Békés Megyei Népújság, 1977. szeptember (32. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-03 / 207. szám

1977. szeptember 3., szombat A Szeptember 9-11: Dzsessznapok Debrecenben A magyar dzsesszélet leg­rangosabb eseményére kerül sor szeptember 9. és 11. kö­zött Debrecenben, ahol ötö­dik alkalommal rendezi meg a Magyar Rádió és a Megyei Művelődési Központ a ha­gyományos dzsessznapokat. A rendezvények az elmúlt évek során is igen sok örömet szereztek a műíaj híveinek, s úgyf tűnik, az idén még az eddigieknél is rangosabb mezőny gyűlik össze áz al­földi városban. A sort a világ legjobb po- zaunosának tartott Albert Mangelsdorf nevével kell kezdeni, aki saját együttesé­vel lép a Csokonai Színház színpadára. Kvartettjében európai rangelső is szerepel, a szaxofonos John Surman. A másik kiemelkedő zenésze­kei felvonultató együttest Eberhard Weber neve fém­jelzi, akit a szakemberek Európa legjobb basszusgitá­rosának tartanak. A nem­zetközi mezőny további sze­replői között találjuk a bol­gár Veszelin Nikolov kvar­tettjét, a katowicei rádió nagyzenekarát, az ugyancsak lengyel Krystof Sadowski együttesét. A dzsesszközvé- lemény jól ismeri az angol Graham Collier nevét is, aki szakíróként és muzsikusként egyaránt népszerűségnek örvend. Az osztrák Erich Kleinschuster több évi szer­kesztői munka után most tér vissza ismét az előadói pódiumra. Fellép egy nem­zetközi „Műhely”-zenekar is, amely több neves szólistát tömörít. A magyar muzsikusok kö­zül Vukán György, Tomsits Rudolf, Deák Tamás jelezte részvételét, akik- saját együttesükkel szerepelnek. A legfiatalabb generáció képviselői közül fellép a békéscsabai Hat Szív, a Kis- rákfogó, a Panta Rhei együt­tes, valamint Mixtay Melin­da. A házigazda Debreceni Dzsesszegyüttes szólistája ez­úttal is Deseő Csaba lesz. A hangversenyeket köve­tően két alkalommal ren­deznek ' jamsessiont a Pódi­um-teremben és a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. A dixieland műfaját ez­úttal a szegedi Molnár­együttes képviseli, amely vasárnap délelőtt a színház mellett térzenét ad. A hang­versenyeket a rádió egyenes adásban közvetíti, a televí­zió későbbi időpontban sugá­rozza a felvételeket. Szűcs József EZER GYEREK BIRODALMA Böngészőben a dévaványai könyvtárban Frissen épült, autósztráda simaságú betonszalagon su­hantunk Gyomáról Dévavá- nyáig. A nagy költségű épí­tés a fejlődő élet mutatója, a ványaiak mégsem elége­dettek. Ezt ismeretlen úti­társamtól hallottam először, aki a néptelen út mentén hosszú ideig várakozott au­tóstoppot lesve. Megköny- nyebbülve öntötte ki közsé­gét féltő szívét-lelkét a kí­váncsi krónikásnak. „Sokan elmennek, egyre kevesebben élünk itt, 25 éve még 16 ezer lélek élt Ványán, ma körülbelül tízezret számlál­hatunk. Az okát tudjuk is, nem is. Nincs munkalehető­ség, vagyis jól keresni nem lehet. A Csepel Autógyárnak fióküzeme dolgozik a köz­ségben, de jóval kisebb a fi­zetés, mint az anyavállalat­nál. Nem tetszik ez az em­bereknek, eljárnak inkább az ország túlsó végébe több pénzért, jobb munkáért. No, de megérkeztünk, itt a könyvtár. Én sem lakom már messze innen, köszönöm a szállítást!” Piróka néni és tanítványa Hivatalosan zárva még a könyvtár, de a kapuja nyit­va, csak a kölcsönzés szü­netel. Széfi nagy ház, nem­régiben festették, alakítot­ták még szebbé kívül