Békés Megyei Népújság, 1977. szeptember (32. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-01 / 205. szám
o V 1977. szeptember 1., csütörtök Segítik a továbbtanulást, több a szakképzett dolgozó Nemrég egy munkabizottság vizsgálatot tartott Bé- késszentandráson a Szőnyeg- szövő Háziipari Szövetkezetnél, az ÁFÉSZ-nél, a két mezőgazdasági termelőszövetkezetnél, a Dél-Körösi Vízgazdálkodási Társulatnál. A munkaerőhelyzet alakulása érdekelte a bizottság tagjait, és az, hogyan befolyásolja a vándorlás az üzem termelési eredményeit. Legtöbben a szőnyegszövő háziipari és népi-iparművészeti szövetkezetnél dolgoz, nak, összesen 790-en, ebből csupán 58 a férfi, a többi nő. örvendetes, hogy a dolgozók többsége megfelelő szakképzettséggel rendelkezik, ez jelentősen befolyásolja a termelési eredmények növekedését is. A szövetkezet vezetősége ezt szem előtt tartva elősegíti a dolgozók továbbtanulását, szakmai képzését, anyagiakkal is ösztönzi őket ennek megszerzésére. Többek között tankönyvek megvásárlásával, jutalmazással. A feltételeket is megteremtik a tanuláshoz, a kedvező munkaidő-beosztás, tanulmányi szabadság biztosításával. Jelenleg 43 dolgozó vesz részt különböző oktatásban. Van közöttük gimnáziumi, szakközépiskolai és techniku. mi tanuló is. A kedvezmények ellenére is nagy a munkaerőmozgás, ennek oka elsősorban elköltözés, vagy az, hogy a gyesen levő kismamák nem mindig mennek vissza eredeti munkahelyükre. A Szarvas és Vidéke ÁFÉSZ békésszentandrási te. rületén 143-an dolgoznak, akik közül 62-nek megvan a kellő szakképesítése. Bár a statisztika nem egészen reális, mivel a bélüzem 45 dolgozója segédmunkásként van figyelembe véve. A kiskereskedelmi hálózatban megfelelő a szakképzettség aránya, és a munkaerő stabil, nincs vándorlás. Haspnló a helyzet a két mezőgazdasági termelőszövetkezetben is. A Tessedik Sámuel Tsz-ben 65- en rendelkeznek szakmunkás-bizonyítvánnyal, 72-en betanított munkás bizonyítvánnyal, megfelelő az egyetemi, főiskolai és középiskolai végzettségűek aránya is. A termelőszövetkezet szakember ellátottsága jó, felkészültségük alapján képesek a feladatok éllátására annál is inkább, mivel 1966. óta megszakítás nélkül itt dolgoznak. A nyugdíjbamenők helyett az utánpótlás folyamatos, a tsz sok kedvezménnyel segíti a dolgozók szakmai képzését és továbbtanulását. A Zalka Máté Termelőszövetkezetben lényegében azonos a helyzet. Legnagyobb gond a Dél- Körösi Vízgazdálkodási Társulatnál van, ahol 1976-ban 47 százalékos volt a munkaerőmozgás. Ez kihat a termelésre, az üzemi terv teljesítésére. A gépek folyamatos kihasználását csak úgy tudják megoldani, ha más munkaterületről csoportosítanak át dolgozókat. Volt már arra is példa, hogy az üzem területén teljes átszervezést kellett végrehajtani. K. J. Mai tévéajánlatunk 20.55 JOGI ESETEK A műsor alcíme ez lehetne: aktuális nyári bosszúságok. Az első témája a műsornak a már a múlt műsor végén elmondott eset: fiatal pár szobát foglalt egy balatoni „maszek panzióban”, en_ nek ellenére kitették őket. Ezzel az esettel kapcsolatban több kérdés merül fel: a ház OTP-kölcsönnel épült, azon a címen kaptak 30 évre kölcsönt, hogy fiatal házasok is lakják. Visszavonhatja-e a kölcsönt az OTP? Vajon adózott-e, s mennyit adózott a vendégek után a ház tulajdonosa? Egyáltalán