Békés Megyei Népújság, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-06 / 157. szám
I A pesti villamosok 1887. óta szállítják utasaikat, a mai forgalomban 9 fajtából 1300 rója a pesti utcákat. Nélkülözhetetlen járművei a főváros tömegközlekedésének, naponta csaknem kétmillióan utaznak a sárga villamosokon (MTI fotó, Várkonyi Péter felvétele — KS)-------------------------------------IgHiWl-fíTd É jszaka indul útjára a zöldség Gondoskodás Régóta kialakult gyakorlat, s az elmúlt évtizedekben egyre inkább tapasztalható, hogy sokan élnek az olyan törvény adta lehetőséggel, mely szerint tartási, életjáradéki és öröklési szerződést köthetnek az idős emberek. Ennek célja, hogy segítséget kapjanak az egyedül álló emberek, akik már nem képesek magukat fenntartani, betegek, ápolásra, eltartásra szorulnak. Ennek ellenszolgáltatásaként vagyonukat, házukat ajánlják fel azoknak, akik vállalják a róluk való gondoskodást Nagyon fontos, hogy valóban olyan fiatalt találjanak, aki tudja vállalni az ezzel járó kötelezettségeket, jó kapcsolatot tud teremteni az idős emberekkel, s természetesen az élelmezésen, ruházaton kívül betegség esetén a gyógyítást, ápolást is vállalják. Járuljanak hozzá! Az 1. Pelikán Kupa országos meghívásos autóversenyt hirdető plakáton olvastam: , „Kérjük az érdeklődőket, hogy sportszerű, fegyelmezett magatartásukkal járuljanak hozzá a biztonságos közlekedéshez és versenyzéshez." Nem tudom, hogy miért kértek ilyet. Talán az a gyanú merült fel, hogy mi, érdeklődők nem vagyunk sportszerűek és fegyelmezettek? Nekem egyébként — ha elmentem volna — nem lett volna nehéz sportszerű és fegyelmezett magatartással a biztonságos közlekedéshez és versenyzéshez hozzájárulni. Sokkal inkább nehezemre esett volna belépődíjat fizetni. De ezt még szándékosan sem tehettem meg, mert a plakát szövegének utolsó Békésszentandráson is sok az idős ember, aki egyedül él, eltartásra szorul. Azonban még néhány évtizeddel ezelőtt sokan vélekedtek úgy: „nem adják el magukat”. A bizonytalan jövőtől való félelem, az idegen emberek segítségének visszautasítása sokszor nem is volt indokolatlan. A rádió és televízió, valamint a sajtó nem egyszer tárta fel a helytelenül megkötött szerződés következményeit, a rosszul választott gondozók sokszor durva, felelőtlen magatartását A tanács ezért nagyon nagy figyelemmel törődik az idős emberekkel, és felügyel az eltartási szerződések betartására. Nemrég, első ízben, a tanács végrehajtó bizottsága is tárgyalta ezt a témát. Megállapították a bizottság tagjai, hogy a nagyközségben az elmúlt tíz évben 35 tartási és öröklési szerződést kötöttek az idős emberek. Ezeket félévenként sora így szól: „A verseny megtekintése díjtalan!" Hány ára van? Jócskán túl leheti már a 60 éves koron a néni. Atcso- szog az úttesten, aztán közelebb érve hozzám megkérdezi: — Hány óra van, kedveském? — Háromnegyed hét — né- '«ek az órámra. — No, akkor sietek. — Talán 7 órára haza kell érnie? — Nem, csak én férjes asszony vagyok. önérzetesen mondja, ügy, mint talán 30—40 évvel ezelőtt megszokta. De most már mi más jöhet számításba azon kívül, hogy ő férjes asszony? Elindul. Menet közben visszaszól: — Tudja, ha későn érek haza, az anyósom mindig összeszid. ellenőrizte a tanács illetékes előadója, s meggyőződhetett arról, hogy gondosságban, törődésben nincs hiány. Jó a kapcsolat az idősek és eltartók között Ezek a szerződések általában betöltik céljukat Bár ami az idős emberek és eltartók közötti kapcsolatot illeti, lehetne módot találni arra, hogy az egyedül élő emberek érzékenységén ne essék csorba, több figyelemmel, odaadással és talán szeretettel is kellene velük foglalkozni, ne érezzék, hogy „eladták” magukat. Az elmúlt tíz évben 19 szerződés megszűnt, mivel az eltartottak eltávoztak az élők sorából. Jelenleg 16 szerződést tartanak nyilván. Az a tapasztalat, hogy általában a rokonok, közelebbi hozzátartozók kötnek szerződést, ritkább eset az, ha a szülő saját gyermekével kíván ilyen egyezségre lépni. K. J. Kár lett volna Csinos a lány és a fiú is. Karonfogva sétálnak a járdán. Összesimulnak. Atszel- lemülten nézik egymást. Nem tekintenek se balra, se jobbra akkor sem, amikor a zebránál a járdáról lelépnek. Autóbusz közeledik. A vezető hirtelen fékez. Valamit sziszeg a foga között. Az álló utasok meglódulnak és görcsösen kapaszkodva igyekeznek az egyensúlyukat megtartani. A fiatalok nem zavartatják magukat. Lassú léptekkel haladnak át az úttesten. A buszvezető csak bámul, hogy milyen rendíthetetlen a nyugalmuk. De azt is észreveszi, hogy milyen szépek. Amikor végre indíthatja a buszt, csak ennyit mond: — Kár lett volna értük. Pásztor Béla Hajnali három óra. Békéscsabán, a Sallai utcában, a vásárcsarnok környékén mór javában zajlik az élet. Előttem kerékpárján sárgarépát visz egy idős ember. Jönnek á zöldséggel, gyümölccsel megrakott teherautók, furgonok, erőlködő Moszkvicsok, öreg Volgák, ütött-kopott Skodák... Már a nagyapám is A csarnokban rendben, fegyelmezetten folyik a munka. Csodálkozom is, hogy nem hallok ilyeneket: „Vigyázzon faterkám azokkal a francos ládákkal.” „Mit kiabál, nekem talán nincs jogom itt árulni?” A helypénz- szedők, piaci felügyelők gyorsan, precízen dolgoznak, s elsimítják az esetleges nézeteltéréseket. Sok őstermelőnek, kereskedőnek megszokott, illetve bérelt helye van. — A legtöbben már éjszaka megérkeznek — mondja az egyik piros karszalagos „menetirányító”. — Kirakják az árut, alszanak keveset és kezdődik a mustrálgatás, az alku. A Zsiguliból tíz zsák gyönyörű zöldpaprika kerül elő. A fekete ruhás asszony fürgén dolgozik. Előtte az asztalon feltornyozott paprikahegy. A férje, egy alacsony, kalapos ember csak téblábol körülötte. — Mennyi a paprika? — kérdezi a kiskereskedő, aki Debrecenből érkezett. — Darabja 1,20 — feleli a gyorsbeszédű néni. — Egy forintért megveszem — kontrázik a férfi, s amikor látja: nem engednek az 1,20-ból, odébbáll. — Honnan jöttek? — érdeklődöm a kalapostól. — A fényesi tanyákról. Mióta csinálom? Amióta az eszemet tudom. Már a nagyapám is kertészkedett. — Megéri? — Mit gondol, ha nem lenne érdemes, gürcölnék vele? — kérdez vissza nevetve. — Csak hát, most már nincs, aki segítsen. A fiam nemrégen halt meg. Harminc éves volt — komolyodik el és hátat fordít. Itt áll a Barkasom A termelőknek és a magánkereskedőknek, ahogy itt mondani szokták, észen kell lenni. ■ Hiszen szabadpiacról van szó. A leleményesebb felvásárlók villámgyorsan csapnak le a legszebb árukra. Szinte tízpercenként változhatnak az árak, a keresletkínálat törvényei szerint. Két fiatalembert szólítok meg. Bizalmatlanul méregetnek, majd az egyikük elkezdi: — Kisújszállásiak vagyunk. Sok az áru, jó piac ez a csabai. Hat éve járom az országot, tegnap például Cegléden voltam. — Most mit vesznek? — Mindenféle zöldséget, gyümölcsöt. Itt áll a Barkasom, abba sok áru belefér. — Mennyiért adják tovább a zöldséget? — Attól