is, belül is az olvasók számára. Pallagi Sándorné, a vezető­je, minden helyi könyvbarát Piróka nénije. Fiatal kislány szorgoskodik mellette, ö is könyvtáros már egy éve, Szalai Marika, a gyerek­részleg gondozója. A mese­sarokba telepszünk, beszél­getni a dévaványai gyere­kek könyvbirodalmáról. — Aki tíz éve látta a gye­rekkönyvtárunkat, talán job­ban örült, ha kívülről csuk­ta be az ajtót. Sötét, rossz kis üzlethelyiségben próbál­koztunk a kölcsönzéssel. Először vonzó körülménye­ket kellett teremteni, hogy ideszokjanak a gyerekek. Hét éve már annak, amikor átköltözött a gyerekkönyv­tár. 1965-ben még nem volt 500 olvasónk sem, most meg annyi, mint a felnőtteknél, ezer. Tessék körülnézni ná­lunk! — biztat a fiatalos mozgású, fáradhatatlan Pi­róka néni. Nem új már a berendezés, de otthonos, barátságos. A A kisebbek híres-neves böngésző padjánál szívesen időznek a nagyobbak is Fotó: Gál Edit lakkfény csillogását felül­múlják kedvességgel az óvó­nők ajándékai, filcállatkák, ^yerekmunkák, népművésze­ti korsók. Kacagva mesélik a könyvtárosok, kérték a gyerekeket, gyűjtsenek szép régi holmikat a könyvtár­nak. Soha annyi ósdi, rozs­damarta hajnyírógépet nem látott a világ, mint ameny- nyit a lelkes „könyvtárgaz- dagítók” összehordtak! Még egy kézzel faragott kétsze­mélyes egérfogó is került a gyűjteménybe. A sok tréfás holmi mellett persze akadt mázas köcsög, gabonatartó kupolyka is, úgyhogy nem maradt dísz nélkül a könyv­tár. Marikával zavarban van a szemlélő, hát még a helybé­li gyerekek. Együtt nőtt fel velük, érettségizett is Gyo- mán, de bájos, fiatal arcán még 16 év nyoma sem tük­röződik. Nem tudják a he­tedikesek, hogy köszönjenek neki, szervusz vagy csóko­lom? Könyvtárismertető órákat tartanak közösen az iskolákkal, hogy a gyerekek ideszokjanak, megszeressék a könyvtárat. Nagy sikere van a „dramatizálásnak”. Az ap­róságokkal eljátszatják, ho­gyan érkeznek, köszönnek, válogatnak a könyvek kö­zött, hogyan kölcsönzik ki a legjobban tetszőt. Egymást hozzák a testvérek — Ez a válogatópad, itt középen van a legkisebbek böngésző helye. össze is durkálják alaposan, mire vége a nyitva tartásnak. A múltkor ijedt csendben, tá­volról figyelték kedvenc vá­logatóhelyüket, mert meg­mozdultak a könyvek. Aztán kitört a kacagás, amikor egy kétéves fruska kászálódott ki a polc alól, őt is elhozta a testvére. Ez a jó, hozza a nagy a kicsit. Ha most meg­szeretik a könyvet, felnőtt korban is olvasók lesznek. A következő gondolatok­nál azonban már kesernyés mosolyra kényszerül a könyvtárvezető: — Egy írótól hallottam, hogy csak attól fél, nehogy kötelező olvasmány legyen! Az irodalomtanárokkal együtt meg is értjük ezt. A mai gyerekek már nem él­vezik Jókait. A kőszívű em­ber fiait kín velük elolvas­tatni. Pedig mennyivel sze­gényebbek lesznek lélekben a romantikus művek nél­kül! A Légy jó mindhalálig még elmegy, Gárdonyit, az Egri csillagokat sem tudta tönkretenni ez a zűrös-kri- mis világ. Mert, aki nem tudná, a gyerekkrimi írók könyvei is hozzáférhetők és keresettek! Elgondolkoztató ez, ugye?... A versek, az más. Nagyon szeretik Weö­rest, Zelket, s a Halász Ju­dit verses, zenés nagyleme­zét. A zenei könyvtárat kü­lönben is főleg a gyerekek látogatják. Mennyire örül­nénk, ha a János vitézt, a Toldit vagy Prokofjev: Pé­ter és farkasát lemezen megkaphatnánk! Azt