Békés Megyei Népújság, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-03 / 155. szám

T 1977. Július 3., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET Csernai Zoltán: AZ ARGUS—I KÍSÉRLET Bertalan professzor üveges tekintettel meredt íróaszta­lára, amelyen nem sokkal élőbb titkárnője különös „ki­állítást” rakott ki... Középen néhány gépírásos iraton sötétkék műanyag fe­delű vastag füzet feküdt jobbra kis kupacban szemé­lyes apróho’mik: karóra, két arany pecsétgyűrű, személyi igazolvány, autóbuszbérlet, zsebkés. Parker golyóstoll. Az íróasztal másik felén egy összehajtogatott' vezetékű, hallókészülékhez hasonlító műszerféle hevert nagyobb­fajta üres borítékon, amely­ben — a címzéstől és posta­bélyegzésből ítélve — az egész küldemény érkezhetett A földszinti dolgozószoba ablakai az intézet parkjára nyíltak. Az erkélyajtó nyitva volt, kellemes kora őszi nap­fény és meleg áradt rajta be­felé. A teraszon feketerigók szökdécseltek. A professzor kimozdult bé­nultságából: ujjai reszkető kaparászással elindultak a kék fedelű füzet -felé. Ügy forgatta kezében, mintha még sohasem látta volna. Pillantása gépiesen siklott végig a fehér címkére fekete tussal írt feliraton: „KUTA­TÁSI NAPLÓ” (ARGUS—1 kísérlet) — dr. Martin Géza — Cerebrológia — Valahol a közepe táján felnyitotta, visszalapozott pár oldalt, és olvasni kezdett. Július 6. A kísérleti állatok közül a 17. számú (Zéró, német ju­hász, kan) bizonyult a legér­telmesebbnek. Egy alvási pe­riódusban két REM-fázis! (Futó lábmozgatás-imitációk, szünetek, fül- és farokmoz­gatás). Határozott álomref­lexek. Július 7. Eldöntöttem, hogy a kísér­let harmadik fázisában Zérót fogom majd felhasználni. Ad­dig is magamhoz szoktatom. Hazavittem. A cél világos. A hozzá vezető út is. Most már csak a célra vezető eszközt kell megtalálnom! A tű- elektródos módszei*" nem jó. Túlságosan roncsolja az agy­szövetet. Egy bizonyos: az álomból fogok elindulni! Hi­szen az álom nem más, mint egy „belső film”, amelynek felvevőkamerája a szem; vetí­tőgépe, filmszalagja és ve­títővászna pedig az agyban rejtőzik. Első lépésként ezt a „belső filmet” próbálom meg valamiképp felfogni és kive­zetni ! Július 21. Nem sokat haladtam előre. A szakirodalomban Burton és Keyno szomniológiai mun­káin kívül alig találtam ér­demlegeset. Engem most még nem a teljes agyműködési­tudati mechanizmus érdekel, csupán annak egy része: ma­ga az álom, mint az agyban keletkező képi jelenség! Július 25. Megcsináltam a részletes kutatási programot és be­nyújtottam a főnöknek. Rá­harapott. Behívott és alapo­san kikérdezett. Ügy látom, tetszik neki a téma, csupán a főnöki tekintély kedvéért tesz úgy, mintha akadékos- . kodna. Július 26. Zéró már annyira hozzám szokott, mintha évek óta a gazdája lennék. Végtelenül hálás, amiért kiemeltem ha­lálra ítélt társai közül. Re­mek állat. A főnök is meg­kedvelte. öt már nem fogom tűelektródákkal szúrkálni. Fájdalomokozás nélkül fogok belőle tökéletes vakvezető kutyát — valóságos „élősze­met” — varázsolni az olyan vak emberek számára, akik­nek agyi látásközpontja ép, és vakságuk kizárólag a „felvevőkamera” — a szem — betegségének vagy sérülé­sének következménye. A lá­tás agyi központját már hó­napokkal ezelőtt megtaláltam és pontosan feltérképeztem az „aren peristrata”-ban. Szerkesztettem egy modulál­ható neurotranszmittens bio­receptort, tűelektróddal bekö­töttem a kísérleti állat agy­központjába, de ily módon eddig csak kusza fényvilla­násokat tudtam a telerecor- ding képernyőjére kivezetni. Ez az út nem járható ... Nem ez a járható út! A megoldás csakis egy tökéle­tesebb — kívülről, a kopo­nyatetőn át üzemeltethető! — receptor lehet. Augusztus 3. Megtaláltam! Az űrhajó­zás jóvoltából a