Békés Megyei Népújság, 1977. október (32. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-13 / 241. szám

0

1977. október 13., csütörtök

Békésen az egészségházban rendelési napokon 100—150 kismama megfordul a családvédelmi tanácsadáson

Fotó: Béla Ottó

Németh László: Bodnár né

Bemutató előadás a Jókai Színházban

Ne a szemétbe!

Ha azt kérnék tőlem, hogy a feleslegessé vált üveget, a papírt, a fémet és a rongyot ezentúl ne dobjam a szemétbe, hanem rakjam egy, a lakótelep udvarán erre a célra létesített gyűjtőládába, biz’- isten szívesen megtenném. Sajnos azonban ilyen kezdeményezés még nem született, bár néhány hónappal ezelőtt sok szó esett róla. Aztán csend lett és a felsorolt értékes anyagokat továbbra is mindenki a szemétbe dobja.

Pedig igazán vártam, hogy elkezdődjék a mentési akció, mégpedig az úttörőcsapatok és a MÉH együttműködésével. Ügy például, hogy a MÉH egy-egy lakótelepen gyűjtőládákat állít fel, s azt a közeli iskola úttörőcsapata átveszi megőrzésre. Aztán a MÉH az összegyűlt hulladékot elszállítja.

Az úttörőknek az lenne a dolguk, hogy időnként felhívják a felnőttek figyelmét, hogy az értékes hulladékot ne dobják a szemétbe. Rendben is tartanák a gyűjtőládát. A MÉH pedig mondjuk hetenként egy meghatározott napon az úttörőktől átvenné az összegyűlt hulladékot és az árát nekik fizetné.

Az akció — mint ahogy arról már számos újságcikk tájékoztatást adott — társadalmilag igen nagy haszon-' nal járna, mert sok veszendőbe menő értéket mentene meg. Egyúttal az ifjúságot takarékosságra, a közösségi érdekek tevőleges szolgálatára nevelné. Az úttörőké lenne a pénz, amelyet a kirándulások, nyári táborozások költségeinek a fedezésére fordíthatnának. Így tehát azt is megtanulnák, hogy munkával, szorgalommal sok minden elérhető.

Bizonyos, hogy a felnőttek készséggel támogatnák az akciót, mégpedig azzal, hogy a társadalom javára és a gyerekek örömére gondosan gyűjtenék az üveget, a papírt, a fémet és a rongyot.

13.

Kattant a hadnagy öngyújtója.

— Na, mi újság? — kérdezte Szem jón.

— Két óra múlva megérkezem — mondta a hadnagy.

— Tehát nem sikerült megismerkedni vele?

— Elkéstem — vallotta be a hadnagy. — Korábban kellett volna kezdeni, meg ki tudja, hogy reagálna rá.

— Azt sosem lehet tudni.

— Egyébként van, akivel járok. Pontosabban volt — helyesbített a hadnagy. — Most vesztünk össze.

— Mi miatt? — érdeklődött Szemjon.

— Csak úgy. Nem akart hozzámjönni. Várjunk egy kicsit, mondta.

— Talán még nem biztosa dolgában — vélte Szemjon.

— Ha nem vagy biztos benne, ne vedd meg — mondják nálunk a faluban. Ilyen esetben bizonyosat kell tudni. Bizonygatni értelmetlenség. Vagy szeret vagy nem — különösen ha egy katonatisztről van szó.

— Miért? — kérdezte Szemjon.

— Mert a polgári életben a szerelmen kívül mindenkinek megvan a maga dolga. De engem elküldenek egy távoli helyőrségbe, a feleségem természetesen velem jön, ott nincs szükség a szakmájára, tehát csak feleség lesz, csak a szerelem és a gyerekek maradnak. Hogy

Vészt© nagyközség Tanácsa tervében — amit a megyei tanács végrehajtó bizottsága is megerősített — szerepel, hogy az V. ötéves terv során művelődési ház épüljön a nagyközségben.

A tanács hozzá is látott az építéshez szükséges mintegy 14—15 millió forint előteremtéséhez. Az összeg felét saját erőből, a lakosság támogatásából szeretnék biztosítani, a másik felét pedig a közművelődési alapból igénylik.

Az eddigi tapasztalatok alapján a község lakossága is

ezt valaki vállalja, ahhoz abszolút szerelem kell. Olyan, amire azt mondják: szerelem az első látásra. Ha halogatja az időt, ha az érzelmeinek fokát, mélységét méricskéli, akkor csak azt mondhatom: ha nem vagy biztos a dolgodban, ne vedd meg...

...Nataska nagyon jól érezte magát falun.

— Egész életemben ellaknék itt — mondta, amikor egy este a folyóparton ültek. „Dehogy laknál” — gondolta Szemjon akkor. Az első megpróbáltatást a kemence jelentené. A falusi kemencét fűteni nem kis munka. Nem egészen úgy van, hogy a gáztűzhely gombját elcsavarjuk, odatartjuk az égő gyufát és már ég a tűz. A falusi kemencét kora hajnalban begyújtják, igaz, hogy az ebéd meleg marad benne, de estére újra csak be kell gyújtani. Főleg télidőben. És vízért járni és mosni, a fürdőházban begyújtani, a tehenet fejni. De semmit sem szólt.

Nataska életében először járt igazi orosz faluban, s nem egy nyírfaerdőben meghúzódó nyaralónegyedben. Marija Trofimovna házában minden érdekes volt számára. Szemügyre vette az edényfogót, maga próbálta vele kihúzni a fazekat a kemencéből, és majdnem kiborította a két napra főzött scsít.

szívesen fogadja az elképzelést, és anyagiakkal is kész hozzájárulni a művelődési ház létrehozásához. A község vezetői felhívással fordultak a lakosokhoz, hogy á helyben dolgozók keresetüktől függően havi 20—60 forinttal járuljanak hozzá öt éven keresztül az anyagi fedezet biztosításához, a vidéken dolgozók nyugdíjasek, háztartásbeliek és akik önkéntesen akarnak segíteni az építkezéshez, úgynevezett téglajegyeket vásárolhatnak, 50— 500 forint értékig.

Marija Trofimovna még a háború előtt elvégezte a tanítónőképzőt, majd egy katonához ment férjhez, és bár akkoriban ritkaságszámba ment a válás, egy évig sem éltek együtt, elvált a férjétől és hazament a szülőfalujába. Most, hogy már ilyen régóta él falun, igazi falusi asszony lett belőle, csak egy kicsit divatosabban öltözött, mert gyakrabban ment fel a városba, és nem tudott és nem is akart lemaradni a városi tanítónők mögött.

Tehenet, tyúkokat, malacot tartott, maga végezte a ház körüli munkát, a tanítói fizetése csak kiegészítés volt, és nem a fő megélhetési forrása. Nagyapa ládáit nem dobta ki, de vett egy lakkozott német fehérneműs szekrényt, összecsukható fotelágyat, és egy hatalmas állólámpát, amit csak akkor gyújtott meg, ha vendégek jöttek. A vitrin üvege mögött az „Iskola és család” és az „Úttörő” című folyóiratok bekötött számait őrizte, a falat orosz festők képeinek reprodukciói díszítették. Mellettük fényképek, egy nagy keretbe foglalva, ahogy a falun szokás, hosszasan lehetett nézegetni, mint valami mozaikot. Nataska igyekezett kitalálni, ki kicsoda lehet.

— A nagyapád?

Szemjon igennel válaszolt.

Érthetően nagy érdeklődés előzte meg a Jókai Színház évadnyitó előadását. A várakozás azért is indokolt volt

— egyéb okokon kívül —, hiszen Németh Lászlónak hat évig dédelgetett témája volt a Bodnárné, majd 1932- ben néhány nap alatt írta meg, s mint önmaga is vallja művéről, olyan, „mint egy szalmatetejű szilasi présház, előtte tornác, dór oszlopokkal”. Vagyis: Németh László ekkor még nem tudta kivonni egyéniségét és a magyar paraszttémát a görög dráma hatása alól. Klitaim- nésztra és Elektra átfedi Bodnárné jellegzetes magyar paraszti színeit, a „mostohább és igazibb fiú”, János, sértett és vad indulatai mögött Oresztész árnya lebeg. De Péter és Cica alakja már a későbbi társadalmi drámák remekül rajzolt hősei irányába mutatnak.

Tiszteletre méltó vállalkozás a Jókai Színházé, olyan Németh László-drámát mutattak be, a sajnos már lezárt hatalmas életműből, amely még távolabb van alkotója művészi csúcsaitól. De azért is indokolatlan és igaztalan lenne a bemutatóval szembeni minden fa- nyalgás, mert dór oszlopok ide vagy oda, a Németh László-hű előadás a régi paraszti valóság olyan döbbenetes mélységeit tárta fel, amely a ma embere számára ismeretlen és csaknem elképzelhetetlen. Gondolunk elsősorban az ifjabb generációkra. A magyar múlt szegényparaszti világával szemben a „módos paraszt”, a nagygazdák társadalmi rétege irodalmilag kevésbé feltárt, vagy — későbbi termékekre gondolunk — sematizált.

Ez a Németh László-drá- ma is bemutatja: a paraszt- ember a múltban — akármilyen gazdag is — származása és életformája miatt — még a középosztály előtt is lenézett volt. Legfeljebb „zsíros parasztnak” mondták,

— esetenként irigykedően, de mindenképpen lekicsinylőén. ..Feljebb jutni” a nagygazdák kasztjából legfeljebb annyival volt könnyebb,

Nagyapja egészen fiatalkori képe volt, húszéves lehetett, amikor készült. Dölyfösen előreszegezett áll, zászlósi rangjelzés, szűk mellén csak nehezen fért el a négy nagy György-kereszt.

