Békés Megyei Népújság, 1977. szeptember (32. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-13 / 215. szám
1977. szeptember 13., kedd Felderítők a front mögött Sarkad környékén értek földet A sarkad! ejtőernyős bevetés életben maradt tagjai (balról jobbra) Nyikisin, Zácói Tivadar, Muratov, Torba A Békés megyei Népújság 1977. április 16-i számában emlékezés jelent meg a Sarkad környékén 1944-ben ejtőernyővel ledobott partizánokról, s az ott eltemetett szovjet rádiós leányról, akinek ma is gondozott síremlékén a Szláva Ilona név szerepel. A napokban sikerült találkozni az egykori partizánegység volt parancsnokával, Zácói Tivadarral. Éppen ma 33 éve, hogy 1944. szeptember 13-án a pirkadni készülő felhőtlen éjszakában repülőgép búgá- sa verte fel a csendet Sarkad környékén. Ekkor még itt hajszálon függő látszatnyugalom volt, de nem sokkal keletebbre már dörögtek a fegyverek. A második világháború európai hadszínterein az utolsó felvonás előtti időszak volt ez. Erdélyből a menekülők áradata már megindult. E tájon is egyre nyugtalanabbul lesték az emberek a holnapot. Ki úgy, hogy mikor kell szedni a betyárbútort, ki úgy — s ez volt a többség —, hogy mikor lesz már vége ennek a betyárvilágnak. Szóval résen volt mindenki a félelemtől, a bizonytalanságtól telített légkörben. A csendőrök is, hogy minden idő előtti lobbanást okozó szikrát eltiporjanak. A lassú gépből ekkor éjszaka 12 ejtőernyő bomlott ki és ereszkedett a földre, szétszórtan, nem egy csoportban. Tizenegy partizán és egy nagyobb, utánpótlást biztosító (lőszert, fegyvert, élelmet tartalmazó) vízhatlan vászonból készült konténer. Kik voltak, miért jöttek s mi lett a sorsuk? — erről beszélt Zácói Tivadar, az egység volt parancsnoka. — Szeptember 12-én kaptunk parancsot Szorokin vezérezredestől, hogy jelentkezzünk a légi desszántnál bevetésre. Egymást nem ismertük, a. konspiráció ezt követelte. A bevetés előtt találkoztunk csak. Én, aki a vállalkozás parancsnoka lettem, egyedül a komisszár nevét ismerhettem meg, Nyikisinét — erplékezik visz- sza. Zácói Tivadar mögött ekkor már három háborús év állott, s ennek minden tapasztalata. Pedig mindössze csak huszonkét éves volt. Részt vett többek között a nagy jasi-i ütközetben, ott is az ellenség mögöttes területein. Megedződött ejtőernyős felderítő volt már, amikor ennek az egységnek a vezetésével bízták meg. De mellette szólt az is, hogy ezen a környéken született: Borosjenőben, s egyedül ő volt a csoportban, aki magyarul is beszélt. Feladatuk az volt, hogy Sarkad környékéről, ahol majd földet érnek, Szeghalom, Hajdúszovát, Derecske, Tálya irányába mozogjanak és végezzenek felderítést. Tályán, az ott élőZapotocz- ki Anna felderítőnél jelentkezzenek s itt várják be a Tisza vonalán előnyomuló Lebdzsinszkijről elnevezett 337. Vörös Csillag hadosztályt. Magyar civil igazolványt pedig útközben, Derecskén fognak kapni. Feladatuk lett volna az is, hogy Sarkad környékén levő lőszerraktárt robbantsák fel, ha ennek meg lesz a lehetősége és nem kockáztatják vele a vállalkozás fő célját. Szeptember 13-án éjszaka került sor a bevetésükre. A repülőgép pilótája nehezen találta meg a számára kijelölt terepet, ahová az egységnek érkeznie kellett. Bizony már majdnem világosodott, amikor a cél fölé