Békés Megyei Népújság, 1977. augusztus (32. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-16 / 192. szám

1977. augusztus 16., kedd NÉPÚJSÁG Művészeti iroda A hazai művészet népszerűsítéséért A reklámgrafikus Egész lényéből nyugalom árad, szavai ízesek, a békési tájat érezni belőlük. Kis szo­bája — a békéscsabai Dürer Nyomdában — igazi műhely, a nagy rajzasztal uralja. Ez Kállai Júlia birodalma. Itt készülnek plakátjai, a pros­pektusok, emblémák, itt ter­vezi a könyveket. Itt beszél­getünk. Mielőtt munkájáról érdeklődnék, fölteszem a szokványkérdést — hogyan lesz valaki reklámgrafikus? —, ő azonban nem a szok­ványválaszt adja. — Mondhatnám azt, hogy mindig erre a pályára ké­szültem, hiszen már gyerek­koromban jó rajzoló voltam. Csakhogy rajtam kívül még nagyon sokan, akiket más fe­lé sodort az élet. Engem ere­detileg a mezőgazdaság von­zott, mégis így sikerült. Pont akkor létesült a szegedi ipar- művészeti szakközépiskola, amikor Békésen az általánost elvégeztem. Az iskola java­solt és felvettek. Rajongással beszél a kö­zépiskolai tanulmányokról. Az új intézmény tanári kara teli friss buzgalommal, nem­csak a tudást nyújtotta szá­mukra, hanem maradandó élményt is. Nyomdász és grafikus szakon végzett és kéziszedő szakmunkás-bizo­nyítványt szerzett. — Tulajdonképpen ott, Szegeden ismertem meg a további lehetőségeket is. És megint szerencsém volt. Ak­kor érettségiztem, amikor az Iparművészeti Főiskolán lét­rehozták a reklámgrafikus szakot. Erre jelentkeztem és elsőre felvettek. Négy és fél éves újabb ta­nulás után, 1971-ben diplo­mát kapott, de nem maradt Pesten, hazajött a megyébe dolgozni. Első munkahelye a Kner Nyomda, ahol főleg címkéket és dobozokat ter­vez, s jól érzi magát az öt­tagú grafikusgárdában. Há­rom év után mégis más fel­adatokra vágyik, s bár min­dent elölről kell kezdeni, át­jön a Dürerbe. Itt egyedüli grafikus, két kivitelező raj­zolóval. Azóta ismét három év telt el. Munkája több irányú, de először a plakátról beszélge­tünk. A Termő ékes ág, a klubszínházi plakát, a szege­di néptáncfesztivál, a Napsu­gár bábegyüttes plakátjai éppúgy az ő művei, mint az idei nemzetközi bábfesztivá­lé. Nem veszi rossz néven, amikor megvallom, mindeze­ket jól ismerem, de nem mindről tudtam, hogy ő ter­vezte. — A plakát mindennapi életünk megszokott részévé vált. Annyira természetes, hogy az emberek észre se veszik, vagy inkább eszükbe se jut, hogy azt is csinálja valaki. Kevesen keresik és jegyzik meg a készítő nevét. Kérdezzen meg bárkit, isme­ri-e az ország első grafiku­sainak a nevét, kevesen tud­nának felelni. Ugyanakkor a festőkét szinte mindenki so­rolná, még a másod- vagy harmadvonalba tartozókat isi Pedig sokat fejlődött hazánk-, ban a tájékoztatásnak ez a formája. Magasabb a színvo­nal és egyre több a szép pla­kát. Persze a hatás kiszámít­hatatlan, mindenki mást és mást talál szépnek, jónak. — Beszélhetünk plakát­művészetről? • — Hogyne, bár sokáig nem akarták elismerni, most már viszont hivatalosan is művé­szetnek tartják. És kevés eszközzel a lényeget kifejez­ni : az is. A plakát is sok változáson ment keresztül, formanyelve változott, vál­tozik, mind letisztultabb és egyszerűbb lesz. A célnak megfelelőbb. EZ az utóbbi megjegyzés átvezet bennünket a könyvek tervezéséhez. Tipográfiát is tanult a főiskolán, s ezzel is foglalkozik a