Békés Megyei Népújság, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-03 / 155. szám
T 1977. Július 3., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET Csernai Zoltán: AZ ARGUS—I KÍSÉRLET Bertalan professzor üveges tekintettel meredt íróasztalára, amelyen nem sokkal élőbb titkárnője különös „kiállítást” rakott ki... Középen néhány gépírásos iraton sötétkék műanyag fedelű vastag füzet feküdt jobbra kis kupacban személyes apróho’mik: karóra, két arany pecsétgyűrű, személyi igazolvány, autóbuszbérlet, zsebkés. Parker golyóstoll. Az íróasztal másik felén egy összehajtogatott' vezetékű, hallókészülékhez hasonlító műszerféle hevert nagyobbfajta üres borítékon, amelyben — a címzéstől és postabélyegzésből ítélve — az egész küldemény érkezhetett A földszinti dolgozószoba ablakai az intézet parkjára nyíltak. Az erkélyajtó nyitva volt, kellemes kora őszi napfény és meleg áradt rajta befelé. A teraszon feketerigók szökdécseltek. A professzor kimozdult bénultságából: ujjai reszkető kaparászással elindultak a kék fedelű füzet -felé. Ügy forgatta kezében, mintha még sohasem látta volna. Pillantása gépiesen siklott végig a fehér címkére fekete tussal írt feliraton: „KUTATÁSI NAPLÓ” (ARGUS—1 kísérlet) — dr. Martin Géza — Cerebrológia — Valahol a közepe táján felnyitotta, visszalapozott pár oldalt, és olvasni kezdett. Július 6. A kísérleti állatok közül a 17. számú (Zéró, német juhász, kan) bizonyult a legértelmesebbnek. Egy alvási periódusban két REM-fázis! (Futó lábmozgatás-imitációk, szünetek, fül- és farokmozgatás). Határozott álomreflexek. Július 7. Eldöntöttem, hogy a kísérlet harmadik fázisában Zérót fogom majd felhasználni. Addig is magamhoz szoktatom. Hazavittem. A cél világos. A hozzá vezető út is. Most már csak a célra vezető eszközt kell megtalálnom! A tű- elektródos módszei*" nem jó. Túlságosan roncsolja az agyszövetet. Egy bizonyos: az álomból fogok elindulni! Hiszen az álom nem más, mint egy „belső film”, amelynek felvevőkamerája a szem; vetítőgépe, filmszalagja és vetítővászna pedig az agyban rejtőzik. Első lépésként ezt a „belső filmet” próbálom meg valamiképp felfogni és kivezetni ! Július 21. Nem sokat haladtam előre. A szakirodalomban Burton és Keyno szomniológiai munkáin kívül alig találtam érdemlegeset. Engem most még nem a teljes agyműködésitudati mechanizmus érdekel, csupán annak egy része: maga az álom, mint az agyban keletkező képi jelenség! Július 25. Megcsináltam a részletes kutatási programot és benyújtottam a főnöknek. Ráharapott. Behívott és alaposan kikérdezett. Ügy látom, tetszik neki a téma, csupán a főnöki tekintély kedvéért tesz úgy, mintha akadékos- . kodna. Július 26. Zéró már annyira hozzám szokott, mintha évek óta a gazdája lennék. Végtelenül hálás, amiért kiemeltem halálra ítélt társai közül. Remek állat. A főnök is megkedvelte. öt már nem fogom tűelektródákkal szúrkálni. Fájdalomokozás nélkül fogok belőle tökéletes vakvezető kutyát — valóságos „élőszemet” — varázsolni az olyan vak emberek számára, akiknek agyi látásközpontja ép, és vakságuk kizárólag a „felvevőkamera” — a szem — betegségének vagy sérülésének következménye. A látás agyi központját már hónapokkal ezelőtt megtaláltam és pontosan feltérképeztem az „aren peristrata”-ban. Szerkesztettem egy modulálható neurotranszmittens bioreceptort, tűelektróddal bekötöttem a kísérleti állat agyközpontjába, de ily módon eddig csak kusza fényvillanásokat tudtam a telerecor- ding képernyőjére kivezetni. Ez az út nem járható ... Nem ez a járható út! A megoldás csakis egy tökéletesebb — kívülről, a koponyatetőn át üzemeltethető! — receptor lehet. Augusztus 3. Megtaláltam! Az űrhajózás