érkeztek és gyorsan, különösebb válogatás nélkül ugra- niuk kellett, míg teljesen rájuk nem virrad. Zácói és néhány bajtársa — a már április 16-i számunkban leírt — rizstelepre estek a konténerrel együtt. Legelső teendőjük az áruló nyomok eltüntetése, különösen az ejtőernyők elásása volt. Ez a rizsföldön nem volt különösebben nehéz feladat, de a konténerhez már így sem tudtak hozzáférni. Az idő sürgetett: bármelyik percben megélénkülhetett a határ. A rizsföldekről a tápcsatornákba húzódtak. Szóval : Sarkad környékén így értek földet. A csoport a megbeszélteknek megfelelően már nem tudott összegyülekezni: rájuk virradt s az emberek is megjelentek a rizstelepen, a dűlőutakon. Az orosz rádióslány kötelessége az volt, hogy földet érés után, a rejtőzködés megtörténtével azonnal kapcsolatot teremtsen a bázissal. — Azt még hallottam — mondja Zácói Tivadar —, hogy az adást megkezdte a rádiósunk. Szláva... szláva ... szláva mondta a hívójelet s aztán csak két lövést hallottam. Később tudtuk meg Fodor Józsi bácsitól, hogy mi is történt. Rádiós nélkül, összeköttetés nélkül maradtunk. Hogy ki volt a rádiósunk, nem tudom, csak annyit, hogy fiatal, szőke, kedves teremtés. Nevét egyikünk sem ismerte. Józsi bácsi beszélte el azt is, hogy csoportunk egy másik tagját — nevét annak -sem tudom — sebesülten fogták el. Állítólag Zsi- tomirba való volt, tornatanár. Megtermett, szép szál férfi, ruganyos mozgású. A csendőröktől a németek kezére került, a sorsát csak elképzelni tudjuk. — A leszállás után csak négyen verődtünk össze, öt másik társunkról semmi hírt nem kaptunk később sem. Állítólag elestek a leszállás után, de Sarkadon sem tudnak róluk. — Mi aztán három nap és három éjszaka, ott a leszállásunk környékén húztuk meg magunkat. Mozogni, eltávolodni akkor még nem lehetett, vagy csak nagyon nagy kockázattal. Hiszen a terepet többször átfésülték, állandóan figyelték a csendőrök és a kivezényelt leventék, meg néhány katona. Bennünket nem találtak meg, pedig ott voltunk a csatornában, benne a vízben. Ez volt a legbiztonságosabb, mert így a kutyák sem találhattak ránk a szimat alapján. - Csak ritkán merészkedtünk ki száritkoz- ni. Fodor Józsi bácsi nélkül sokkal nehezebb lett volna még ennél is a helyzetünk, ö ugyanis nemcsak élelmezett bennünket, hanem hírekkel is ellátott. Tőle tudtuk meg, hogy mikor lazult fel az ellenőrzés, s akkor indultunk is azonnal tovább. Volt a vállalkozásuk során véletlen elem is. Talán több is, mint az előre megtervezett. Ilyen volt az is, ahogyan kapcsolatba sikerült kerülni Fodor Józseffel, aki akkortájt a rizstelepen tanyázott. — Emlékszem — mondja mosolyogva Zácói —, hogy vacsorát készített . magának Fodor. Minden mozdulatát figyelemmel kísértük. Aztán kitette az ételt hűlni a kunyhója mögé. Egyikünk — azt hiszem, hogy a komisszárunk, Nyikisin volt — odakúszott óvatosan és az étel egy részét megette. Fodor bácsi előbb a kutyájára gyanakodott és első felindulásában alaposan el is látta a baját. De valami mégis gyanús lehetett neki, mert igencsak elkezdett szemlélődni. Meg is látott engem, mire én intettem, s odajött. Ettől kezdve, amíg ott voltunk, hordta nekünk az ennivalót, mikor mit, ami éppen került. Meg elmondta mindig, mi hír van a faluban. — Szóval, a lőszerraktár