függ. Általában darabonként 30—40 fillért, kilónként pedig 2—3 forintot számolunk rá a felvásárlási árra — hadarja az utolsó szavakat és hanyagul felém löki a kezét, én meg azon gondolkozom: vajon higy- gyek-e neki. Ma egyébként nagy a felhozatal, különösen paprikából, de az őszibarackra sem lehet panasz. Annus Vince, a városi tanács kereskedelmi és vásári irodájának igazgatója elégedett: — Egy ilyen napon a számos teherautó, a 150 személygépkocsi és a fél ezer „gyalogos” hét vagon árut hoz fel. A kínálat hétről hétre javul. Sajnos akadnak ügyeskedők, üzérkedő kontárok is, akik rontják a becsületes kereskedők hírnevét. Szerencsére az állandó közületi eladók, mint a Zöldért, a helyi Szabadság Termelőszövetkezet befolyásolják, mérséklik az árakat. Jánosi Mihályné, a tót- komlósi Viharsarok Termelő- szövetkezet zöldség-gyümölcs standjának helyettes vezetője: — Tíz éve vagyok eladó. Piaci napokon nemcsak a pavilonban, hanem’kinn a csarnokban is árulunk. Gazdaságunk többek között, paprikát, paradicsomot, gyümölcsöt, virágot termeszt. A választék bővítése szükségessé teszi más áruk felvásárlását is. R megbarackolt barackos Reggel 6 óra. A hatósági húsbolt előtt hosszú sor kígyózik. Nyit a lacikonyha és a többi pavilon. Zörög a kolbászzsíros papír, koccan a kólás üveg. Mesélik: itt valamikor féldeciztek, söröztek, a műanyag szemetes kukákat dobálták a részeg emberek. Most szeszes italt csak palackban árusítanak, bent nem szabad fogyasztani. Kinn az utcában is felboly- dult a piaci sokadalom. A látvány Rubens ecsetjére való. Mozgó, színes kavalkád. — Hogy a barack? — Huszonöt forint. — Biztosan csak egy autója van még — csattan fel a vevő és tovább megy. Odalépek a kék köpenyes emberhez. — Jó türelme van. — Hadd beszéljenek. Ha felviszem Pestre harmincötöt kapok kilójáért. A szatymazi barack nem akármilyen. — Megveszem az egészet, mennyiért adja? — kockáztatom meg. — Tizennyolcba elviheti — vágja rá határozottan. — Szabadulni akar? — Nézze, nekem nem cikk itt áldogálni naphosszat. Ez a biztos üzlet. Egy óra múlva visszamegyek. A szatymazinak bottal üthetem a nyomát. Rimáért villa? A sovány, kicsi öregember, egy rozzant rekeszen kuporog. Két zacskóban zöldborsó, néhány fej karalábé, uborka. — Méghogy szemétáru — dohog az öreg a termetes asszonyságra. — Szerencse, hogy van miben válogatni. Micsoda emberek vannak? Néhány lépéssel odébb. — Mennyi az alma? — Tizenöt forint aranyoskám. — Talán a fiának is villát akar építeni? Meg kell bolondulni, olyan árakat mondanak. Még egyszer végigjárom a piacot. Itt van tehát az állami, a szövetkezeti kereskedelem, az őstermelők és a maszekok. Tényleg elképesztő, mennyire különbözőek az árak. Az egyforma nagyságú paradicsom kilóját, nem messze egymástól, az egyik termelő 24, a másik 10, a tót- komlósi termelőszövetkezet 18 forintért árulja. De majdnem ugyanez mondható el a többi zöldség- és gyümölcsféléről is. ♦ Nyolc órakor már nincs egy talpalattnyi hely sem. A nagy melegben tolonganak, lökdösődnek az emberek. Valaki a lábamra tapos. — Pardon — mondja a termetes hölgy, kosara fülébe kapaszkodva. Fáj, de nem tehetek mást, bólintok. Seres Sándor Úttörők Mezökovácsházán Cttörő rajtitkárok táboroznak Mezökovácsházán, és ismerkednek az elkövetkező iskolai év úttörőfeladataival. Naponta hallgatnak előadásokat, szabad időben a közős játék, a strandolás a legkedveltebb elfoglaltságuk. A tábor július 8-án zárja kapuit Fotó: Gál Edit