csak az íróasztal mellől lehet elkép­zelni, hogy ahol zenei könyvtár van a faluban, oda özönlik a nép Kodályt, Ver­dit, Beethovent . hallgatni! Bizony még nem így van. Éppen ezért a gyerekek ze­nei nevelése egyik fő fel­adatunk, ők majd maguktól jönnek tíz év múlva. Zene- hallgatást, beszélgetést ren­dezünk az Ifjú zenebarát hangversenyek előtt, hogy jobban értsék, amit ott hal­lanak. Vetélkedőt is szeret­nénk közösen a Filharmó­niával. Marika is döntött Szalai Marika egészség- ügyi főiskolára szeretett vol­na menni, de nem hagyná már a könyvtárat semennyi­ért sem. Becsomagolja a „kis pintyőkéknek” (így ne­vez öt kis cigánytestvért) a könyveket, hogy olvassanak, de a könyv is megmarad­jon. Piróka néni mellett nem lehet lelkesedés nélkül könyvtároskodni. Szerencse, de nem vélet­len, hogy a község mindkét iskolájának pedagógusai se­gítenek, számítanak a könyvtár munkájára. Ha Dévaványán jókedvűek a gyerekek, ha féltik és szé­píteni szeretnék községüket, könyvtárukat, iskolájukat, a „felbujtókat” nem kell a községtől messzire keres­nünk. Bede Zsóka HANG­SZÓRÓ TÓTH LAJOS: REKVIEM EGY KUTYÁÉRT 10. A bánatoldó sós nedv las­san kiapadt, s erősödni kezdett a lélek is. Lehúzd apja arcáról a lepedőt, meg­simogatta kihűlt homlokát. Könnyei még most is szo­rongatták, de a sírás már nem fogta el. Csak nézte- nézte, szólni szeretett volna hozzá, de egy hang sem jött ki a száján. Váratlanul any­ja temetésére gondolt. A még nyitott koporsónál ülve egymás után sorjáztak a rokonok, ismerősök. „Milyen szép halott!” — mondogat­ták a halálhoz egyre jobban közeledő öregasszonyok, ő pedig bosszúsan rájuk sze­retett volna kiabálni, ne ha­zudjanak, egy halott sosem lehet szép. Anyja fekete kendővel bekötött, csonttá soványodott viaszsárga arcát ő csak mementónak látta a még élőknek. A gimnazista korában olvasott Halotti Be­széd sorai jártak az eszében: „Látjátok, feleim, szümtük- kel, mik vagyunk...” Smost, e lélekőrlő pillanatban apja arcát szépnek látta. „Mint­ha élne!” — fogta el őt is az öregasszonyok áhítatos buzgósága. De néhány újabb simogatás a homlokon, az arcon végleg visszazökken­tette a megváltozhatatlan valóságra. Nem átkozta a természet törvényének betel­jesülését, hiszen apja vég­képp megszabadult az élet terhétől, amelyet mindig ko­nok szívóssággal cipelt, akár ereje teljében, akár a testét enyésztő betegség hónapjai­ban. Hatvan esztendőt sza­bott ki neki a természet, ö most harmincéves. Apja eb- . hen a korban lépte át a lé­tezés felezőjét. Vajon ő is most lépi át, vagy később? Felocsúdva képzelgéséből bosszúsan harapta össze a szája szélét. Itt ül halott ap­ja mellett, s e csendes utol­só együttlétben önző módon magára gondol. Az orvos kopogtatása zök­kentette ki gondolataiból. Ami ezután történt, a for­maságok sora volt. A kiállí­tott halotti bizonyítvánnyal való másfél napos ide-oda szaladgálás után felravata­lozták apját a községi te­mető halottasházában. Mire elérkezett a gyászszertartás pillanata, elfásult. Alig vár­ta, hogy vége legyen a te­metésnek, amely semmiben sem különbözött a megszo­kottnál. Néhány könnyező rokon, részvétet kifejező is­merősök gyűrűjében a pap elmondta a halott életútjá- hoz idomított szokványbeszé­det. Nem is fogta fel, hogy mit mondott. Hallotta a sza­vakat, de értelmük nem ha­tolt a tudatába. Nagyon