távirányí­tás óriásit fejlődött’. Auto­mata kutatószondák ma már a naprendszer külső bolygói körül röpködnek: kutatnak, mérnek, fényképeznek — az­az, amit az én szempontom­ból döntő! — impulzusokat vesznek fel és továbbítanak vissza földre! Egy űrhajózá­si szaklapban figyeltem fel a vizisztorra. Ez egy minia­tűr távreceptor, amely fókuszált elektronsugár-nya­lábbal oldja meg a felvevés, modulálás és elvezetés prob­lémáját. Ez kell nekem is! Ha ezt a vizisztort össze tudnám kapcsolni az én bio­receptorommal, nem kellene többé kifúrni, átfürészelni a kutyák koponyáját és agy­velejüket platinacsövekbe ágyazott tűelektródokkal te­letűzdelni. E helyett elegen­dő lenne kivül, a koponyá­jukon rögzíteni a receptor- egységet, kitapogatni a fi­nomszabályzóval a látásköz­pontot, beállítani az optimá­lis fókusztávolságot. Augusztus 15. Az ellátó szolgálat beszer­zett nekem egy tucat vizi­sztort. A bioreceptorral való összeházasítás a vártnál könnyebben ment. Az új re­ceptoregységet ragtapasszal rögzítettem a 31. sz. kísérleti állat (Cézár, korcs, kan) ko­ponyáján és vezetékkel rá­kapcsoltam a telerecordingra. Utóbbival sem volt különö­sebb probléma: a receptort a felvevő optikai kamerarend­szer csatlakozásába kötöttem be. Cézárt elaltattam, és vár­tam az első REM-fázist. Sike­rült! A telerecording képer­nyőjén megjelent az első „kutya-álomfilm”! Műanyag tálka közeledett a rácsos ku­tyaketrec padlóján, tele tej- begrízzel... A gríz hullám- zani kezdett... Ügy tűnt, mintha én magam a saját ku­tyanyelvemmel habzsolnám Cézár kedvenc táplálékát! Természetesen mindez „né­mafilm” volt, de hisz engem egyelőre csak a kép, a látás effektusa érdekel. A többit meghagyom a kutyáknak. Augusztus 20. Megvan tehát a mechaniz­mus és a készülék! Az első fázis befejeződött. Követke­zik a második: meg kell kísé­relni a kutya szemén át éb- renléti állapotban felvett — tehát a látott — képek folya­matos kihozatalát a telere­cordingra! Augusztus 27. Mivel most már nem álom­visszaverődést, hanem köz­vetlen „élő adást” kell kive­zetni az agyból, valahová a félútra — a szemgolyók­ban levő képalkotó ideg­hártya- és az agyi lá­tásközpont közé — próbál­tam betájolni a receptort... Első kísérletezéseim szörnyű kudarccal fenyegettek! Be­kapcsolás után a kutyák meg­zavarodtak, ugrálni, vonítani kezdtek! Hamar rájöttem, mi bajuk. A receptor a teljes kép-kvantumot elvonta agyi látásközpontjuk elől! Amint bekapcsoltam a receptort, a kutyák előtt elsötétült a vi­lág: megvakultak... Szeren­csére — és hála a vizisztor- nak —, kikapcsolás után minden rendbe jött, a kutyák újra láttak és megnyugod­tak. Alaposan megvizsgáltam őket. Megállapítottam, hogy sem a szem, sem az agy nem szenvedett kimutatható káro­sodást. A megoldás kézenfek­vőnek lászott: az állatok sze­mében rögződött látáskvan­tumot meg kell osztani! — úgy, hogy abból saját agyukba is, a telerecording képernyőjére is jusson ... Jól következtettem. Kide­rült, hogy minden a receptor pontos beállításán múlik. Na­gyon gondosan kellett elvé­gezni a fókuszlást, plusz egy­idejűleg elektromos impul­zus-erősítést adagolni a ku­tyák halántékcsontjára. Eny- nyi volt az egész! Rövid tapo­gatózás után valamennyi kí­sérleti állatnál sikerült ily módon „élesre állítani” a képkivezetést (Már ameny- nyire a kutyaszemkamerával felvett képeket a telerecor­ding monitorján egyáltalán élesnek lehet nevezni...) Az emberi szem kapacitásához s az ember látásigényéhez ké­pest életlenek, homályosak, színtelenek. (De hisz ez csak az első, a legelső kísérlet!? Számtalan lehetőség kínálko­zik a tökéletesítésre!?) Ami a legfontosabb, a kutyák re- ceptorálás közben most már teljesen nyugodtak maradtak. Látásuk nem szakadt meg, így szinte észre