felrobbantásáról le kellett mondanunk. Szeghalmon át szerettünk volna továbbjutni, de ott igen erősnek találtuk az ellenőrzést, így visszakanyarodtunk Vésztőre. Ott a falun kívül találkoztunk egy csendőrrel, aki a vasutat és az átjárót vigyázta. Lefegyvereztük s bekísértük a legközelebbi tanyába, ahol meg — ahogy kiderült — a menyasszonya lakott. Egy fekete, copfos fiatal lány. Könyörgött, hogy ne bántsuk a vőlegényét. Így hát hagytuk, de itt lovat és szekeret szereztünk. Ez nekem is jól jött, mert a le- ugrásnál alaposan megrándult a lábam. Így aztán, a lakott helyeket kikerülve, szekerezve mentünk Derecske irányába. — Hajdúszováton egy német légiegységbe botlottunk. Lehettek vagy negyvenen. Ennyire saccoltuk őket. Kinek is -lett volna ideje, kedve létszámjelentést kérni tőlük? Meglepetésszerűen rajtuk ütöttünk az éjszaka leple alatt és szét is szórtuk őket. Többségüknek már nem volt gondja a visszavo- sulásra. — Végül is mi négyen szerencsésen elértük Tályát s ott vártuk be a szovjet csapatokat. Engem innen Debrecenbe vezényeltek 1945 januárjában, s román katonai alakulatokkal eljutottam — súlyos harcok közepette — egészen az Elbáig. Ennek közelében, éppen a béke napján, sebesültem meg. Egy oldalgó németet akartam megállítani, aki rámtüzelt. A mellettem álló felcsert szinte kettéfűrészelte géppisztolyának sorozata, nekem csak az egyik karomat találta el. Zácói Tivadar ma ötvenhat éves. Haját belepte a dér, de még ereje teljében van. Sebesülése miatt annak idején a szegedi katonai kórházba került. Feleségét ott ismerte meg. Nem Bo- rosjenőbe ment haza, hanem Szegedre. Ma a Dunántúlon élnek. Nyugdíjas, de most is tele dinamikával, tettre- készséggel. A Sarkad környéki vállalkozás volt az utolsó ejtőernyős bevetése. Életben maradt társairól semmi hírt nem tud. Ki tudja, megérték-e a háború végét? Enyedi G. Sándor Amatőrfilmesek Gyulán — Két kezemen meg tudnám számolni, hogy Békés megyében hányán hódolnak az amatőrfilmes szenvedélynek — mondja Kiss-örs János, a gyulai amatőrfilmes stúdió vezetője. — A gyulai Erkel Művelődési Központ bázisfeladata, hogy ösz- szefogja a megye amatőrfilmeseit, de rajtunk kívül csak Békéscsabán, Orosházán, Békésen és Szeghalmon dolgozik egy-két lelkes amatőr. Gazdag hagyományai vannak Gyulán az amatőrfilmezésnek. A termékenyebb években az is előfordult, hogy hetente két alkalommal találkozott a tíz—tizenöt filmes, és öreg estébe nyúló szakmai vitákon tárgyalták egymás munkáit, készítették a fesztiválokon is sikert arató alkotásokat. — Barátom és névrokonom, Kiss István sorra készítette a díjnyertes filmeket — mondja a klub vezetője. — Az Erdő kis manója című filmjét a televízió is bemutatta, s a Darázs című munkáját az I. alföldi amatőrfilm szemlén nagydíjjal jutalmazták, s ez a film a budapesti vadászati világkiállításon is különdíjat kapott. Sokan költséges szórakozásnak tartják a filmezést, pedig egyszerű felvevőgépekkel is lehet jó képeket csinálni. Kiss István barátom például a díjnyertes filmjeit egy 600 forintos sportkamerával vette fel és maga készítette gépéhez a különböző előtétlencséket. Csoportunk egyszer „játékfilmet” is forgatott Gyulán. A Tolvaj című alkotásunk nem versenyezhetett ugyan Fellini vagy Bergmann zajos filmsikereivel, de