készült, sikert aratott ugyan több tízezer olvasója körében, de még ha kétszer annyi kötet került volna belőle a boltokba, akkor is mi az a szám a mozinézők milliós táborához képest? Mert ezt a filmet nálunk is országszerte csak hosszas sorbanállás után lehetett megnézni. Pedig a könyv legalább olyan jó, mint a filmváltozat. Mégis már régen polcra tették azok is, akik annak idején megrendültén olvasták, s csak a film hírére vették újból elő, hogy fölelevenítsék emlékezetüket, mielőtt beülnek a moziba. Akik meg még nem is ismerték a könyvet, az új kiadást kapkodták szét, hogy eldöntsék, melyik a jobb, melyik az igazibb, amit a vásznon láttak, vagy amit olvastak?

Talán túl soknak tűnik egy rádióműsor ürügyén egy könyvről és egy filmről eny- nyit beszélni, de kell, mert a hármas összefüggés — itt, most, ebben a konkrét esetben — bizonyos dolgokat tisztán megmutat. Elsősorban azt, hogy nem annyira a mozi, inkább a filmipar van válságban, pedig előszeretettel mondják ránk, hogy kényelmesek vagyunk, s szívesebben ülünk le otthon a tévé elé, mint hogy újból felöltözve elfáradjunk a moziba. Ezt viszont cáfolják azok a filmek, amelyektől vissza se lehet tartani az embereket. Aztán: nemcsak a könnyű, sőt teljesen értéktelen kalandfilmek kellenek. Igenis érdekli a közönséget az igényes művészi megformálás is, ha az nincs szenvelgő unalomba burkolva. Továbbá: lehet az irodalmi művel egyenrangú filmalkotást létrehozni, nemcsak kiábrándítóan gyenge adaptációt. És nem utolsósorban: erős kölcsönhatás van a filmművészet és az irodalom között, ugyanis szívesen olvasnak az emberek — a szokottnál jóval többen is —, ha valami kíváncsivá teszi őket, fölkelti a figyelmüket. Erre különben nem egy példa akad a tévéfilmek kapcsán is, csak a megnövekedett könyvtári vagy bolti forgalom száma nem ismeretes. A könyvtárosok azonban tudják, milyen nehéz volt kielégíteni az igényeket a Nyomorultak, a Háború és béke, a Parasztok és még sok más filmsorozat vetítése után.

Vass Márta

V. M.

Valentyin Csernik: I • I r I r •

Buszlajev emlekezesei

15.

Még Moszkvában mondta Nataska Szemjonnak, hogy okvetlen szervez majd a könyvtárban egy író-olvasó találkozót, meghívja azokat, akik a partizánmozgalomról írtak, és & is elmondja majd, hogy személyesen ismeri az egyik könyv hősét.

Az asztalnál az ismerősökről beszélgettek, így Marija Trofimovnáról is szót ejtettek.

— Megfélemlítették. Egész életében fél valamitől — mondta Oszipov.

— És maga félt a háborúban? — kérdezte Nataska, megtalálva a kellő pillanatot, hogy rátérhessen a kérdéseire. Egy kis füzetet vett elő, és engedélyt kért, hogy lejegyezhesse a szavait. Oszipov és az igazgató összenéztek.

Oszipov a titkos összejövetelekről, a diverziókról kezdett mesélni. Hangosan beszélt, mintha nem is egy kis szobában, hanem egy teremben lenne. Lassan, ahogy a feladatokat szokták diktálni, ismételte meg az elmondottakat, hogy Nataska le tudja jegyezni. Az asztalnál hirtelen mindenki unatkozni kezdett.

— És maga félt akkor? —

kérdezte újra Nataska, mert

Oszipov nem válaszolt a kérdésére.

— Igen — jelentette ki határozottan Oszipov. Szem- jon megérezte, hogy idegesítik Nataska kérdései, az ügybuzgósága, a füzet az asztalon, az ennivaló. között.

Nataska mindig nagyon agilis volt. Még iskolás korában olvasott egy könyvet egy neves angol nőről, közéleti személyiségről, és példaképéül választotta. Jeligéje is volt: előbb a munka, s csak aztán vagyok nő. Elég butaság, döntötte el magában rögtön Szemjon. Miért félnek annyira egyszerű nőnek lenni, gondolta, miközben hallgatta, ahogy Nataska Oszipovval beszélget.

— De ez biztosan másfajta félelem volt: a bajtársa- ik életét féltették és nem a sajátjukat? — Nataska szerette volna Oszipov elbeszélését előre kigondolt mederbe terelni.

— Amikor átmegy az utcán, a maga életére gondol inkább, vagy a barátaiéra? — kérdezte Oszipov.

— Erre valahogy sosem gondolok — felelte Natas-* ka. — Egyszerűen csak átmegyek az utcán.

naponta életre, halálra, győzelemre, vereségre... Él és teszi a dolgát. Akkor engem sem a félelem gyötört, dühvei voltam tele.

— Gyűlölettel — javította ki Nataska.

— Talán gyűlölettel — hagyta rá Oszipov. —Nem gondolkoztunk akkor a terminológián. Régebben, a háború előtt még vadászni sem jártam. De akkor ölni akartam. Még félni is kezdtem: nem fogom tudni türtőztetni magam és fényes nappal lövöldözni kezdek.

— De hát türtőztetni kellett magát — mondta megértőén Nataska.

— Nem tudom — felelte Oszipov. — Talán nem is mindig kellett.

Bizonyára ez már egy régi és eldöntetlen vitakérdés lehetett köztük, mert az igazgató is közbeszólt:

— Mi ott az iskolában, semmit sem tudtunk segíteni. Mindössze öt ember, meg egy tucat illegális munkán levő elvtárs, a német garni- zon meg nagyobb egy zászlóaljnál.

— Talán mégis lehetett volna — ellenkezett Oszipov. — Legfeljebb mi is meghalunk.

végeztük a feladatot, mindenki tudja.

■—Igen — hagyta rá Oszipov; — A szó szoros értelmében kinyírtuk őket a legvégén, nyolcán maradtak életben az egész helyőrségből, utána iratok alapján ellenőriztem.

Nataska leírta a „kinyírtuk” szót, gondolkozott, áthúzta és odaírta: „csapdát állítottunk nekik és megsemmisítettük őket”.

— És mi lett később azokkal, akik illegalitásban dolgoztak a városban? Meséljen a további élet- útjukról — kérte Nataska. — Hisz maga is nagy ember volt.

— Én mindig középtermetű voltam — mondta - Oszipov.

— Átvitt értelemben gondoltam — helyesbített Nataska.

— Én is — válaszolta Oszipov.

Szemjon maga is szeretett hősökről olvasni. Traktoristák és falusi könyvtárvezetők, szélesre kötött nyak- kendős fiatalemberek, rövid hajú nők, „Vorosilov-i lö- vész”-jelvénnyel a kabáthajtókájukon, s a mellette levő képen ugyanazok a nők húsz év múlva: miniszterek és tábornokok, híres sebészek és szanatóriumigazgatók.

Oszipov felsorolta beosztásuk és rendfokozatuk szerint az életben maradt volt illegális harcosokat, és az elégedett Nataska aludni ment.

(Folytatjuk)

— Hát éppen ez az — — Eldöntött tény — mondmondta Oszipov. — A nor- ta az igazgató. — Kamatos- mális ember nem gondol túl megfizettünk nekik, el-