hány négyzetméter lakterület — tehát nem mellékhelyiség! — szükséges egy vendég elhelyezésére? Az idegenforgalommal foglalkozó kérdések igen aktuálisak, mivel egy felmérés szerint 25 ezer kiadó szobából tízezer feketén került kiadásra, külföldieknek. A nyári bosszúságokat a vendéglátóiparral kapcsolatban folytatják: jogos-e nem kiszolgálni a vendéget, ha a pincéreknek értekezletük van? És az érem másik oldala: az is előfordul, hogy a vendég csapja be a pincért? A barátsághoz nem kell szótár Beszélgetés megyénk Leningrádban járt fesztiválküldötteivel Kihunytak a fesztivál lángjai. A második szovjet— magyar barátságfesztivál 900 magyar részvevője és a testvérmegyékbe látogatott 350 küldöttünk újra itthon van, ki-ki hozzálátott mindennapos munkájához, visszatért az egyszerű hétköznapokba. Azért még sokak kezében megáll egy-egy percre a papíron szántó toll, a vakolókanál a maltert váró fal fölött, és meg-megakad a rajzasztalon csúszó vonalzó is az emlékezés perceiben. Nem mindennapos élményében volt része annak a 13 küldöttnek sem, akik megyénket képviselték a hatnapos leningrádi barátságfesztiválon. Közülük néhány- nyal igyekeztünk felidézni a felejthetetlen fesztiválnapok eseményeit. Most mondhatnám nyugodtan: tanár úr, én készültem! Mert átlapozva az újságok híradásait, fesztiváltudósításait, egy jól kidolgozott forgatókönyvvel jelentem meg a beszélgetésen, hogy hűen az események menetéhez, kérdezhessek. Dé már az első percek után feladtam. Az érzések, friss élmények gazdag, igazi fesztiválos forgatagban áradtak az emléke- zőkből. Előkerültek a táskákból a fesztiválkendők, az ajándékok, albumok, képeslapok, sőt egy jókora dobozra való jelvény is. És a szobában szétáradt — az egymás szavába vágva mesélők emlékei nyomán — a fesztivál forró hangulata. Ilyen bravúros szervezést, nagyszabású rendezvényt keveset láttam — kezdi a beszélgetést Szabó Miklós, a KISZ Békés megyei bizottságának első titkára. Augusztus 20-án 50 órás vidám, barátságokat teremtő út után érkeztünk Lenin- grádba. Minden állomáson — ha három- vagy ötperces találkozásra volt is csak lehetőség — virággal és a barátság számtalan egyéb jelével fogadtak bennünket a szovjet emberek. Mindenütt láthattuk a nemzetünknek, a magyar fiataloknak szóló őszinte baráti érzés megnyilvánulásait. Az első életre szóló élményünk a Szmolnij- hoz fűződik. A palota hatalmas termében — a történelmi miliő hatása alatt — a fesztivál minden részvevője új érzésekkel telve, megha- tottan hallgatta a forradalmi eseményeket felidéző ünnepi beszédet. — Mindnyájan jól ismertük a Nagy Október eseményeit, de egészen más volt átélni ugyanazt az eredeti környezetben, mint könyvben olvasva. Ott álltunk, ahol valaha Lenin és a forradalmat szervező bolsevikok, ahol megszületett az emberiség új történelmi korszaka, a világ forradalmi átalakulásának nagyszerű kezdete — szólt közbe a jegyzeteit lapozgató Patakiné dr. Pataki Márta, a szarvasi városi KISZ-bizottság tagja, a Tiszántúli Talajjavító és Talajvédelmi Vállalat igazgatási osztályvezetője. — Lenin egyszerű szobája szinte élőnek hatott, senki sem tudott szólni, mikor kilépett onnan... Jogász vagyok, ismerem a békéről és a földről szóló dekrétumot. Akkor, valahogy minden egyszerűbben, emberibben jelent meg előttem, ahogy