amikor készítettük, ránk figyelt a város apraja-nagyja. Sajnos az akkori technikai hiányosságok nem tették lehetővé, hogy érettebb művél jelentkezzünk a vetítővásznon, ezért remélem, hogy a jelenlegi nagyszerű adottságokat kihasználva készítünk még sikeres játékfilmet. A szakma minden mesterfogását tudnia kell egy jó amatőrfilmesnek. A forgató- könyv írásával kezdődik a munkája, ő a rendező, az operatőr, és rá várnak a laboratóriumi munkák, valamint a vágás, a hangosítás és a vetítés. A magas szintű technikai követelmények talán sok embert elriasztanak az amatőrfilmezéstől, pedig Gyulán is sok családnak van felvevőkamerája, s az egyre növekvő idegenforgalom is sok amatőrfilmest csábít a városba. — Immár nyolcadik éve rendezünk tájegységi amatőrfilm szemlét és minden alkalommal hirdetjük a filmklub kínálta lehetőségeket. Talán majd akkor lesz népszerűbb a filmezés, ha az ifjúsági és úttörőház fotós és filmes szakkörében dolgozó utánpótlás felnő. Széles Ferenc kalauzolja a fiatalokat a kamerák és a laboratóriumi vegyszerek birodalmában, s munkájuk szép eredményeket ígér. Mi, „öreg filmesek” eddig is részt vettünk városunk minden jelentős társadalmi megmozdulásán. Mozgóképen megörökítettük távoli országokból érkezett elvtársaink, barátaink látogatásait, ott voltunk a nyári eszperantó egyetem hallgatói között, s a május 1-i felvonulásoktól a várszínházi produkciókig minden közérdekű esemény megtalálható házi archívumunkban. Most megpróbálunk új irányba szakosodni: felvevőgépeinkkel a városban megalakult autósportnak írjuk a krónikáját. Szokatlanul szép és izgalmas munka ez, s remélhetően sok nagyszerű képsort készíthetünk a hazai és külföldi versenyautók világából. A. T. Óvoda épül Ecsegfalván Évről évre egyre fájóbb gondja volt Ecsegfalvának az óvodai férőhelyek hiánya. A régi óvoda — mely eredetileg 53 gyermek elhelyezésére készült — zsúfoltan is csak 70 apróságot tudott befogadni. Jelentkező pedig legalább 100 volt már az utóbbi években és a visszautasítás sok gondot okozott a tanácsnak is, a lakosságnak is. Az elmúlt év szeptemberében a községi pártvezetőség is tárgyalta az óvoda ügyét és létrehoztak egy háromtagú bizottságot, melynek azt adták feladatul: vizsgálják meg, hogyan lehetne bővíteni az óvodát. Az rögtön kiderül»* hogy a tanácsnak nincs rá pénze, ezért azokhoz az intézményekhez, vállalatokhoz, szövetkezetekhez fordultak, ahol az ecsegfalviak dolgoztak. Több kisújszállási üzem, a Kunsági Állami Gazdaság, a dévaványai ÁFÉSZ, a helyi termelőszövetkezet és a Gyomai Háziipari Szövetkezet adta össze a pénzt, melyhez a községbeliek is hozzájárultak az „Egy napot az óvodáért” mozgalom keretében. Így összejött annyi, mely elég volt az anyagra, a község lakói pedig vállalták: társadalmi munkában építik fel az óvodát. Már elkészült az új foglalkoztató, csak a parkettát kell lerakni, de november 7- re, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójára át szeretnék adni az egész bővítést, melynek értéke meghaladja az egymillió forintot. A község lakossága félmillió forintnyi munkával járult hozzá az építkezéshez. Ennek a nagyarányú összefogásnak az eredményeként rövidesen már minden jelentkezőt felvehetnek az óvodába. Az általános Iskola felső tagozatosai tanáraik vezetésével