— Alacsony növésű volt? — kérdezte Nataska.

— Miből találtad ki?

— Az alacsony férfiak mindig magasabbnak szeretnének látszani, és általában magasra tartják fejüket a fényképész előtt. Te látod, magas vagy, és épp fordítva, mindig meggörnyedsz.

Nataska megtalálta az anyja fényképét is. A háttérben vászonra festett pálmák díszelegtek. Magas széken ült, krepdesin ruhában, egy műrózsa a mellén, és bizonyosan csak nehezen tudta megállni, hogy ne mosolyogjon.

A legtöbb kép Marija Tro- fimovnáról készült. Egy teljes keretet foglaltak el, és aki nem tudta, azt hihette, hogy egy és ugyanazt a képet sokszorosították. Az iskolával a háttérben a lócán ült Marija Trofimovna, körülötte fiúk és lányok. De ha jól megnézte valaki a képeket, észre lehetett venni, hogy változtak a gyerekek és változott Marija Trofimovna is. Minden harmadik, negyedik képen más-más ruhát viselt, és egyre kövérebb lett. Szemjon huszonkilenc képet számolt össze. Az általános iskola huszonkilenc évzárójáról készültek.

— Több mint félezer embert tanítottam — közölte büszkén Marija Trofimovna.

(Folytatjuk)

hogy nekik tellett az akkori csúszópénzekre — hízott libára, fél disznóra, húsvéti sonkákra.

Bodnárné megérezte társadalmi lenézettségét, és azt akarja tenni, amit egyáltalán még tehet önmaga számára is: a kisebbik fiát „úrrá” tenni. A szándék véghe- tetlen nagyravágyást, törte- tést és embertelenséget szül: az egyébként maga is tehenet fejő nagyasszony az egész család érdekeit kisebbik gyermeke, Péter pályafutásának rendeli alá. A nagyobbik fiú, János trágyaleves izzadságcseppjeit kölnivízzé váltja át diplomás gyermeke számára.

A rendező, Jurka László Jászai-díjas indokoltan

hangsúlyozza annyira markánsan az előző, a dráma alapkonfliktusát meghatározó gondolatsort, még a kezdő jelenetek statikusságát is vállalva. János és Péter életútjának különbözősége az a két malomkő, amely közé — kikerülhetetlenül — odakerül anyjuk, Bodnárné. Az avatott rendezői szituációkeltés eleve világossá tesz mindent, akik nem ismerik a drámát, azok elé is előre kirajzolódik: Bodnárné nem „emeli fel” egyik fiát sem, hanem mindkettőt el fogja pusztítani, maga is megsemmisül.

Vitatható viszont a négy- felvonásos dráma két részben történt eljátszása, a történt bontásban. Közönségijesztő manapság négy felvonást írni a színlapra? Még inkább igaz, hogy a második vagy a harmadik felvonás nagy drámai csúcsát „pihentetni” kellett volna. Persze, ez ellen is szólhatnak érvek, de gondolatbeli vitánkban Bodnárné személyiségváltozásának jobb lehetősége is mellettünk szól: eredeti dramaturgiai szerkezetében eljátszva a tragédia talán jobban kiteljesedett volna.

Mindezek ellenére Jurka rendezésének egészéről, Németh László mostani, békéscsabai színpadáról elismeréssel szólunk, mert szándékában pontos, jól kifejező, nemesen egyszerű, minden áldivatos nyakatekertséget mellőz, nem fut a belema- gyarázás útvesztőibe. A sikeres előadás gyengéit a dráma megírásának körülményeiben és — sajnos jó néhány esetben — a színészi- leg megvalósulatlan helyzetekben kell keresnünk.

A dráma címszerepét Cseresnyés Rózsa játszotta. Hatalmas ívű alakítást kíván meg a Bodnárné. Cseresnyés Rózsa ennek a nagyon nehéz feladatnak nem tudott maradéktalanul megfelelni. A tragikus éjszaka előestéjén a zsarnok parasztasz- szony a nagyobbik fiát a jármot húzó ökörnél is kevesebbre tartja, úri felka- paszkodottságában szégyelli is Jánost, de a báli éjszaka végén szétlövi dédelgetett, halott gyermeke, Péter fejét, hogy eltüntesse János gyilkos fejszecsapásának nyomát. Lehet borzongani, már a gondolattól eleve, de mindezt ezúttal csak azért írtuk le, hogy még inkább érzékeltessük: ennek az

anyaszerepnek úgy megfelelni, hogy' valamilyen megközelítésből ne hagyjon az maga után hiányérzetet, szinte lehetetlennek tűnik. Porig sújtó lényegkimondás, cinizmus, képmutatás, majomszeretet, hideg számítás, a legszörnyűbb bűnök szemrebbenés nélküli vállalása keveredik és motivál Bod- nárnéban. A tartalmi sokszínűség vibrálásának hiánya a legfőbb hibája Cseresnyés Rózsa alakításának. A dráma első részében különösen halvány. Bodnárné gonoszabbik arcából kevesebbet mutat meg a kelleténél, szenvedélye nem eléggé mély és kibontott, János fiával folytatott replikái alig mutatnak többet múló, súlyos szavú, de mégiscsak anyai haragnál. Az előadás második részében — az eredeti harmadik és negyedik felvonásban — viszont már sokkal jobban megközelíti Bodnárné magatartásának lényegét és nagyon jól visszaadja, hogy Jánost, a gyilkos fiút nem érzelmi, hanem „praktikus” okokból akarja megmenteni az akasztófától, önmagát félti, — „Ha valaki megérdemli, hogy gyilkosnak hívják, nem te vagy, elhiheted. . . Te is szerszám voltál, mint a fejsze” — az összekapart vagyont félti, az örökséget, — „Te vagy az egyetlen fiúnk” —, a ház tisztes jóhírét. S Cseresnyés Rózsa ezektől a részektől már — helyenként igazán bravúros színészi játékkal — a Németh László megírta Bodnárnét képes eljuttatni a végkifejletig: „...az én bűnöm, azt kell meghallgatniuk”.

Id. Bodnár szerepében Kö- rösztös István egyszerre volt dölyfös nagygazda, s pipo- gya, a feleség által semmibe vett férj, aki — érezhetően — nagy hangon beszél a gazdakörben,, vasárnap délelőtt a templom előtti téren, de otthon nincs semmi szava. Telitalálat Körösztös alakítása.

Bodnár Jánost, a testvérgyilkost, meditativ dúvaddá formálta Áts Gyula. Családi sérelmei mellett nem kap megfelelő súlyt játékában az „úri kisasszony” iránti kínzó vágya. Többről van szó, semmint János csak irigyelné Pétert, az ifjú mérnököt, Cica jegyesét, sokkal inkább: tudja, hogy nem léphet a helyébe. Ez a felismerés ragadtatja kezébe a Pétert elpusztító fejszét. Áts Gyula egysíkú játéka mindezt nem éreztette megfelelően. A tragédia beteljesedése után valóban tuskóvá vált,, ahogy az anyja titulálta a báli éjszaka előtt.

Bodnár Péter megformáló- ja, Kárpáti Tibor játékában megtalálhattuk az őt felemelő családhoz való leereszkedés nyomait is, természetesnek veszi, hogy .úri passzióival együtt eltartsák. Sőt, érezzék megtiszteltetésnek, csendül ki egy-egy hangsúlyából. Kárpáti Tibor jó játékán ügyesen végigvonul az ilyenfajta „nadrágos ember” szemlélet. Szűcs Ildikó játsz- sza a zárdában nevelkedett „rokon” professzor lányát, Cicát. A szerző nem véletlenül nevezhette el Cicának: szép, de minden tanultsága ellenére buta. Tipikus régi úri kisasszony, aki férjfogó akcióra jön Bodnárnéhoz- „tejkúrára”. Jánossal szemben macskatermészete játszik, de gőgjét is érezteti. Elfojtott szenvedélyeivel Jánosban afféle „Túri Danit” lát, — Péter pedig az egzisztencia. Nemcsak passzív okozója a tragédiának, hanem gátlástalan, korlátolt úri gőggel élő bajkeverő is. Az a típus, akiről feltételezhetjük, hogy Péterrel kötött házassága után nem sokkal lefeküdt volna Jánossal, de másnap újra a buta parasztot is képes lett volna szeretője szemébe vágni. Cicácska Németh Lászlónál cifra úri rongv. Nos, ennek a cifra lelkű feslettségnek nem mindig az igazi színeit láttuk Szűcs Ildikótól. Olykor éppen hamisat mutatott, mert többnyire csak a figura lát- szatiságát érezte meg. Annál több elismerő véleményt kell mondanunk Dózsa Erzsébet — örzsi — játékáról, aki a szerelméért, Jánosért, mindenre képes, rongyokban járó, de mindent tudó és látó cselédlányt alakította.

Az előadás többi szereplőjének nem sok lehetőséget adott a dráma.

A jelmez és a díszlet — Gyarmathy Ágnes értő munkája — korhű, szép, praktikus.

Tiszai Lajos

—or

Valentyin Csernik: /=• I r I r •

Buszlajev emlekezesei