megpillantottam az asztalt, amelyen született. — Mi volt a következő úticél? — A Leningrádtól mintegy 50 kilométerre fekvő Kron- stadtba mentünk, amelynek mindössze 40 ezer lakosa van, de jelentősége annál nagyobb. A sziget lakói 1917 óta őrzik Leningrád és a haza békéjét. Gyönyörű hajókon repültünk a Néván — folytatja dr. Pataki Márta. — Harmincnyolcas lajstromjelű modern Sirályokon repültünk — pontosít Szatmári István, az Orosházi Üveggyár hutai művezetője, a gyár KISZ-titkára. — A szabad sziget békéért folytatott hősi küzdelme, a matrózok történelemből is ismert bátorsága olyan érzéssel töltött el bennünket a „barátság zászlajának” átadása pillanatában, hogy a békét biztosan meg tudjuk őrizni velük együtt, kéz a kézben. És mikor megmutatták a legmodernebb cirkálókat, hadihajókat, tudtuk, igaz barátoknak tekintenek, mert csak a barátok előtt nincsenek titkok — vette át ismét a szót a meghatottan emlékező jogásznő. — Lépjünk tovább a programban — próbálok újból az események rendje szerint haladni. — Nem lehet elkülöníteni a napokat! Az élmények még kavarognak bennünk, hol az egyik bukkan elő, hol mindent értettünk, vagy inkább éreztünk. A beszéd után hosszú sorokban vonultunk, hogy letehessük az emlékezés vörös szegfűit, és tisztelegjünk a harcban részt vett katonák előttünk sorakozó zászlói előtt. Most elakadt a beszélgetés, majd a csendet Pataki Márta törte meg: akkor este is- hosszú ideig görcs szorította össze a torkunkat... — Meséljetek valamit a városról! — töröm meg a hallgatást. — Sajnos, az Ermitázsban tett egyórás látogatásunk is csak fél csepp volt a tengerben, és a várossal való taElőkerültek a táskákból az emlékek és ajándékok... Fotó: Gál Edit a másik — tiltakozik Kozák Mária, a Munkácsy Mihály Múzeum munkatársa, a köz- művelődési KlSZ-alapszer- vezet titkára. — Hadd mondjam el, ami bennem különösen mélyen él: a piszkarjovói temetőben lezajlott gyűlés-rekviem emlékét. Mikor kiértünk esteledett. A fesztivál küldöttein kívül a leningrádiak is részt vettek ezen a megemlékezésen, ahol a 900 napos blokád 600 ezer halottjából 470 ezer leningrádi férfi, nő és gyermek sírja előtt tisztelegtünk. Tízezer komszomolista tízezer égő fáklyája volt az egyedüli fényforrás. A gyászzene hangjai mellett orosz nyelven idézték fel a háború borzalmait, a lakosság szenvedését, az elesettek hősi helytállását. Mindnyájan a mellettünk álló szovjet barátainkra gondoltunk. Tudtuk, közülük alig akad, aki nem vesztette el valamelyik közeli rokonát. Ezekben a pillanatokban a barátság szálaihoz egy új, együttérzésből és meghatottságból táplálkozó erős kötelék kapcsolódott. Nem is kellett az emlékezés előtt kapott magyar nyelvű ismertetőt elolvasni, mert TÓTH LAJOS: REKVIEM EGY KUTYÁÉRT 8. „Jaj, Istenem!” — toppant be Eszter, miután telefonált az orvosnak. „Azonnal jön!” — lihegte, majd törölközőért szaladt. Pista megvárta, míg Eszter megtörli apja arcát, majd kisietett. Felgyújtotta a villanyt a verandán, kinyitotta a kisajtót. A doktor ekkor már az utca betonjárdáján trappolt. „Gyere, gyere! Nagyon rosszul van!” — sürgette Pista. A doktor már az első pillanatban látta, mi a baj. A rutinvizsgálatot mégis elvégezte. Amikor az öreg bal kezét kissé felemelte, majd eleresztve lelohadt, már teljesen biztos volt, mi történt