dolgoznak az építkezésen Fotó: Lónyai László KÉPERNYŐ Sztrogoff Az ember legyen őszinte önmagához, és vallja be: tetszett ez a Sztrogoff Mihály. Ha azonban a történelem kulisszái mögé néznék, lehet, hogy a feleslegesség sajnálatával figyelném ennek a 19. századbeli szuperhősnek gyötrelmes küldetését; mivel azonban Verne Gyula hőséről van szó, lappang bennem a megbocsátás, és nem is tudom kivonni magam a Nagy Álmodozó hatása alól. Mert ez a francia—olasz— nyugatnémet tévéfilmsorozat vernei munka: ifjúságunk bálványozott írójának szelleme lengi körül, hatja át, varázsolja életre figuráit. Ez pedig nagy szó, hiszen a regények filmre adaptálása legtöbbször kibicsaklik, nem hozza át a más műfajba az eredeti hangulatát, feszültségét, a reá jellemző sajátosságokat. Ugyanakkor, ha azt mondjuk: jó ez a sorozat, korántsem más, igényesebb, az emberiség sorskérdéseit mélyebben és következetesebben elemző művekhez viszonyítjuk, a Sztrogoff-film a hasonló kalandfilmek közül emelkedik ki, több okból is. A Sztrogoff Mihályt megszemélyesítő Raimund Harmstorf maga Sztrogoff Mihály. Felesleges többet mondani, mert ennyi éppen elég ahhoz, hogy színészi tehetségét, mesterségbeli tudását magasra emeljük. Általa és vele történik minden, igazi vernei hős, emberfeletti küzdelmek hőse, ahogyan azt elhiteti velünk az író, ugyanúgy, mint Némó kapitányról, Sándor Mátyásról, Servadac Hectorról, és hosszú lenne a sor, tovább folytatni. De nem csak az író hiteles emberrajza által lesz Sztrogoff azzá amivé, mert filmünkben az író mellé áll (és nem fölé!) a rendező, és a magyar operatőr: a kiváló Hildebrand István. Eszembe jut közben egy sokszor és szenvedélyesen vitatott kérdés. Tudom, akadnak szűk látókörű népművelők és mások, akik összevonják majd a szemöldöküket, megcsóválják a fejüket, és újra csak „nem értenek egyet”. Miről van szó? Arról, hogy hajlamosak vagyunk a közművelődés egészét mesterségesen szétdarabolni, és valami megmagyarázhatatlan arisztokratikus gőggel lenézni mindazt, ami a szórakoztatás kereteibe tartozik. Mi több: el is távolítani a közművelődés partjaitól, mint egy szigetet, ha lehetne, minél messzebb. Világos, ugye, hogy a Sztro- goff-sorozat elsősorban és alapvetően a szórakoztatást szolgálja. Nem is akart többet a megszokott normáknál, csak egyetlen egyben: vernei kívánt lenni, és ez sikerült neki. Tagadhatatlan, hogy milliók nézték, mert milliók vágyódnak arra, hogy kikapcsolódjanak, megpihentessék idegrendszerüket, klasszikusabban szólva „újratermeljék energiáikat” másnapra. Ehhez pedig a szórakozás nagyon alkalmas. Például a Sztrogoff-sorozat is, mely nem áll egyedül a jelenlegi műsorrendben, jelentkeznek társai, közöttük Kloss és Stirlitz kapitány, akik a 20. század forrongó napjaiba tették át működésük színterét... Azt hiszem, az sem véletlen, hogy a romantikus-kalandos filmek egy újabb (ki tudja hányadik) reneszánszának kellős közepén, de az is lehet, hogy még csak az elején élünk. Az emberek szeretik az embert hősnek is látni, lenyűgöz bennünket a nagy tettek utánozhatatlan pátosza, és — legalább egy- egy órára — átéljük azt, ami az életben ugyanúgy talán sohasem történik meg. Egyszóval szórakoztunk, és nem is akárhogyan, mert Verne Gyulával találkozni mindig élmény. Sass Ervin