jóvoltából a távirányítás óriásit fejlődött’. Automata kutatószondák ma már a naprendszer külső bolygói körül röpködnek: kutatnak, mérnek, fényképeznek — azaz, amit az én szempontomból döntő! — impulzusokat vesznek fel és továbbítanak vissza földre! Egy űrhajózási szaklapban figyeltem fel a vizisztorra. Ez egy miniatűr távreceptor, amely fókuszált elektronsugár-nyalábbal oldja meg a felvevés, modulálás és elvezetés problémáját. Ez kell nekem is! Ha ezt a vizisztort össze tudnám kapcsolni az én bioreceptorommal, nem kellene többé kifúrni, átfürészelni a kutyák koponyáját és agyvelejüket platinacsövekbe ágyazott tűelektródokkal teletűzdelni. E helyett elegendő lenne kivül, a koponyájukon rögzíteni a receptor- egységet, kitapogatni a finomszabályzóval a látásközpontot, beállítani az optimális fókusztávolságot. Augusztus 15. Az ellátó szolgálat beszerzett nekem egy tucat vizisztort. A bioreceptorral való összeházasítás a vártnál könnyebben ment. Az új receptoregységet ragtapasszal rögzítettem a 31. sz. kísérleti állat (Cézár, korcs, kan) koponyáján és vezetékkel rákapcsoltam a telerecordingra. Utóbbival sem volt különösebb probléma: a receptort a felvevő optikai kamerarendszer csatlakozásába kötöttem be. Cézárt elaltattam, és vártam az első REM-fázist. Sikerült! A telerecording képernyőjén megjelent az első „kutya-álomfilm”! Műanyag tálka közeledett a rácsos kutyaketrec padlóján, tele tej- begrízzel... A gríz hullám- zani kezdett... Ügy tűnt, mintha én magam a saját kutyanyelvemmel habzsolnám Cézár kedvenc táplálékát! Természetesen mindez „némafilm” volt, de hisz engem egyelőre csak a kép, a látás effektusa érdekel. A többit meghagyom a kutyáknak. Augusztus 20. Megvan tehát a mechanizmus és a készülék! Az első fázis befejeződött. Következik a második: meg kell kísérelni a kutya szemén át éb- renléti állapotban felvett — tehát a látott — képek folyamatos kihozatalát a telerecordingra! Augusztus 27. Mivel most már nem álomvisszaverődést, hanem közvetlen „élő adást” kell kivezetni az agyból, valahová a félútra — a szemgolyókban levő képalkotó ideghártya- és az agyi látásközpont közé — próbáltam betájolni a receptort... Első kísérletezéseim szörnyű kudarccal fenyegettek! Bekapcsolás után a kutyák megzavarodtak, ugrálni, vonítani kezdtek! Hamar rájöttem, mi bajuk. A receptor a teljes kép-kvantumot elvonta agyi látásközpontjuk elől! Amint bekapcsoltam a receptort, a kutyák előtt elsötétült a világ: megvakultak... Szerencsére — és hála a vizisztor- nak —, kikapcsolás után minden rendbe jött, a kutyák újra láttak és megnyugodtak. Alaposan megvizsgáltam őket. Megállapítottam, hogy sem a szem, sem az agy nem szenvedett kimutatható károsodást. A megoldás kézenfekvőnek lászott: az állatok szemében rögződött látáskvantumot meg kell osztani! — úgy, hogy abból saját agyukba is, a telerecording képernyőjére is jusson ... Jól következtettem. Kiderült, hogy minden a receptor pontos beállításán múlik. Nagyon gondosan kellett elvégezni a fókuszlást, plusz egyidejűleg elektromos impulzus-erősítést adagolni a kutyák halántékcsontjára. Eny- nyi volt az egész! Rövid tapogatózás után valamennyi kísérleti állatnál sikerült ily módon „élesre állítani” a képkivezetést (Már ameny- nyire a kutyaszemkamerával felvett képeket a telerecording monitorján egyáltalán élesnek lehet nevezni...) Az emberi szem kapacitásához s az ember látásigényéhez képest életlenek, homályosak, színtelenek. (De hisz ez csak az első, a legelső kísérlet!? Számtalan lehetőség kínálkozik a tökéletesítésre!?) Ami a legfontosabb, a kutyák re- ceptorálás közben most már teljesen nyugodtak maradtak. Látásuk nem szakadt meg, így szinte észre sem vették az egészet. Látástesztjeik igen jók voltak, a receptorá- lás előtti alaptesztekhez viszonyítva egyetlen kísérleti állatnál sem tapasztaltam a legcsekélyebb romlást sem. Szeptember 5. Megírtam egy időközi jet- lentést a főnöknek és engedélyt kértem a harmadik fázis levezetéséhez. A kísérleti „vak” szerepét természetesen sajátmagam vállaltam. „Élő szemem” Zéró lesz ... A főnök hevesen tiltakozni kezdett, nem akart kötélnek állni! Végül — nagy veszekedések után, miközben „hallatlan, ismeretlen veszélyekkel ijeszgetett —, aláíratott velem egy „veszélyességi nyilatkozatot”. Közöltem vele, hogy bármily mennyiségű papírt is hajlandó vagyok még aláírni, sőt, hogy tökéletesen mentesítsem őt és intézetét e „hallatlan könnyelműség” felelőssége alól: holnaptól szabadságra megyek és otthon fejezem be a kísérletet! Szeptember 8. Itthon is megvan minden a harmadik menethez. Elkezdtem Zéró felkészítését. Jókedvűen, a legcsekélyebb fájdalomérzés jele nélkül viseli el a receptorálást. Most már én következem! Telerecording helyett önmagamat, saját agyamat fogom Zéró „élő szeméhez” kapcsolni! Szeptember 12. összebarkácsoltam egy emberi koponyára kapcsolható receptort. Közönséges, diszkrét hallókészülékre hasonlít. Legelőször a Zérótól származó, telerecordingra rögzített álomfilmanyag átvételével próbálkoztam meg. Csináltam magamnak egy teljes sötétséget biztosító fekete szemüveget. Feltettem, leültem a telerecording mellé, fejemre csatoltam a receptort. Elindítottam a tele- recordingot és a fülem mögé került kis készülék finomszabályzójával beállítottam a fókusztávolságot. Semmiféle fájdalmat nem éreztem. Ösz- szerezzentem, amikor felvillant agyamban az első kép! Hihetetlenül furcsa érzés volt ez a közvetlen agyi látás!? A legelső alkalommal nem is bírtam elviselni. Pánikszerűen kapcsoltam ki. a receptort, téptem le magamról a szemüveget. Több kísérlet után fokozatosan mégis hozzászoktam. De vajon milyen lesz az, amikor majd közvetlenül és folyamatosan látok Zéró kutyám élő szemével ?! * * * Bertalan professzor felsóhajtott. Abbahagyta az olvasást és kigombolta inggallérját. A napló rendezett, olvasható kézírása ettől kezdve megváltozott. Kusza, asszimmetrikus, alig olvasható sorok következtek. Varsa Zoltán Kavicshangon A pohárból kicsap a zene Vetkőzöl, öltözöl? — halott vagy. Riadt, kettétört madár surran, Röptében, árván arcodhoz fagy. Kavicshangon üzen a szó, nem izzik rajta semmi. A vér erdői csupaszon áznak — Jó lenne beleveszni. Agyam ellobbant árvaság — Magamrahúzom a csöndet. Fekszem — elhullott vadállat, fönt öleléseid köröznek. Cigarettámtól robban a sötét. Dermed az arasznyi ének — Magam elől, megmelegedni halott álmodba térek... Szeptember 17. Mindennek vége! Valahol hibát követtem el. Igaza volt a főnöknek. Kevés kontroli- vizsgálatot végeztem, és... Nem lett volna sza... Az ideghártya! Valószínűleg a látóideg-végződések sorvadtak el. A szervezet nemcsak az idegen, hanem a feleslegessé vált saját szervet is elpusztítja?! Amikor elkezdtük Zéróval " az udvaron, minden jól kezdődött. Igaz, rettentő furcsa volt úgy látni! Külön szemmel látni... lentről látni... El is vesztettéin az egyensúlyomat, leültem. Zéró szemén át egészen más világot láttam magam körül! Nem bírtam tovább. „Ezt is sokat kell még gyakorolni, amíg megszokom! — gondoltam magamban. Kikapcsoltam, majd lecsatoltam a fejemről a receptort, levettem a szemüveget is, és akkor — utána is! —sötétség vett körül. Azonnal megértettem, mi történt. Megvakultam! Kétségbeesett gondolat villant át rajtam: az egyetlen megmaradt lehetőség. Újra fejemre csatoltam a receptort — a beállítás megvolt —, Zéró pórázát, amely ösz- sze volt fonva a receptorvezetékkel, a kezemben szorongattam. A sötét szemüvegre már nem volt szükségem... Bekapcsoltam a receptort, és — újra láttam! Láttam... de mit? Az eget és a felhőket... Zéró ugyanis felemelt fejjel vonított. Most már mindegy. Mégis — látok! Talán már ütöm, verem, csukott szemmel könnyen elmenekül előlem. Szerencsére a póráz, a receptorvezeték a kezemben van! Nem engedem el, inkább. .. Hisz nélküle, az ő nyitott szeme nélkül tehetetlen vagyok! Nem ütöm... meg... többé. Sikerült! Kibékültünk Itt ül mellettem és a naplót nézi... Holnap majd. * * • A bejegyzésnek vége szakadt. Bertalan professzor összecsukta a füzetet. Kis ideig mintha azon töprengett volna, megnézzen-e még benne valamit, de aztán letett e szándékáról. Arcát tenyerébe szorítva ült egy darabig, majd az előtte heverő iratokhoz nyúlt és felvette a legfelsőt. Csak a vastagbetűs cím és néhány mondatfoszlány érdekelték: ...„Baleseti Jegyzőkönyv”... „végzetes figyelmetlenség” ........piros jelzésen haladt át a kutyával”........a k utya eltépte pórázát és elmenekült” ... .„negyven tonnás kamion”... Letette a jegyzőkönyvet. Újra kézbe vette a naplót, gondolkodott, visszatette, a- tán hirtelen az asztalra borult és két karjával egybesöpört mindent. Felcsengett a telefon. — Halló?! Maga -az? Miért zavar? Hát ... tulajdonképpen igen. Épp hívni akartam. Végeztem. Kivihet mindent. Mit mond? HagyOsváth Mária: Cimabue mindig csak így, Zéró élő szemén át — de mégis látok I Szeptember 19. Két napja megállás nélkül gyakorolunk Zéróval. És szenvedünk. Tűrhetetlen fejfájás kínoz, szinte parázslik az egész tarkóm, halántékom ! Zéró egyre nyugtalanabb. Nem akar szót fogadni! Kénytelen vagyok kemény kézzel dresszírozni! Hiszen neki most már mindig oda kell néznie, ahová én akarom) Most, amikor írok, itt ül mellettem egy széken és a naplóra néz... Ha pontosan oda néz, ahová én akarok nézni, akkor — de csakis akkor — elég jól látok. Mit is tehetnék most már? Késő. Egy valamit! Amíg nem lesz tökéletes az élő szemem, nem mozdulok ki innét! Segítséget nem kérek. Nem kérek sem a felelősségre vonásból, sem a szánalomból! Nem kell segítség. Konzerv, élelem van itthon elég mindkettőnk számára. Szeptember 23. Ez lesz az utolsó bejegyzésem. A többit majd... Ez már maga a pokol! Nem bírom tovább! Zéró teljesen megváltozott. Vadul szembeszáll velem, nem engedelmeskedik! Rájött azzal a sátáni eszével, mire használom fel!? Azt is kitalálta, hogyan béníthat meg: nem nyitja ki a szemét! Hiába ja már abba, kérem, ezt a siránkozást! öt már úgy sem támaszthatjuk fel! Az élet kegyetlen — és megy tovább. Lehet, hogy holnap maga vagy én járunk ugyanígy!? Ebben az őrült forgalomban valamennyiünk élete állandó veszélyben forog! Igen, igen ... „Közönséges” közlekedési baleset volt! Mi más lett volna?! A rendőrséggel már semmi dolgunk. Ezeket vigye át innen a munkaügyi osztályra. Intézzen el mindent! Igen. Természetesen! A szokott szöveggel. „Az Agy- és Idegélettani Kutatóintézet saját halottjának tekinti dr. Martin Gézát, tragikus szerencsétlenség következtében elhunyt tudományos főmunkatársát stb., stb.” Nem. Nem őt nevezem ki! Perjési doktort hívják haza Maliból, ő veszi át Géza munkaterületét! Lecsapta a telefonkagylót, fáradt, nehéz léptekkel kiment a teraszra, onnan pedig — már valamivel élén- kebb tempóban — tovább sétált a parkba. Leült az útjába kerülő első padra. Kifújta magát, és a zakója zsebében cigarettát kezdett keresgélni. A közelben megmozdult egy bokor. Csapzott szőrű, csonttá soványodott kutya bújt elő és szűkölve, feltartott orral szimatolva, Bertalan professzor felé vánszor- gott.