vállalatnál. A Békés megyei kiadványokat ő készíti elő. A Békéscsaba földrajza, Békés megye ter­mészetvédelmi évkönyve és még sok más szép kötet a munkája. — A kézirat figyelmes el­olvasása után dől el a kül­alak: milyen betűtípust, mi­lyen nagyságban használ­junk. Aztán a könyv belse­jét kell megszerkeszteni lap­ról lapra, elrendezni a cí­mek, alcímek, fejezetcímek, de még az alcímek alcímé­nek a helyét is, no meg a fo­tókét és a különböző ábrá­két. S eldönteni a papír mi­nőségét és a kötés anyagát. — Mi a szép könyv tit­ka? — Az esztétikai élményt adó összhang. És ez nem egy ember érdeme, hanem kol­lektív munka eredménye. A tipográfián kíyül a képek minősége, a szedés, nyomás, könyvkötés mind meghatáro­Van-e a versnek, a szim­fóniának, a tájképnek értel­me? Elég ostoba kérdésnek látszik. Hasonlóan ostoba, de igen gyakori kérdés: van- e a tudományos-fantasztikus irodalomnak értelme? Ezt a kérdést főleg olyan olvasók teszik fel, akik réges-régen olvastak néhány, többnyire rossz vagy igen gyenge ifjú­sági sci-fit, s most elég bá­tornak érzik magukat, hogy egy egész műfajt, egy egész irodalmi szemléletet és mód­szert kérdőre, sőt kétségbe vonjanak. Mert a science-fiction iro­dalmi műfaj, szemlélet és módszer egyszersmind. És mint minden irodalmi műfaj a világon, állandó változá­sokból, irányzatokból, diva­tokból áll össze, s akárcsak az irodalom bármely másik műfaja, körülbelül nyolcvan- kilencven százaléka egyszeri elolvasásra és csöndes elfe- ledésre van ítélve. Azonban a sci-fi fennmaradó 10-20 százaléka maradandó érték, s remekműként tartja szá­mon az utókor. A sci-fi az ember és a kozmosz viszo­nyával foglalkozik, bonyo­lult és ellentmondásos, de technikailag egyre jobban fejlődő korunkban, különbö­ző hipotéziseket modellez a jövőben, jókat és rosszakat. A tizenkilencedik századtól kezdve beszélhetünk tudo­mányos-fantasztikus iroda­lomról, amióta a természet- tudományos szemlélet való­ban áthatja az emberiség gondolkodását. Ugyanakkor a műfajra mélységesen jel­lemző az is, hogy a tizenki­lencedik század elején, a ro­mantika fénykorában érte el első sikereit, ezért a legtöbb sci-fi mű hagyományosan zó. A technika és a technoló­gia ugyancsak. Nálunk eh­hez minden adva van, új, korszerű gépekkel és jó mun­kásgárdával dolgozunk. Hat éve rajzol, tervez, közben tanított a szegedi művészeti középiskolában és most .is tanít a békéscsabai Fotó: Gál Edit Rózsa Ferenc Gimnázium­ban. Előadásokat is tart. Vallja, hogy a művészet megszerettetését korán kell kezdeni, már otthon a csa­ládban, aztán az iskolában folytatni. A gyerekek és fia­talok képzőművészeti isme­reteit és vizuális kulturáltsá­gát megalapozni és fejleszte­ni, hogy lássák és érezzék a szépet és ne rohanjanak el mellette, örüljenek neki és gazdagodjanak általa. Vass Márta cselekményes és romantikus történeteket dolgoz fel. Ma­ry Shelley Frankenstein-jét szokták az első tudományos­fantasztikus műként feltün­tetni (1818), amely rémre­gény formájában nemcsak a sci-fi egyik kedvelt alaptí­pusát adja, hanem azt is bi­zonyítja, hogy a sci-fi kez­dettől fogva nemcsak közve­tít tudomány és irodalom között, hanem figyelmeztet a tudomány felelősségére is, sőt egyes esetekben kifeje­zetten tudományellenes. Való igaz, hogy a jó tudományos­fantasztikus irodalom a leg­ritkább esetben tudomá­nyos, legfeljebb kiindulási ötleteit helyzeteit kölcsön­zi a tudománytól, ezért helytelen is ifjúsági vagy is­meretterjesztő műfajként ke­zelni, bár valóban vannak ilyen — többnyire irodalmi- lag gyengébb — kísérletei. A sci-fi művek döntő több­sége valamüyen közeli vagy távoli, de mindenképpen el­képzelt jövőben játszódik, ahová vagy kivetíti az író véleményét a jelenről, vagy megpróbál jelezni bizonyos — gyakran igen valószínűt­len — lehetőségeket. Való­ság feletti, elképzelt, tökéle­tesen szabadon kezelhető „valósággal” dolgozik, akár a mese és a mítosz, amely­hez egyébként szoros rokon­ság fűzi a fantasztikus iro­dalmat. A science-fiction újabb történetének talán legfonto­sabb állomása a harmincas­negyvenes évek Amerikája, 1926-ban indult meg az Amazing Stories című sci-fi folyóirat, amelyet hamaro­san a rossz papíron, de mi­nél rikítóbb címlapokkal di­csekedő sci-fi magazinok Szép, de éppen újszerűsé­ge miatt meglehetősen nehéz feladatra vállalkoztak két és fél évvel ezelőtt az ÁRTEX Külkereskedelmi Vállalat Művészeti Irodájának mun­katársai. Az újonnan alakult kollektívának egyedi, magas színvonalú képzőmű­vészeti és iparművészeti al­kotások kiállítását kellett megszerveznie és lebonyolí­tania oly módon, hogy az egész tevékenységéhez kap­csolódva segítsék a kortárs magyar képző- és iparművé­szet megismertetését a nagy­világgal, és a külföldön el­adott műtárgyak hosszú éve­ken át hirdessék magyar al­kotóik nevét, a magyar mű­vészet értékeit. Gyakorlati­lag a Művészeti Iroda mun­kája annyiban újszerű, hogy a magyar képző- és iparmű­vészet állami szintű, repre­zentatív kiállításai mellett a nyugati országok galériatu­lajdonosai felé is kiterjesz- szék a magyar művészet pro­pagandáját, s így a magyar alkotók munkái még széle­sebb körben találkozhassa­nak az érdeklődőkkel. Hogy lehet-e mérleget vonni az elmúlt két év sike­rei és olykor buktatókkal já­ró útkeresése alapján, ez vi­tatható. Mindenesetre az tény, hogy eddig 125 kiállí­tást rendeztek, részben egy- egy művész alkotásaiból, részben csoportos jelleggeljA kiállított festmények, kerá­miák, textilművek közül ösz- szesen négymillió forint ér­tékben vásároltak a galériák látogatói, annak ellenére, hogy az itthon hivatalosan megállapított eladási árak — a kintiekhez képest — gyak­ran meghökkentően maga­sak. Tapasztalataik alapján hosszú távú kiállítási prog­ramot készítenek, jó referen­ciákkal. A korábbinál na­gyobb bemutatkozási lehető­séget igyekeznek teremteni a fiatal művészek részére, mi­egész sora követett A mű­faj ellenzői és szerelmesei ennek a jellegzetes indulás­nak köszönhetik legtöbb ér­vüket a műfaj ellen és mel­lett is: így lett a tudomá­nyos-fantasztikus irodalom egyszerre tömegirodalom és intellektuális elit-irodalom, képregény sekélységű rém­regény és filozófiai mélysé­gű kísérleti regény. A magyar sci-fi elődei kö­zött ott találjuk Jókait, Ba- bitsot, Karinthy Frigyest, de igazi fellendülésnek csupán a hatvanas években indult. A hetvenes évek elején már könyvsorozatok és külön an­tológia, a Galaktika — Kuczka Péter szerkesztésé­ben — szolgálja a sci-fi ügyét, s megalakul a Sci-Fi Munkabizottság az Írószö­vetségen belül. Magyar szer- _zők sora — Fekete Gyula, Hernádi Gyula, Mesterházi Lajos, Csernai Zoltán, Sze- pes Mária, Zsoldos Péter — jelentkezik új művekkel, s a televízió képernyőjén is