fá­radtnak érezte magát. Csak akkor eszmélt tompultságá­ból, amikor a pap a búcsúz­tatót kezdte olvasni: „Isten­ben megboldogult keresztény testvérünk búcsúzik az ő szeretteitől...” Belehasított a fájdalom. Ügy érezte, ha nem volna alatta a szék, összees­ne. „Búcsúzik szeretett, egyetlen fiától...” Nem sírt, csak zsebkendőjébe temette arcát. „Búcsúzik zseretett me­nyétől, Eszterkétől, hűséges ápolójától, aki betegsége ne­héz hónapjaiban gyermeki szeretettel könnyítette szá­mára a testet-lelket gyötrő szenvedést.” Eszter Pista vál­lára borulva zokogott. Véget ért a gyászbeszéd. A ha­lottasemberek vállukra emelték a koporsót, s vit­ték a pap és a kántor után. Mielőtt még letették volna az öreg gazdát a végső nyug­helyre, elhangzott az utolsó ének: „Jer, temessük el a testet...” s már zuhogtak is a rögök a koporsóra. A papi áldás és a „miatyánk” után befedték a hantot a koszo­rúk, csokrok. Lassan oszla­dozni kezdtek a gyászolók. Végül már csak ketten ma­radtak: Pista és Eszter. És... Bodri! Két nap óta.nem tö­rődtek vele. Azt se vették észre, hogy a kutya besom- polygott a gyászolók közt a ravatal alá. Most a szomszé­dos sír mögül kibukkanva közeledett halott gazdája fej­fájához. Pistáék előtt azon­ban néhány lépésre megállt. Felnézett Pistára. Riadt te­kintetében mintha az vib­rált volna: Mi lesz velem? „Gyere te, nyüves!” — hív­ta Pista, mintha apja szólí­totta volna. A, kutya leku- corodott a fejfához, s hiába szólítgatták, mielőtt indultak volna, nem tartott velük. * A temetés utáni napokban Pista nagyon szótlan volt ott­hon. Szinte menekült hazul­ról. Egy darabig jóval ko­rábban ment ki a szövet­kezetbe, mint máskor, s hiá­ba várta Eszter vigasztaló kedvességgel, viszolyogva tért haza. Élmaradt a szo­kásos „Apám, hogy van?”, de minden este benyitott a kis szobába, ahol mindent úgy hagytak, ahogy apja használta. Néhány hét múlva azonban felengedett a gyász, s elkezdték a felszámolását mindannak, ami még apja után maradt. A régi búto­rokat, egyéb tanyai limlomo­kat eladta a szomszédoknak, ismerősöknek potom áron. Ingyen is adta volna, de úgy érezte, ha nem kér tőlük va­lamennyi pénzt, szülei emlé­két sértené meg. Végül már csak az üres tanya maradt hátra. Lett volna rá olyan vevő is, aki lakni vette vol­na meg, Pista azonban csak lebontásra adta el. Azt hit­te, csak úgy tud megszaba­dulni a fájó emlékektől, ha nyomuk sem marad. A ked­ves emlékeket pedig úgyis elraktározza a lélek. Mégis, amikor a szövetkezet buldó­zere a felszámolás utolsó mozzanataként szétrombol­ta, majd a gyalu elsimította a falakat, lelkiismeret-furda- lást érzett. Valahányszor ar­ra járt, mindig megállt né­hány percre, még azután is, amikor már a tanya helyét is felszántották. <3 nem az agyagos, a fekete szántásból kirívó világos foltot látta. Képzeletében olyanná eleve­nedett meg, mint amikor vi­rágzott e tenyérnyi területen az élet, ahonnan ő is véte­tett. De ez az idehozó me­lankolikus képzelgés sem tartott sokáig. Az őszi eső­zések beálltával nem járt autójával a dűlőn. Tavasz- szal, ' a határ kizöldülése után, mikor újra járni le­hetett erre is, már nem állt meg, csak egy-egy pillantást vetett a nagy búzatáblából szembetűnően ritka, csene- vész termést ígérő földda­rabra. Ha valaki ült mellet­te, azért mindig megjegyez­te: „Itt volt a tanyánk.” (Folytatjuk) Sinka István fölfedezése Nem árt néha számvetést készíteni szellemi adóssá­gainkról. Igaz, már Kölcsey leírta, hogy a könyvek száma végtelen, napjaink pedig vé­gesek, s ezért nagyon meg kell válogatni olvasmányain­kat. Manapság egy emberöltő is kevés, hogy a világiroda­lom remekeinek akár csak tört részét elolvassa bárki. Hosszan sorolhatnám kínzó mulasztásaimat, amelyeket részben időhiány miatt, rész­ben restségből tán sose fogok bepótolni. Mostanáig Sinka István is azon alkotók közé tartozott, kiknek munkássá­gát még nem fedeztem fel önmagam számára. Szeren­csére a köztudat megelőzött e téren, hiszen csütörtök dél­után a Kossuth adó műsorá­ban 80. születésnapján szép megemlékezést sugároztak Sinka Istvánról. Vadász Ilo­na rendezte az Irodalmi év­fordulónaptár című műsort, a szerkesztő Liptay Katalin volt, Czine Mihály irodalom- történész méltatta a paraszt­költő életútját, s a verseit Szokolay Ottó tolmácsolta. Pontatlan lennék, ha azt mondanám, hogy eddig sem­mit se tudtam Sinka István­ról. Válogatott verseinek kö­zelmúltban megjelent kötete olvasásra várva ott volt könyvespolcomon (a békés­csabai Dürer Nyomdában míves munkával készült helyre kis könyvecske min­den bizonnyal a gyorsan ke­lendő portékák közé számít a könyvpiacon). Azt is hal­lottam Sinka Istvánról, hogy a hajdani rideg pásztorok módjára, életének jelentős részét a békési-bihari pusz­taságban töltötte, s világné­zeti ellentmondásoktól sem mentes költészetében a föld­hözragadt szegénység sorsá­nak volt hű krónikása. Barátja és sorstársa, a fü­zesgyarmati parasztverselő Hegy esi János egyszer elme­sélte Sinka Istvánnal való megismerkedésének történe­tét. Hegyesi János bácsi a gyulai kórházból igyekezett hazai s az autóbusznál egy hozzá hasonszőrű férfi segí­tett neki felszállni. János bá­csi megkérdezte ismeretlen segítőtársát: nem Sinka Ist­vánhoz van szerencsém? De igen, miből gondolta? Meg- éreztem! Ilyen megérzések, közös gondolatok szakítottáík ki a századelő magyar nyomorú­ságából a Veres Péterhez, Szabó Pálhoz és Sinka Ist­vánhoz hasonló Hegyesi Já­nosokat, a népköltészet isme­retlenségéből előlépő pusztai poétákat. Munkásságuk a friss vér átömlesztését jelen­tette a magyar irodalmi élet nedveibe, műveik ma is élők, tanulságosak, újabb felfede­zésre méltók. Csütörtök óta Sinka István lírájának bűvöletében élek. A rádióműsor elhangzása után végigolvastam váloga­tott verseit, s úgy érzem, köl­tészete új tónusokkal gazda­gítja az emberi lélekről ala­kuló elképzelésem. Petőfi da­lainak nyelvi tisztaságával, Ady Endre képzeletvilágá­nak vibrálásával rokon ez az életmű, s amikor a rím ked­véért néha megbicsaklik a versek ritmusa, az is úgy tű­nik, mint a juhász görbebot­ján tapintható görcs: mind­kettő az eleven anyag mun- kálásának emléke. Nehéz volna pontos méré­seket végezni egy-egy rádió­műsor hatásáról. Az Irodal­mi évfordulónaptár csütörtö­ki jelentkezése számomra egy addig ismeretlen költői világ fölfedezését jelentette. Ha addig semmit sem tudtam volna a pusztai emberek éle­tének szomorú szépségeiről, Sinka István művészi kalau­zolásával most bejárhattam a lélek új rejtelmeit. Gondo­lom, nem vagyok egyetlen, aki köszönettel tartozik ezért a rádióműsor gondolatéb­resztő missziójának. (Andódy)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom