Békés Megyei Népújság, 1977. augusztus (32. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-14 / 191. szám
1977. augusztus 14., vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Romvári Eta: Fatemplom Könyvjelző FEKETEVÁGÁS Újhelyi János novelláskötetéről öregek, idősek, idősödők — nők és férfiak vegyesen — ülnek a teremben. Megint kevesebben, mint legutóbb, állapították meg még délelőtt, amikor úgy tíz óra tájban a későn jövők is elhelyezkedtek. Az üdvözlő beszéd közben tartottak is egy percnyi néma tisztelgést azokért, akik már végleg eltávoztak. Ahogy a tájékoztató véget ért és elkezdődött a nyugdíjas mértékű evés-ivás, részletesen faggatták egymást, nemcsak úgy kutyafuttában, mint a gyülekezéskor ahogy vagy és mi újsággal. Jöttek a régi emlékek is, pedig már mindenki kívülről tudta egymás történetét. Épp ez volt benne a jó. „Tudod még? Hát hogyne... amikor... Emlékszel? Meghiszem azt... mit számított, hogy éjszaka vagy nappal ...” Aztán az üyenek: „Unoka? Szent ég, már három? Villa a fiadnak? Ez igen, de azért mi sem panaszkodunk. Na, figyeljetek már rám is, ezt hallgassátok meg.” így ment kifogyhatatlanul. Keveredtek-ka- varogtak az emlékek, a régiek a frissekkel, ahogy jött Az egyik asztalnál ketten vitték a szót. Mindenki ismerte őket jól. Mindkettő lerobbant már egyszer-egy- szer, s az orvosok minden teketória nélkül közölték velük, ha nem vigyáznak, könnyen a másvilágon találhatják magukat. De micsoda élet az, amiben minden tiltva van? Ha semmit se csinálhat az ember — már régen rossz. Az élet minden percében történik valami, abból kimaradni, nem dolgozni, nem menni sehova, nem adni tanácsot, segítséget az újaknak, fiataloknak, nem érezni, hogy szükség van rájuk — az a halál. Sőt annál is rosszabb. Pláne cigaretta vagy egy pohár ital nélkül. Épp erről folyt a beszéd kettőjük között. Jó adag humorral, időnként vastag viccekkel megtűzdelve igenel- ték az élő életet, s csakúgy dőlt körülöttük az egész kontrázó társaság. Csak B. — a koránál sokkal idősebbnek látszó — vékony, sárgás arcú férfi hallgatott vagy nagy ritkán igent, esetleg nemet mondott. Pedig ő sem volt ismeretlen. Sőt. És elron thatatlan jókedvéről volt híres. Sokáig. Az utóbbi öt-tíz évben viszont meg- csöndesedett, zárkózott lett. A szemébe azt mondták, hogy lám most kezd csak megkomolyodni. Meg hogy végre benőtt a feje lágya. A háta mögött pedig savanyúnak titulálták és öregebbnek vélték, mint valóban volt. Jött-ment ugyan ő is, mint más ebben a korban, dolgozgatott, de valahogy másképp; úgy mintha csak azért csinálná, mert tudja, hogy ez múlhatatlanul szükséges ahhoz, hogy holnap is fel tudjon kelni és a verkli — mármint jómaga — menjen. Azelőtt élvezett mindent, különösen a házi kosztot, mostanában meg nem eszik, hanem táplálkozik. Nem a jó ízeknek, zamatoknak, a finom ételnek-italnak örül, hanem úgy válogat össze mindent, hogy erre meg erre szüksége van a szervezetnek; ebből meg ebből ennyi meg ennyi kell; ez meg ez ilyen és olyan vitamint vagy ásványi sókat tartalmaz. Szóval még a fölséges bablevesből is csak azért küzd le egy tányérral, mert sok a foszfor benne, a csonterősítő. Ez az asztal maradt legtovább. B. sem bontotta meg idő előtt, jóllehet észre sem veszik, ha elmegy. Egyszerre jöttek le, együtt vigyáztak a lépcsőn, hogy el ne vétsék a lépést, hisz a fejük vitte inkább őket, mint a lábuk. Lent aztán szétszortírozták magukat, kinek merre visz az útja aszerint. B. a két vidám cimbora közül az egyikkel az állomás irányába tartott. Az vonattal utazott haza, ő meg a vasút előtti utcában lakott. Menet közben is nagyokat hallgatott. Beszélt a másik helyette is, észre sem véve, hogy nem kap választ. Vagy a figyelem jelének tekintette, s hosszan monologizált. — Én mondom neked, komám, s nekem elhiheted, nem igazságos az élet. Mégis mindenki ragaszkodik hozzá, akár volt szerencséje, akár nem. És az nagyon is kettő, mert gürcölhet valaki akármennyit, lehet becsületes, hűséges, meg minden, ha nincs szerencséje, mire megy? Észre sem veszik, topoghat egy helyben, s még jó, ha nem lefelé. Bár... ez se elég. Jöhet a véletlen úgy is, hogy egy fabatkát sem ér, mert az illető nem veszi észre. Nem látja meg a helyzetet, nem fogja föl, hogy mit kell lépni. Később már? Hiába sírja vissza. Aztán van olyan is, hogy két ember pontosan egyforma volt — vagy nagyon hasonló — képesség, tudás, magatartás dolgában. És az egyiknek sikerült, a másiknak nem. Az egyikből lett valaki, a másikból nem. Miért? Valami okának csak kell lenni. Lehet, hogy elmentek mellette ostobán, vakon, de lehet, hogy neki nem voltak ambíciói. Vagy nem volt olyan szerencséje, hogy fölkeltsék benne. Csak élt, talán még boldogan, elégedetten is, de mindig úgy, ahogy éppen volt. örült, hogy nyugta van és nem kell nélkülözni. Amikor rájött, hogy azok is messzehagyták, akik valaha meg sem közelítették, a hátrány már behozhatatlan. volt. És hiábavaló. Elkésett. Vagy egy másik eset. Lehet valakinek olyan ellensége is, akit soha egy szóval sem bántott meg. És mégis az intézte el egy életre. Miért? Ki tudja. Az legkevésbé, aki a levét issza. Soha se tudja meg, ki volt a rejtélyes sors mögött. Legföljebb találgathat, amikor érzi, hogy valami nincs rendben körülötte. De hova menjen, mit csináljon? Ügy is hiába, csak kitérő választ kap. Ki mondaná meg, hogy el van ejtve? Olyat is tudok, öregem, amikor valaki ugyancsak utána járt, miért nem kell. Csak éppen a miértre nem kapott választ. Soha, senkitől. Azóta is törheti a fejét, pedig a légynek se vétett. Hát vannak ilyesmik..., ha valakinek nincs szerencséje... Későre járt már, az utcai lámpák ködös fényében előre nézve mentek egymás mellett. B. időnként hümmögött valamit. Mikor a szél megerősödött és kellemetlen északira fordult, felhajtották a kabátgallért, a kalapot meg a fejükbe húzták, nehogy lerepüljön. Az utolsó sarkon B. el akart búcsúzni, de a másik még komótosan rágyújtáshoz készülődve csak mondta tovább. Egyik kezével B. kabátujját fogta, a másikkal cigaretta után kotorászott. — És tudod mi a legborzasztóbb? Há valaki nemcsak egyféleképpen húzza ki a gyufát. Bár? Az eredmény ugyanaz. Mint, hogy is hívják csak... esetében. Na segíts már, annak is B-vel kezdődik a neve... Most először várt feleletet, s hogy nem kapott, felnézett. De már csak a hátát látta a rohanó B.-nek. Újhelyi János könyve a napokban jelent meg a Szép- irodalmi Könyvkiadó gondos zásában. Az 1972-ben kiadott „Svédország messze van”, és az idén napvilágot látó „Vágyódás” című regények után ez a fiatal író harmadik kötete. Első regényében a fiatal értelmiség erkölcsi-etikai problémáit feszegeti, a másodikban a hirtelen elszállt, felhőtlen ifjúkort perli visz- sza. A „Feketevágás” visszatérés a szülőföldhöz. A mi- kepércsi származású, Budapesten élő író visszaemlékezése gyermekkorára, felnevelkedésére, és reagálása az átalakuló falu ellentmondásaira. A szerző így vall művéről: „Adósságot törlesztek, az útrabocsátóknak máig tartó szeretetét és bizalmát köszönöm meg ezzel a könyvvel. Mert már rég nem az elszakadás törvényszerűségeinek a miértjein siránkozom, hanem a vissza találás lehetőségeit keresem-kutatom magamban.” Jól szerkesztett, izgalmas olvasmány Újhelyi könyve. Az egymáshoz szervesen kapcsolódó novellák fűzére a kötet végére szinte egységes történetté simul az olvasó tudatában. A baloldali szépséggel és tömörséggel megírt művek mögött egy olyan életút húzódik, amely vagy közvetlenül, vagy közvetve mindvégig részese volt a falu szocialista átalakulásának. A vallomásszerű, szinte szabadversként ható kezdőnovella után (Menni kéne) az ötvenes évek — ma már történelemmé vált — hol lelkesedéstől hevülő, hol arcpirító napjaira emlékeztet a „Feketevágás” és a „Kukkantó Marci” című novella. Megrázó történetet elevenít fel a népi motívumokkal átszőtt „Virágzott a rózsa". Az „Egyszer volt aratás” azt a konfliktust eleveníti fel, amely rádöbbenti a fiát „parasztnak” szánó apát: terve örökre meghiúsult. Itt indul meg az a dráma, amely a „Szárnyas oltár” című novellában csúcsosodik ki, ahol a fiú véglegesen megtagadja konzervatívizmusához csökönyösen ragaszkodó apját: „Most elbúcsúzom magától, még egyszer elmormolom az egykori summáslegények énekét, és vége, kidobom magamból, nem hurcolom tovább. Minden jót, apám!” A megváltozott falu erkölcsi problémáit tárják fel a kötet utolsó novellái. (Szorongás, Jóska vasárnapja, Labdarózsa az asztalon/, különösen kiemelkedik a záró- novella, a „Mike Imre balladája”. Egy visszavonhatatlanságában fájdalmas történet rajzolódik elénk, Mike Imre és Thurzó Eszter tragikus szerelme. Az írás gyökereiben a felszabadulást megelőző hetekre nyúlik vissza, amikor a két fiatalt a börtön, illetve Eszter meg- becstelenítése véglegesen elválasztja egymástól. S hiába kapaszkodnak egymásba fiatalságuk alkonyán — mintegy három évtized elteltével —, a megváltozott tér elpusztít minden illúziót. Mike Imre ragaszkodása a világot józanabbul látó Thurzó Eszterhez egyenes úton vezet az öngyilkossághoz. Újszerűén hat fiatál próza- irodalmunkban a „Feketevágás”. Kevés írás témája manapság a változó falu. S még kevesebb az a rokonszenves magatartás, amilyen Újhelyi János útkeresése a visszatalálás felé, a szülőföld mindenkori, áradó sze- retetétől kísérve. Tomka Mihály Huny a Márta versei: Talány Ha lecsuknám a szemem, és csak az illat járna, Pendülne-e szívemben dallam a régi nyárra? Ha vakon botladoznék, tenyerem még lehajolna büszke, szép virágért a széles ifjúságra? Halva született emlék Nincs helye már kavicsos nyelvű, tétova dadogásnak, önmagunkra vetülnek a hátmögötti árnyak. Álljunk fel! Látod, talpig , meztelen a lélek, itt a mesék sem segítenének. A Hófehérkék eltörpülnek, és egy fejét sem vágtuk le János vitéznek. Gál Farkas: Magéi Ián Mikor a horgonyt felhúzták, már tudta hogy vissza sose tér az öröm mégis úgy dagasztotta mellét mint vitorlákat a szél. Nem is öröm volt ez, hanem valami megtalált béke amitől egyszerre szabályosabb és keményebb lett a szívverése. Mert nem az érdekelte, hogy sohasem fogadja rivalgó nép az öbölben nem lépked le a hajóról feldobott kalapok zászlók között szakállasán és elgyötörtén. Nem azért indult el, hogy egyszer arannyal és rabszolgákkal megpakolva vitorlázzon a hazai parthoz és a kincseket a fejedelem lábához hordja. Tudta a célt és érezte az utat, s olyan szilárd volt benne a bizonyosság mint a tengerben úszó jéghegyek, mint az ág-bogas korall-rózsák... Odalépett a kormányhoz. Gyűlölet és félelem lobbant a matrózok szemében amikor látták, hogy teljes fordulatot lendít a csikorgó bütykös-keréken. De nem mertek szólni, feszített húrként pattantak egy mozdulatára mert ő volt a férfi, ő volt a hit és a tudás fölemelt arany-buzogánya. Romvári Eta: Skanzen