egyre-másra tűnnek fel — néhol vitatható színvonalú, de mindenképp érdeklődést keltő — magyar és külföldi filmek és tévéfilmsorozatok. A magyar sci-fi elméleti műhelyei is rangos helyet foglalnak el a nemzetközi fórumon, s úgy látszik, e viszonylag fiatal műfaj Ma­gyarországon is elfoglalja helyét, s ha jól játssza sa­játos szerepét a tudomá­nyos-technikai forradalom korszakában, akkor eredmé­nyeivel, kérdéseivel és vi­táival az egyetemes kultúrát is gazdagítani fogja. Szentmihályi Szabó Péter közben a már bemutatkozot- takkal rendszeres kapcsolat­ra, kölcsönös tájékoztatásra törekednek. A tapasztalatok azt bizo­nyítják, hogy a galériatulaj­donosoknak csak gondosan összeállított, színvonalas anyagot szabad küldeni, mert sajnos, még tőlünk nem is távol levő országokban is torzított, ferde kép él a ma­gyar képző- és iparművészet­ről. A Művészeti Iroda mun­katársai már javarészt isme­rik a számba jöhető galériá­kat, s főleg azt, hogy egyes városok mely részeiben levő galériákkal érdemes együtt­működésre törekedni. A kü­lönböző kerületek, városré­szek „rangja” ugyanis már önmagában meghatározó: hírnév, művészi hitel és üz­let szempontjából is. Ez utóbbi miatt különösen jelentősek az egyes városok múzeumaival való kapcsola­tok, így például Helsinkiben az Amos Anderson képzőmű­vészeti múzeum, amely időnként iparművészeti és textilkiállításokat is rendez, vagy például Londonban a British Center iparművészeti múzeum, illetve Párizsban a Musee Chateau d’Annecy — hogy csak néhányat említ­sünk. Tulajdonképpen az, hogy a Művészeti Iroda átvette a magánmeghívásos egyéni ki­állítások rendezését, gyakor­lati segítséget jelent a mű­vészeknek. Ennek illusztrálá­sára íme, az eddigi szolgála­ti út: A művész megszerezte a meghívást, engedélyeztette a minisztériummal magát a kiállítás lehetőségét, az Ál­lami Képző- és Iparművé­szeti Lektorátusban zsüriz- tette kivinni szándékozott munkáit, hiteles fordítások­ról kellett gondoskodnia, be­szerezte az MNB kiviteli en­gedélyét és kiviteli tanúsít­ványát, a képek devizaárá­nak megállapítását, vinnie kellett műveit a Magyar Nemzeti Galériához, az al­kotás védettségének megál­lapítása céljából, majd cso­magolás, kiszállítás követke­zett. Ma a Magyar Népköz- társaság Művészeti Alapjá­nál kell jelentkezni, s min­den továbbit automatikusan elintéz az ART—BUREAU (Művészeti Iroda). További jelentős változás, hogy az ART—BUREAU megpróbálja összeállítani a hazai alkotók „térképét”, megismerni művészetüket. A vidéken élő művészek propa­gálásának egyik jól bevált módja, hogy fotókat kérnek alkotásaikból — egyébként bárki, minden külön fölké­rés nélkül is beküldhet ilyen fotó-összeállítást az ARTEX ART—BUREAU részére —, és ezeket a fővárosunkba lá­togató műkereskedők rendel­kezésére bocsátják, illetve kívánságára elkalauzolják^ alkotó műtermébe, műhelyé­be. Egy másik módja az alko­tók „fölfedezésének”, hogy az ART—BUREAU jól kép­zett munkatársai végigjár­nak minden vidéki kiállítást, a még kiállításon nem sze- ' replő fiatalok címét pedig a Képzőművészeti Alaptól igye­keznek megkapni. Idei tervünkben London, Bécs, Duisburg, Nyugat-Ber- lin, Torino, Milánó, Kiel, Athén szerepel többek kö­zött, valamint a szoborkiállí­tások számának növelése, kezdő műfajként plakátkiál­lítás — melyre eddig Bécs- ben és Nyugat-Berlinben az idén került