sem vet­ték az egészet. Látástesztjeik igen jók voltak, a receptorá- lás előtti alaptesztekhez vi­szonyítva egyetlen kísérleti állatnál sem tapasztaltam a legcsekélyebb romlást sem. Szeptember 5. Megírtam egy időközi jet- lentést a főnöknek és enge­délyt kértem a harmadik fá­zis levezetéséhez. A kísérleti „vak” szerepét természete­sen sajátmagam vállaltam. „Élő szemem” Zéró lesz ... A főnök hevesen tiltakozni kezdett, nem akart kötélnek állni! Végül — nagy vesze­kedések után, miközben „hallatlan, ismeretlen ve­szélyekkel ijeszgetett —, alá­íratott velem egy „veszélyes­ségi nyilatkozatot”. Közöl­tem vele, hogy bármily mennyiségű papírt is haj­landó vagyok még aláírni, sőt, hogy tökéletesen mente­sítsem őt és intézetét e „hallatlan könnyelműség” felelőssége alól: holnaptól szabadságra megyek és ott­hon fejezem be a kísérletet! Szeptember 8. Itthon is megvan minden a harmadik menethez. El­kezdtem Zéró felkészítését. Jókedvűen, a legcsekélyebb fájdalomérzés jele nélkül viseli el a receptorálást. Most már én következem! Tele­recording helyett önmagamat, saját agyamat fogom Zéró „élő szeméhez” kapcsolni! Szeptember 12. összebarkácsoltam egy em­beri koponyára kapcsolha­tó receptort. Közönséges, diszkrét hallókészülékre ha­sonlít. Legelőször a Zérótól származó, telerecordingra rögzített álomfilmanyag átvé­telével próbálkoztam meg. Csináltam magamnak egy teljes sötétséget biztosító fe­kete szemüveget. Feltettem, leültem a telerecording mel­lé, fejemre csatoltam a re­ceptort. Elindítottam a tele- recordingot és a fülem mö­gé került kis készülék fi­nomszabályzójával beállí­tottam a fókusztávolsá­got. Semmiféle fájdal­mat nem éreztem. Ösz- szerezzentem, amikor fel­villant agyamban az első kép! Hihetetlenül furcsa ér­zés volt ez a közvetlen agyi látás!? A legelső alkalommal nem is bírtam elviselni. Pá­nikszerűen kapcsoltam ki. a receptort, téptem le magam­ról a szemüveget. Több kí­sérlet után fokozatosan még­is hozzászoktam. De vajon milyen lesz az, amikor majd közvetlenül és folyamatosan látok Zéró kutyám élő sze­mével ?! * * * Bertalan professzor felsó­hajtott. Abbahagyta az olva­sást és kigombolta inggallér­ját. A napló rendezett, ol­vasható kézírása ettől kezd­ve megváltozott. Kusza, asszimmetrikus, alig olvas­ható sorok következtek. Varsa Zoltán Kavicshangon A pohárból kicsap a zene Vetkőzöl, öltözöl? — halott vagy. Riadt, kettétört madár surran, Röptében, árván arcodhoz fagy. Kavicshangon üzen a szó, nem izzik rajta semmi. A vér erdői csupaszon áznak — Jó lenne beleveszni. Agyam ellobbant árvaság — Magamrahúzom a csöndet. Fekszem — elhullott vadállat, fönt öleléseid köröznek. Cigarettámtól robban a sötét. Dermed az arasznyi ének — Magam elől, megmelegedni halott álmodba térek... Szeptember 17. Mindennek vége! Valahol hibát követtem el. Igaza volt a főnöknek. Kevés kontroli- vizsgálatot végeztem, és... Nem lett volna sza... Az ideghártya! Valószínűleg a látóideg-végződések sorvad­tak el. A szervezet nemcsak az idegen, hanem a felesle­gessé vált saját szervet is elpusztítja?! Amikor elkezdtük Zéróval " az udvaron, minden jól kez­dődött. Igaz, rettentő furcsa volt úgy látni! Külön szem­mel látni... lentről látni... El is vesztettéin az egyensú­lyomat, leültem. Zéró sze­mén át egészen más világot láttam magam körül! Nem bírtam tovább. „Ezt is sokat kell még gyakorolni, amíg megszokom! — gondoltam magamban. Kikapcsoltam, majd lecsatoltam a fejemről a receptort, levettem a szemüveget is, és akkor — utána is! —sötétség vett kö­rül. Azonnal megértettem, mi történt. Megvakultam! Kétségbeesett gondolat vil­lant át rajtam: az egyetlen megmaradt lehetőség. Újra fejemre csatoltam a recep­tort — a beállítás megvolt —, Zéró pórázát, amely ösz- sze volt fonva a receptorve­zetékkel, a kezemben szoron­gattam. A sötét szemüvegre már nem volt szükségem... Bekapcsoltam a receptort, és — újra láttam! Láttam... de mit? Az eget és a felhőket... Zéró ugyanis felemelt fejjel vonított. Most már mindegy. Mégis — látok! Talán már ütöm, verem, csukott szem­mel könnyen elmenekül elő­lem. Szerencsére a póráz, a receptorvezeték a kezemben van! Nem engedem el, in­kább. .. Hisz nélküle, az ő nyitott szeme nélkül tehe­tetlen vagyok! Nem ütöm... meg... többé. Sikerült! Ki­békültünk Itt ül mellettem és a naplót nézi... Holnap majd. * * • A bejegyzésnek vége sza­kadt. Bertalan professzor összecsukta a füzetet. Kis ideig mintha azon töprengett volna, megnézzen-e még ben­ne valamit, de aztán letett e szándékáról. Arcát tenye­rébe szorítva ült egy dara­big, majd az előtte heverő iratokhoz nyúlt és felvette a legfelsőt. Csak a vastag­betűs cím és néhány mon­datfoszlány érdekelték: ...„Baleseti Jegyzőkönyv”... „végzetes figyelmetlen­ség” ........piros jelzésen ha­ladt át a kutyával”........a k utya eltépte pórázát és el­menekült” ... .„negyven ton­nás kamion”... Letette a jegyzőkönyvet. Újra kézbe vette a naplót, gondolkodott, visszatette, a- tán hirtelen az asztalra bo­rult és két karjával egybe­söpört mindent. Felcsengett a telefon. — Halló?! Maga -az? Mi­ért zavar? Hát ... tulajdon­képpen igen. Épp hívni akar­tam. Végeztem. Kivihet mindent. Mit mond? Hagy­Osváth Mária: Cimabue mindig csak így, Zéró élő szemén át — de mégis lá­tok I Szeptember 19. Két napja megállás nél­kül gyakorolunk Zéróval. És szenvedünk. Tűrhetetlen fej­fájás kínoz, szinte parázslik az egész tarkóm, halánté­kom ! Zéró egyre nyugtala­nabb. Nem akar szót fogad­ni! Kénytelen vagyok ke­mény kézzel dresszírozni! Hiszen neki most már min­dig oda kell néznie, ahová én akarom) Most, amikor írok, itt ül mellettem egy széken és a naplóra néz... Ha pontosan oda néz, ahová én akarok nézni, akkor — de csakis akkor — elég jól látok. Mit is tehetnék most már? Késő. Egy valamit! Amíg nem lesz tökéletes az élő szemem, nem mozdulok ki innét! Segítséget nem ké­rek. Nem kérek sem a fe­lelősségre vonásból, sem a szánalomból! Nem kell se­gítség. Konzerv, élelem van itthon elég mindkettőnk szá­mára. Szeptember 23. Ez lesz az utolsó bejegy­zésem. A többit majd... Ez már maga a pokol! Nem bí­rom tovább! Zéró teljesen megváltozott. Vadul szembe­száll velem, nem engedel­meskedik! Rájött azzal a sá­táni eszével, mire haszná­lom fel!? Azt is kitalálta, hogyan béníthat meg: nem nyitja ki a szemét! Hiába ja már abba, kérem, ezt a siránkozást! öt már úgy sem támaszthatjuk fel! Az élet kegyetlen — és megy tovább. Lehet, hogy holnap maga vagy én járunk ugyan­így!? Ebben az őrült forga­lomban valamennyiünk éle­te állandó veszélyben forog! Igen, igen ... „Közönséges” közlekedési baleset volt! Mi más lett volna?! A rend­őrséggel már semmi dol­gunk. Ezeket vigye át innen a munkaügyi osztályra. In­tézzen el mindent! Igen. Természetesen! A szokott szöveggel. „Az Agy- és Ideg­élettani Kutatóintézet saját halottjának tekinti dr. Mar­tin Gézát, tragikus szeren­csétlenség következtében el­hunyt tudományos főmunka­társát stb., stb.” Nem. Nem őt nevezem ki! Perjési dok­tort hívják haza Maliból, ő veszi át Géza munkaterüle­tét! Lecsapta a telefonkagy­lót, fáradt, nehéz léptekkel kiment a teraszra, onnan pedig — már valamivel élén- kebb tempóban — tovább sétált a parkba. Leült az útjába kerülő első padra. Kifújta magát, és a zakója zsebében cigarettát kezdett keresgélni. A közelben megmozdult egy bokor. Csapzott szőrű, csonttá soványodott kutya bújt elő és szűkölve, feltar­tott orral szimatolva, Berta­lan professzor felé vánszor- gott.

Next

/
Oldalképek
Tartalom