vele. „Agyvérzés” — nézett Pistára. „Telefonálj a mentőkért” ! Az öreg több mint egy hónapig volt a járási kórházban. Valamelyest rendbe jött, de a fél oldalára béna maradt. Tolókocsi és ágy — ez lett a halál előtti utolsó állomás élettere. Hang ritkán jött ki a száján. Legtöbbször ezt a mondatot ismételte: „Miért nem vitt el, ha már megkörnyékezett!” Látogatókat nem szívesen fogadott. Ne lássák ebben az ágyhoz kötött nyomorúságos helyzetben. Hiába volt a gondos ápolás, a kegyes hazugságok sora, hogy majd rendbe jön, csak legyen türelmes, érezte, hogy nem bír már többet talpra állni. A haláltól nem félt. Mint egész életén át a természettel viaskodó ember, tudta és látta is, hogy minden, ami élő, egyszer elpusztul. A legkínosabb számára a vizelés és a székletürítés volt. Azt nagy nehezen megszokta, hogy Eszter olyan ételt készít neki, amit ép kezével a szájába tud tenni, de amikor a szükség elfogta, nem engedte, hogy a menye dugja alá az ágytálat. Inkább visszafogta mindaddig, míg Pista haza nem érkezett. „Mindig ettől féltem” — mondta egy- egy kínos ürítés után a fiának, aki iránt magatehetetlenségében mindjobban felengedett. Nyár vége volt már, de az öreg állapota nem javult. Maga miatt nem bánkódott, de azt nagyon sajnálta, hogy betegségével teljesen megzavarta Pistáék nyarát. Üdülés helyett kénytelenek voltak itthon maradni. A délelőttöt — ha csak eső nem esett — a verandán töltötte a tolókocsiban. Ilyenkor a reggelit is ott fogyasztotta el. A most már teljes szabadságot élvező öreg Bodri csak nagyritkán mozdult el a kocsi mellől. Szinte végigszunyókálta a napokat. A macskák se nyugtalanították. Várta már ő is a véget, akárcsak a gazdája. Eszter hűségesen ápolta apósát. Igyekezett elhitetni vele, hogy meggyógyul. S az öreg úgy tett, mintha elhitte volna. „Persze, persze! Idő kell hozzá. Tudom én. A doktorok is ezt mondták” — ismételgette menye nyugta tására. Az egyik reggel véletlenül kiverte Eszter kezéből a tányért, s az étel kiborult a szalvétára. „Semmi baj, apuka, majd hozok másikat!” — szaladt be a konyhába Esz- tdr. A reggeli végén, miután az öreg az utolsó falatot is lenyelte, a tányért elvenni akaró menye kezét a melléhez húzta, majd simogatni kezdte. „Köszönöm kislányom” — mondta halkan, el- érzékenyülve. Egy könnycsepp is kiszivárgott a szeméből. Eszter se bírta viszszafogni könnyeit. Zokogott. „Ne sírj, kislányom! Nem tart ez már soká!” — vigasztalta az öreg. , Már nem kívánkozott ki a tanyára sem, pedig Pista többször is mondta neki, hogy kiviszi. „Ha az első ülést leveszem, befér” — biztatta apját. „Én oda menni szoktam!” — tiltakozott legutóbb is. Hogy a tanyát mégis közelségben érezze, Pista, ha csak tehette, gyakran hozott haza valamit a kertből. Különösen azóta, mikor az újkrumpliból főzött főzelékből két tányérral evett meg az apja. A tanyát nem tekintette ellenségének már, hadd álljon, míg... de még magában sem mondta ki, pedig tudta, hogy meddig tart ez a „míg”. S ennek is eljött az ideje. Enyhe augusztus végi reggel volt. A család életében az öreg betegsége óta megszokott módon kezdődött a nap. Mire Eszter elkészítette a reggelit, Pista megborotválkozott, felöltözött. Az autóval kiállt a ház elé. Fel- költötte apját, aki legtöbbször ébren volt már ilyenkor. Ráültette az ágytálra, majd megmosdatta, felöltöztette. Beemelte a tolókocsiba, s kitolta a verandára. Gyors reggeli, puszi még az ágyban fekvő gyereknek, majd Eszternek. Utána a szokásos „Estére majd jövök” — elköszönés az apjától. Bodri elkísérte a kisajtóig. „Menj, vigyázz a gazdádra!” — búcsúzott el tőle is. Az öreg elfogyasztotta a reggelit a menye kezéből, majd hátradőlt a kocsiban, s csendes magamegadásban szemlélődött. Hol a veranda előtti virágoskertet nézegette hosszasan, hol az utcán levő fákat. A szeme mindig talált valami újat, pedig hányszor megszámolta már, hogy a virágokból, bokrokból mennyi van, melyek azok az ágak, amelyeket le kell majd metszeni. Ha megunta a szemlélődést, bekapcsolta az ölében levő táskarádiót. Mindegy milyen műsor volt, hallgatta. Amikor ráunt a rádióra, kikapcsolta, s igyekezett magára erőltetni az alvást, hogy ezzel is gyorsabban múljon, ami még hátra van. E vánszorgó órákban külön öröm volt számára, ha Eszter a gyereket is kivitte a verandára. „Ilyen volt a Pista is — mondogatta, ha a kiskoma sírva jelezte, hogy ő is a világon van. — De ő nem volt ennyire pityergős!” — „Te kis betyár!” — szólt/fá szelíden, ha az unoka rázogat- ta a csengőt. „Van ebben élet!” (Folytatjuk) lálkozásunk is csak a vágyat ébresztette fel, hogy egyszer újra ellátogassunk Lenin- grádba — mondja Kozák Mária. — Mikor végigvonultunk a Nyevszkij proszpekten a Marsmezőtől a Jubileumi sportpalotáig, akkor sem a csodálatos sugárutat néztük, hanem az út mentén 6 kilométer hosszan bennünket váró és üdvözlő leningrádiakat, akik be-beszaladtak a sorok közé, majd velünk együtt haladtak tovább. Jelvények és címek cseréltek gazdát, virágok és baráti kézszorítások, amelyekből láthattuk, hogy kedves, nagyon várt vendégek vagyunk. Ügy éreztük, a 6 kilométert percek alatt tettük meg. Azokat a forró, őszinte, spontán baráti megnyilatkozásokat nem tudom elfelejteni soha — kapcsolódott a beszélgetésbe az eddig hallgató Szatmári István. De, előttem van még a Jubileumi sportpalotában rendezett ünnepség is. Amikor felolvasták Brezsnyev és Kádár elvtárs hozzánk intézett üdvözlő levelét, közben 600 matróz csodálatos látványt nyújtott az elhangzott gondolatokkal harmonizáló, feliratokat formáló zászlójátékával. Egyszerűen felejthetetlen. Beszéltek még a magyar klub sikeréről, a találkozókról a penzaiakkal, a minden esti druzsbákról, a táncház és á discó sikeréről. Büszkén szóltak a társadalmi munkáról, amelyben maradandó emléket alkottak azzal, hogy részt vettek az olimpiai sportpalota alapjainak lerakásában. Előkerültek a Petrodvorec csodálatos szökőkútjait megörökítő képek, az emlékek, az ott tartott esti műsorról, a leningrádi balett csodálatos produkciójáról és a grandiózus látványt nyújtó tűzijátékról. Arról a pillanatnyi derültséget kiváltó esetről, amikor a Szmolnijban odafordult egy grúz fiatal Szabó Miklóshoz, kezét nyújtotta és csak any- nyit mondott: Szervusz! Kérdésemre, hogy használták-e a szótárt, szinte egyszerre válaszolják: a barátsághoz nem kell szótár... Elbúcsúztunk. A küldöttek élménybeszámolóit már türelmetlenül várják elvtársaik és munkatársaik is, akiknek jó munkája, kiemelkedő közösségi szelleme kellett ahhoz, hogy képviseletükben jelen lehessenek küldött-társaik a felejthetetlen emlékek barátságfesztiválján. B. Sajti Emese
