Békés Megyei Népújság, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-13 / 163. szám
1977. július 13., szerda Piaci pillanatképek Kérek egy kiló káposztát A gyümölcsstandon Mondja lelkem, könnyű ex a papucs? Fotó: Béla Ottó Három évtized HOTEL HEPTUH, avagy milyen szállodákra van szükségünk? Július 7-én megnyitották az ország legújabb szállodáját, a Balaton partján a huszonötödiket: a balatoniéi d- vári Neptunt. Az esemény önmagában nem lenne különösebben figyelemreméltó, de azzá teszi a hosszú évek óta folyó, s máig sem eldöntött vita: milyen jellegű szállodákat gazdaságos építeni általában az országban, s milyeneket a Balatonnál. Ez a vita mindannyiunk pénztárcáját érinti, hiszen a szállodaberuházásokat a költségvetés jelentős mértékben támogatja, s a várható bevételek is nagyrészt a közös kasszát gazdagítják. Az elmúlt években főként magas színvonalú, drága hotelek épültek. A .Duna Intercontinental például nagyobb értékű, mint a budapesti Royal, Gellért, Szabadság, Budapest és Astoria szállók együttvéve, a Hilton pedig nagyobb mint a Duna Intercontinental és az említett öt hotel együttvéve. Kérdés, hogy ezek a milliárdos ráfordítások megtérülnek-e, pontosabban, hogy mennyi idő alatt térülnek meg. Ami viszont elsősorban attól függ hogy a hazánkba látogató turisták és üzletemberek közül hányán tudják — és akarják — a luxus színvonalú szállodai szolgáltatást megfizetni. Ezt előre pontosan megmondani nem lehet, de a kérdésben segít eligazodni az idegenforgalmi statisztika. Tény, hogy külföldi vendégeink többsége szocialista országokból érkezik, és általában olcsóbb, legfeljebb „B” kategóriájú szálláshelyre tart igényt. A Balatonnál történő szállodaépítéseknél azt is figyelembe kell venni, hogy nyáron, üdülés alkalmával a tehetősebb turisták is kedvelik a szerényebb, esetleg romantikus helyet — például a kempingezést —, emellett a 4-5 hónapig üzemelő idényszállók természetesen amúgy is lassabban térülnek meg. A statisztikák azzal biztatnak, hogy a vendégkör megítélésénél ne csupán a külföldiek igényét vegyük számba: az üdülőhelyeken, különösen az elő- és utószezonban, már magyarok tízezrei is meg tudják fizetni a szerényebb szállodai szolgáltatásokat. A több szabad idő, a motorizáció terjedése és az életszínvonal növekedése arra enged következtetni, hogy a szállodáknak mind több magyar vendégük is lesz. Mindennek alapján majdnem biztosra vehető, hogy elsősorban szerényebb kivitelezésű, szolid költségű, nagyobb tömegek fogadására alkalmas, kulturált és korszerű szállodákat érdemes építeni. A balatonföldvári Neptun — ilyen. Négyszáz- hatvan vendéget tud egyszerre fogadni, és építése, berendezése összesen 160 millió forintba került: egy töredékébe annak, amennyit luxusszállók létrehozására fordítottak. És természetesen a vendég is arányosan kevesebbet fizet; a kétágyas, fürdőszobás szoba ára előszezonban 100, főszezonban 300 forint körüli összegbe kerül. A viszonylag alacsony beruházási költség ellenére a Neptunból nem hiányzik semmi, ami a kényelmes üdüléshez szükséges. A szobák erkélyesek, berendezésük derűs, a reggelizőhelyiség a szálloda épületén belül van, a liftek biztonságosak és korszerűek, a hotelhez drinkbár, tetőterasz és autóparkoló is épült. Nem a vendégek kárára takarékoskodtak, hanem a gazdaságos építészeti megoldások révén. Például azzal, hogy előregyártott elemeket használtak, az egész épületet üveggel, illetve alumíniummal borították, a tó partján különösen gyorsan máló vakolat helyett. Alighanem hasonló, szerény összegből felépíthető, gyorsan megtérülő, a idényjellegnek és a vendégek fizetőképességének megfelelő, középkategóriájú szállodákra van szükség elsősorban mindenütt az országban. A Neptun — mint a tervidőszakban felépülő egyetlen balatoni szálloda — jó mintául szolgál a következő években is. (g. zs.) Közvetlenségével, nyíltsá- ; gával emberközelbe kerül az- 1 zal is, akivel először találko- 1 zik. Szavai a földön járó em- | bér gondolatait továbbítják másoknak. Ezzel a közvetlenséggel hirdeti a marxizmus— leninizmus eszméit is Pántya János, a bélmegyeri Uj Barázda Tsz kőművese, aki 1946 óta propagandista. Itt a tsz- ben kilenc éve dolgozik, s a húsz munkásból álló kőműves- és ácsbrigád, amelynek tagja, tavaly nyerte el a szocialista brigád címet. Az eszme, melynek három évtizede katonája, így ölt testet közvetlen környezetében. Amikor a szocialista eszme terjesztésében végzett munkásságáért megkapta a Munka Érdemrend ezüst fokozatát, egy kis „leltárt” készí- 1 tett. Mivel is kezdődött? 1946 elején kéthónapos pártiskolán volt. És ezt az időszakot soha nem felejti, nem is felejtheti el, hiszen akkor még nemrég szabadult fel hazánk a fasiszta iga alól, s a kommunista párt tagjai azért küzdöttek, hogy a párt politikájának minél több dolgozót nyerjenek meg. Ehhez a munkához, ennek megalapozásához ismerkedett a marxizmus ' tanításaival Pántya János a pártiskolán, ahová hazulról a pártszervezetek küldték azt az élelmet, amit az otthon maradt kommunisták adtak össze. Ott kóstolt bele a tanulás ízébe, s azóta is rendszeresen tanul, gyarapítja ismereteit. Azért, hogy az élet forgatagában eszmeileg jobban felvértezve hirdesse, védje a szocializmus igazságát, miközben mindennap dolgozik a többiekkel együtt. Kilenc éve itt az Űj Barázdában, azelőtt máshol. Hogy propagandistaként megállja a helyét, ahhoz a család megértése is kellett. Amíg nőtlen volt, addig a szülei, testvérei megértése. Ez nem hiányzott, hiszen az édesapja a Tanács- köztársaság vöröskatonája volt. Miután az ötvenes években megnősült, hű társa lett a felesége, aki soha sem zsörtölődött azért, hogy a szeminárium miatt este későbben ment haza, és hogy éjjel 10— 11-ig készült arra. Mert a másfél, kétórányi szemináriumra vagy nyolcórányit rá kell fordítania, hiszen a napirenden szereplő témához különböző forrásokból még hozzáolvas a kiadott anyagon kívül. Felhasználja a Pártéletben, vagy a lapokban megjelenő ide vonatkozó cikkeket. Amikor a szocialista munkaverseny szerepelt a szemináriumon, újra elolvasta Kádár Jánosnak a szocialista brigádvezetők országos tanácskozásán mondott beszédét. Természetszerűen részt vesz a propagandistaelőkészítőkön is. Hevenyészett számítás szerint, ha évente hat szemináriumot tart és egyre tíz órát fordít, akkor harminc év alatt ezernyolcszáz órát töltött közvetlenül propagandával. E sok-sok idő alatt meggyőződött arról, hogy érdemes volt beállni a szocialista eszme hirdetőinek, terjesztőinek önkéntesei sorába, mert a pártoktatás, a felnőtt, gondolkodó emberek olyan eszmecseréje, amely maradandó hatást gyakorol a résztvevőkre. Ehhez azonban átgondolt érvek kellenek. Amikor például az ötéves terv szerepelt a foglalkozáson, az, olyan nagy beruházások szükségességét részletesen kellett megvilágítani, mint a péti műtrágyagyár létesítése. Nevezetesen azt kellett érzékeltetnie: miként függ össze a gyár léte a népgazdaság s közvetlenül Bélmegyer egyetlen szövetkezetének az érdekeivel, hogyan szolgálja ez a beruházás a mezőgazdasági hozamok növekedését, s ezen keresztül a közvetlen egyéni érdeket is. Olykor az életszínvonal körül alakul ki parázs eszmecsere, mivel az olyan tények lassan feledésbe merülnek, hogy régen az is gond volt, miként biztosítsuk a család mindennapi élelmét. Ma pedig azért is előfordul .morgás, ha még nem sikerült autót venni. Az eszmecserék aztán arra is \ rávilágítanak, hogy tizenöt éve a kétezernyi lakosú Bélmegyeren csak a tsz-nek és az állatorvosnak volt autója, most pedig a községben száznál több autó- tulajdonos van, akik között kovács, lakatos, tehenész és pedagógus egyaránt található. És hát a sok új vagy felújított ház, az új bútor, vagy hat éve még csak két magnó volt a községben s az egyik a tanácsé. Most csak Pántya elvtárs harmincról tud. A kis „leltárhoz” még odakívánkozik, hogy a propagandista oktató-nevelő munkája nyomán mjind nagyobb fénnyel világít a szocialista eszme, s a szemináriumi eszmecserében részt vevők közül mind többen válnak agitátoraivá, hirdetőivé. Ez munkájának legnagyobb eredménye, s ez fémjelzi kitüntetését is. Cserei Pál Megjelent a Pártélet 1977/6. számában. Mesél a dinnyecsösz A dinnyetábla húsz holdas. Egyik sarkában takaros, földbe süllyesztett kunyhó áll. Lánccal cövekhez kötve az árnyékban hűsöl a segítőtárs, a puli. A kunyhó gazdája már régóta nyugdíjban van, ilyenkor nyárára jól jön ez ai kis elfoglaltság, nem is nehéz a munka, meg aztán van idő a gondolkozásra. Lassú beszédű ember a csősz. — Apám is cselédember volt, meg a nagyapám is. Három kisholdon gazdálkodtak. Ügy, ahogy, szűkösen mindig megtermett a kenyér, a ház körül pedig anyám kis veteményeskertet gondozott. Ritkán jártunk be piacra, mert ami megtermett, felélte a sok gyerek. Mert bizony mi hatan voltunk testvérek. Négy fiú, meg két lány. Három gyerek kint maradt a fronton, azt sem tudjuk, hol nyugszanak. Egyedül maradtam fiú, én léptem apám nyomdokába. Korán kezdődött számomra az élet. Fiatal ember voltam, amikor megnősültem. A menyecskének való lány a szomszéd tanyában lakott. Takaros teremtés volt, megakadt rajta a legények szeme. Az asszony is olyan ágról szakadt volt, akár én, így aztán a házasság sem sokat lendített a szegénységen, de azért ketten csak könnyebben elviseltük a fáradtságot, meg a munkát is. Gyerekszerető emberek vagyunk, jöttek is egymás után sorban. Ahány gyerek, annyi öröm, meg annyi bánat is. Nagyobb kenyér kellett, de hiába dolgoztam akár mennyit, bizony a kenyér nem nőtt meg a kosárban. Jött a földosztás, két holdat hozzáragaszthattam a meglévőhöz. Nagyobb lett a kenyér, de több a munka is. Nem panaszkod- hatom, valahogy azért csak elboldogultunk. Egyik gyerek sem ragadt a földhöz, elraj- zottak, ki merre látott. Az egyik iskolába ment, a másik ipari tanulónak, a harmadik bányásznak, egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy újra egyedül maradtunk. Mondom az asszonynak; — hallod anyjuk, nem jó így egyedül, én bizony belépek a tsz-be. Dünnyögött neki, kérdezte, jól meggondoltam-e? Mondtam, nem sok gondolkozniva- ló van ezen, csak könnyebb lehet ott az élet, mint itt. Aláírtam a belépési nyilatkozatot, de nemigen lett könnyebb a sorsom. Ugyanúgy gürcöltem, mint annak- előtte, a jövedelmem sem lett több, de hát ketten voltunk, túlságosan nem is vágyódtam sokkal többre. Ahogy teltek, múltak az esztendők, csak jól forgatta magát a szövetkezet, egyre több lett a gép, nyugdíjba küldték a lovakat, könnyebb lett a munka. Ránk is fért már, mert bizony mi, alapító tagok addigra megettük kenyerünk javát, most már a könnyebb munka is nehéznek bizonyult. A gyerekek? Jól vannak. Ember lett mind a saját erejéből. Van már unokánk is. Hol egyik, hol másik jön ki a tanyára — mert bizony, mi még ma is ott lakunk, nem költöztünk be a városba, pedig éppen lenne miből venni egy kis házat. Jó nekünk már idekinn, ezt szoktuk meg, meg aztán az sem közömbös, hogy a háztáji is hoz valamit a konyhára. Bár már kevesebb az erőm, de az az egy hold föld még sem kottyan nekem. Az öregasz- szony is tesz-vesz a tanya körül. Van aprójószág bőven, én meg disznóval, tehénnel foglalkozom, öt éve vagyok nyugdíjas. A tavasszal valami dolgom akadt a tsz-ben, s az udvaron megszólított az elnök: mondja Gábor bátyám, nem lenne kedve “dinnyére vigyázni? Nem kérettem magam, belecsaptam a tenyerébe, így kerültem ide. Autók suhannak az úton. Az öreg feláll: „Körüljárom a táblát, bár még kicsi a dinnye, de a nyulak már szeretik rágcsálni”. Eloldoz- za a kutya láncát. A puli már rohanna is amerre a nyulakat sejti, de az öreg visszaparancsolja. Együtt indulnak el lassan abba az irányba, amerre a nap éppen búcsúzni készül. Béla Ottó
