Békés Megyei Népújság, 1977. május (32. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-22 / 119. szám
1977. május 22., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET Zelei Miklós: AKNAK Az ország szegénységénél is rosszabb helyzetük miatt szülei a nagyanyjánál tartották. Nagyanyja 1890-ben született, még csak hatvannégy éves volt, de az oxigénmentes történelmi korszakokban már elszenesedett öregasz- szony. A krumplit, a haszonállatokat meg az egyedüllétet szerette. Nemrég el kellett adnia a tehenet. Attól kezdve nagymise után mindig magával vitte Zoltánt a falu másik végébe, ahol egy kapurésen Corini Margit: Párizsi utca leste, hátha meglátja az eladott jószágot. Soha nem sikerült. — Hát nem megy legelni többé a tehénkém — mondta minden vasárnap a kapurésnél görnyedve. — Majd a férgek fognak legelni a csontjaimon. No, gyere. Ebédig valahogyan kibírta odahaza a félhomályban, de délután mindig barangolt. Csavargóit, ahogy este nagyanyja bóbiskolásából fölriadva mondta: — No te csavargó, megjöttél? Volt a határban egy szikes tó, legtöbbet arrafelé kóborolt, vagy csak ült a partján. Az apja egy újabb költözés előtt vitte a nagyanyjához. Zoltán megtanulta egy ismeretlen hely nevét. Nem tudta merre van, nem tudta, hol laknak benne, de azon az ismeretlen helyen akart lenni. Ha estére jutva hazaért, bocsánatot kellett kérni és megígérni, hogy holnap nem csavarog el. Azután ölbe ejtett kézzel ültek. A tűzhely felől áradó keserű szagban rossz álmukból felriasztott legyek keringtek. Nagyanyja bóbiskolt tovább, Zoltán a hencserre ült, odahúzta a lavórt és lábat mosott. — No, eredj aludni — küldte a nagyanyja, ha fölébredt. Beosont a szobába, lefeküdt, magára húzta a súlyos, nehéz szagú dunyhát, s amíg el nem aludt, nézte a konyhában égő villanyt. Reggel a nagyanyja ébresztette fel. Észrevette, hogy Zoltán sír álmában. — Neked az kéne, hogy anyád minden reggel elsétáljon az ágyad előtt — mondta. — No, eredj ki, ott a reggeli. — Zoltán kiment a konyhába, megmosdott, evett. Aznap az udvaron, meg a ház előtt játszott. Nem kóborolt el sehova. Ezzel akarta meghálálni nagyanyjának, felfigyelt arra, mi baja. De megbánta, hogy otthon maradt. Nagyanyja vékony, hajlott teste néha megjelent az udvaron. Ha egy gyerek véletlenül betévedt, kizavarta, menjen máshová, oda, ahol örülnek neki. Ha Zoltán ment ki az utcára, bekiáltotta. Nem is igen szeretett vele barátkozni egy gyerek se. Másnap megint a nagyanyja ébresztette. Megint sírt álmában. — Eztán meg ne halljam. Máma bent maradsz — mondta és kicsoszogott a szobából. Attól fogva nem sírt, de igyekezett minél többször elszökni, hogy barangolhasson, vagy kiült az elpárolgó tó partjára és mesélte magának a valamikor hallott meséket. Hosszú idő múlva jött el az apja meglátogatni. Zoltán még nem tudott olvasni. A nagyanyja elolvasta a levelet. — Holnap délben jön apád — mondta. Reggel megfogta az egyik tyúkot. Beszélt hozzá, amikor behozta a konyhába. — Ne haragudj kis tyúkom, sok szép tojást tojtál, hálátlan vagyok, ne haragudj. — Az apja este elutazott. Ezután még jobban hiányzott az anyja. Egyre többször csa- vargott, egyre többször kellett bocsánatot kérnie a csavargásokért. — No egyél, mondja esténként a nagyanyja —, ő eszik, nagyanyja meg ül a tűzhely mellett, ahonnan árad a kesernyés szag. Zoltánnak eszébe jut, ahogy kucorog az elaknásított erdő egyik bokrában, hallgatja apja, anyja meg az erdőmunkások kiáltásait. Egyre idegesebben keresik a szürkületben. Már a határőrség is őutána kutat. Egyre türelmetlenebb, várja az estét, várja, mikor jönnek végre a szarvasok, az őzek — nehogy rábukkanjanak adudig. Az apja megtalálja, anyja sírva fakad és hazaviszik. Az is eszébe jut, amikor kimászik a csónakból, pedig mondják neki, hogy ilyen nagy vízben nem látszanak a halak, csak a part mellettiben, vagy egészen magasról, a hídról vagy tán repülőről. Fokozatosan araszolgat a csónak oldaláig, s amikor senki sem figyeli, belecsúszik a vízbe. Azonnal üvölt, mert nem tud megkapaszkodni semmiben, a víz húzza lefelé. Köves bácsi, a halász nem tud úszni, az anyja utána ugrik, fenntartja a vízen, amíg Köves bácsi odaevez, belekapaszkodik a billegő csónak peremébe. — Aztán holnap a nyilvánosság előtt nehogy szófo- gadatlan légy — szólal meg a nagyanyja, amikor befejezi a vacsorát. Nem leszek, mondja Zoltán, beoson a szobába és lefekszik. — Most már jöhet az eső — mondja reggel a nagyanyja és elindulnak, ki a tanyára. Vége a cséplésnek, mire kiértek, a gépet is átvontatták a szomszéd földre, odaszáll a búgása. Az eper-' fák alatt megterítve áll két nagy asztal. Mintha izzó vastömbben lépkednének, olyan forró és mozdulatlan minden. Súlya van a levegőnek. Az asztalok közelében fekete-fehér oszlopok, ünneplőbe öltözött férfiak állnak. — Itt megállj mellettem — mondja a nagyanyja, amikor odaérnek, Zoltán áll a lábuknál. A nyárról, a termésről, az aratásról, a csép- lésről beszélnek. Néha megmozdulnak, ilyenkor egy- egy csizmán megcsúszik a napsugár, mintha borotvakés billenne rajta. Induljunk, mondja egyikük. Az asszonyok kihordják az ételt. Óriás lábasok ontják a pörkölt szinte érinthető illatát. Mintha az asztalok, a lábasok, a tányérok és a fejek fölött a levegőben is nehéz húsdarabok röpködnének. — No egyél — szól rá nagyanyja, amikor észreveszi, hogy még mindig nem nyúlt az ételhez. Eszik. Körülötte, az ünnepi feketefehér dermedtségben mindenki eszik, csak a kezek és a szájak mozognak. Megint eszébe jut az elaknásított erdő, a sodró víz, gondolkodik, hogy milyen bajt csinált még, melyik lehet az, amelyik miatt nem viszik haza. Befelé nyüszít, fogadkozik, hogy több rosz- szat nem csinál. A tányér szélén ugyanarra az ütemre koccanja kanala, amire mindenkié. Szorítja a nagy kanalat, szinte belekapaszkodik, és tömi magába az ételt. De hiába igyekszik, felhasad a rákényszerített fegyelem burka és kibuggyan belőle a sírás. El akarna szaladni, de megbotlik a szék lábában. Fekszik a földön, majdnem az asztal alól üvölti, hogy nem lesz többé szófogadat- lan. Csizmák, tutyik, cugos cipők szaladgálnak körülötte, anyókák hajolnak fölé. Abbahagyja az üvöltést, fekszik és rángatózik. Mi lelte, mi lelte, kérdezgetik* Valamelyik fölemeli, karjában a tanyába viszi. A többi mögöttük. — A dac jött ki belőle — hallja a nagyanyja hangját. — A rosszaság. Mire beérnek, nem rángatózik, csak halkan sír. Aki bevitte, leveszi róla a cipőt, lefekteti, és azt mondja, hogy maradj így, feküdj szépen, nyugodtan. Aztán kimegy a konyhába, becsukja az ajtót, de a zaj, a beszélgetés beszűrődik. Megmozdul a levegő. Az első szélzúgásra villámlik. Az ablakon dübörögni kezd az eső. Csend van. Tomka Mihály Ovidius ül a napon Mit rejteget a géta-nyár? Fekszel kopár kövek közt. Ketrecedből gladiátor már az Időbe szöksz! Corini Margit: Ter a Montmartre-on Ady Endre Léda a kertben Bús kertben látlak: piros hinta-ágy Himbálva ringat. Lankadt virágok könnyes kelyhekkel Siratják csókjainkat. Álmodva nézlek: két piros felhő Kószál az égen. Csókokat gyarlón, himbálva váltnak S meghalnak vágyak füzében. Két piros felhő: szállunk. A lángunk Éhesen lobban. S itt lent a kertben még a pipacs is szán bennünket jóllakotton. Várkonyi János rajza Ménesi György Holtomiglan Nélküled fázós volnék és feszes akár a sok-sok vezeték mikor csontig hatol a hideg és tartós még a tél. A plakát ha dicső gyógyír repedékére a falnak csókjaid rendje zabolázza bomló homlokomat. Nyilazta tatár török hódoltatta felkoncolta német itt előttem a fehér papíron te képviseled a népet. Tiszta lapom meggyürhetik toliamat is eltörhetik a hitemet tőled kaptam életem légy holtomiglan.