sor —, és távo­labbi tervként fotókiállításo­kon dolgoznak az iroda mun­katársai. Csóti László A tudományos-fantasztikus irodalom értelme KÉP­ERNYŐ Szélmalomharc? Nem hiszem, hogy az, ami­ről szólni szeretnék. A gon­dolatmenet a televízió leg­utóbbi „Ipari kaleidoszkóp” című adása közben indult el. Malmainkról, malomipari gépgyártásunkról beszéltek, amely valaha világhírű volt. Nem mintha a mostani si­lányabb lenne annál, amit a Ganz gyár annak idején produkált, exportunk a bi­zonyság a mostani gépgyár­tók mellett. Másról van szó, ezúttal. A kaleidoszkóp első riportja képsoraiban a régi szél- és vízimalmokat, majd az egy­két lóerőre berendezett őr­lőszerkezeteket idézte. Be­mutatott néhány muzeális értékű masinát, ezután kö­vetkezett a riporter tömör, érdeklődést keltő ismertető­je egykori világhírnevünk­ről, melyet elsősorban a ma­gyar „vezérgépek” alapoz­tak meg. Nem kevésbé azok a feltalálók, újítók, akik 1860—70 táján, tehát több mint száz esztendeje a ma­gyar malmászat gépeit ki­fejlesztették és világszínvo­nalra melték. A hagyomány tehát adott, és élnek is ve­le. Az egyik interjúban hal­lottuk, hogy malmi gép­gyártásunkat ugyan az el­múlt évtizedekben többszöri „profilváltoztatás” vetette vissza, de soha nem annyira, hogy ne őrizte volna koráb­bi hírét-nevét, hiszen öt­vennégy óta mintegy két­száz komplett malmot ex­portáltunk, elsősorban kis­malmokat, de az is előfor­dul, hogy óriásmalmot ren­delnek tőlünk, miként leg­utóbb Algéria, 13 millió dol­lárért. Ennyi szép és melldagasztó tájékozódás után végre oda­kanyarodom, ahová a kezdő sorokban ígértem. Az egé­szen régi időkhöz, a mal­mászat kezdeteihez, amikor a szél és a víz energiáját hasznosították eleink, alakí­tották azt olyan energiává, melyek őrlő köveiket, szer­kezeteiket mozgathatták, és lisztté változtatták a gabo­nát. Meg egy nem régi ol­vasmányomhoz, melyben — többek között — a természet adta energiákról volt szó, arról az időről, amikof szé­les körben haszosítottuk azokat, és szélmalmok, ví­zimalmok ezrei szolgálták az embert. Ma ezek a malmok — ha még található belőlük egy-kettő — múzeumi ritka­sággá merevedtek, használ­hatatlanok, és ha még hasz­nálhatók lenének, akkor sem foglalkozna velük senki. Vajon miért? Mert kezünk ügyében van az elektromosság, az olaj, a gáz által nyerhető energia malmaink mozgásba hozásá­ra. Ki törődik hát a szél, a víz energiájával? A nagy vi­zek munkába fogása persze sok helyen megvalósult, ha­talmas gátak, vízi erőművek mutatják, hogy a világ tu­dósai nem hagyják ki ezt a lehetőséget; a szél, a kisebb folyók, patakok energiái azonban hasznos munka nél­kül vesznek el. r f Vésztő határában mindig örömmel látok forogni egy kis szélmotort. Nem tudom, gazdája mire használja, de hogy ügyesen hasznosítja a szél energiáját, az bizonyos. Szélmalomharc volna a fel­hívás arra, hogy állítsunk minél több szélmotort? Hogy takarékoskodjunk a más, a drága energiahordozókkal, és hívjuk segítségül a szelet, a vizet, mi több a napfényt is? Olvastam valahol, hogy az ezredfordulóig — ha időben felébredünk — a világ ener­giaszükségletének húsz szá­zalékát lehetne fedezni a szél munkába fogásával. Megérjük talán, hogy nemcsak skanzenekben mu­togatjuk régi szél- és vízi­malmainkat, hanem újakat is építünk?! Sass Ervin

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom