Békés Megyei Népújság, 1977. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-17 / 89. szám
KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET BUDAPESTI MESÉK Szabó István új filmje Óperencián innét és tói a realitásból táplálkoznak a szép és az igaz mesék. Szabó István filmgyártásunk 6zenvedélyes mesélő.ie egy alanyi költő lobogásával folytatja korábbi műveiben megkezdett lírai vallomását a hazáról, az újrakezdés élményéről, az emberekről, a közösségi . kapcsolatokról. Legújabb filmjében éppen egy sárga villamosról mesél, amely mint kiderül, nem egyszerűen egy guruló, közlekedési alkalmatosságot jelent. Szabó, a forgatókönyv- író és rendező tulajdonképpen árra vállalkozik, hogy mintegy kollektív önéletraj. zot, a maga módszerével és stílusában elmesélje a közelmúlt több mint három évtizednyi történetét. Gondolatébresztő, felkavaró élményt nyújtó film a Budapesti mesék. Nem ígér könnyű szórakozást, próbára teszi a néző fantáziáját. Gyanítom, nem mindenkinek egyformán ugyanazt mondja ez a film, hiszen a történelmi lecke értése, a rövidebb-hosszabb epizódok összekapcsolása többek között a közelmúlt történelmének, társadalmi mozgásának és vargabetűinek ismeretétől is függ. A fiatalok fantáziájának szárnyalásai, az is meghatározza, hogy az idősebb nemzedék miként adta tovább megélt tapasztalatait. S ilyen vonatkozásban bizony akad még tennivaló a tudomány, és a művészetek szférájában i-• Szabó István új filmje, pontosabban okos (és Sára Sándor megkapóan szép drámai töltésű fényképezésében) látványos meséje nemcsak a visszatekintés igényével fogalmaz meg fontos kérdéseket, gondolatokat, hanem bizonyos értelemben a jelenen átívelve, a hurráoptimizmus mellőzésével felvillantja a jövőt, a tágabb horizontot is. Bár a rólunk, az értünk szóló történet bonyolultnak csöppet sem mondható, a tulajdonképpeni sztorit mégis nehéz elmesélni. Talán éppen azért, mert a történet csupán annyi, hogy az emberek tolnak, húznak, vonszolnak egy villamost, miközben ellentétek támadnak közöttük, amelyeket igyekeznek elrendezni, mert érzik, tudják, hogy csakis egy közösség képes elérni a végcélt, a Remizt, a Várost. Egy „Élünk!” felkiáltás után megjelenik ugyan a vásznon a „Vége” felirat, de mi tudjuk, hogy most is utazunk azon a bizonyos villamoson, amely mesebeli változatában a hazát, a közösséget teremtő erőt jelképezi. Dokumentumképekkel kezdődik a film, különböző korok Villamosát látjuk, miközben a Fel, fel vitézek... groteszkre hangszerelt dallamai ütik meg fülünket, aztán hatalmas roppanással omlik a híd, zuhan a mélybe a villamos. Egyértelmű indítás, alkotói figyelmeztetés : nem elringató, hanem igaz és helyenként kegyetlen mesére készüljön fel a néző. A következő percekben már inkább a fényképezés, a visszafogott színek kavalkádja, a meglódult idő, amely szinte pillanatok alatt ível át éveket, évtizedeket, emlékeztet a mese hangulatára. Olyan mesére, amelynek hősei kissé vázlatosan megrajzolt jellemek ugyan, de típusaiban .ismerős hús-vér emberek, akik nemcsak a külső akadályokkal, hanem belső, önmaguk konfliktusaival is megküz- denek. Így ötvöződik valóságos elemekkel, szituációkkal ez a reális mese, amelyben felfedezni véljük a nagy nekirugaszkodás hórukkjait, tévedéseink következményeit, de a cselekvő közösség összekovácsolásának hétköznapi mozzanatait is. A partravetett villamos előbb éppen hogy csak fedelet ad az embereknek, a túlélőknek szinte egy akarással teszik sínre, hogy ily módon érjék el céljukat, amelyet nem mindenki tud egyformán megfogalmazni. Vezetőjük is akad, egy halk- szavú, jóságos Doktor óvja, vigyázza a különböző gondolatokat, magatartásokat és célokat képviselő kis közösséget, s talán éppen ezért ölik meg a rend ellenzői, akik nem tolni, inkább £sak kényelmesen utazni akarnak azon a mesebeli sárga villamoson. A film természetesen áttételekkel fogalmaz. Leküzdve sok-sok akadályt közösséggé rendeződik a múlt terheit cipelő embercsoport, nsár vannak áldozataik es hőseik is, mint például Ablakos, aki saját testén és életén billenti át az elakadt villamost. Ám egyszer vége szakad a sínpárnak, nagy folyó állja az utat. az emberek megrugdossák, majd elhagyják az ütött-kopott villamost és elindulnak másikat, esetleg szebbet, kényelmesebbet vagy ha úgy tetszik: új hazát keresni. De visszatérnek, szétszedik darabjaira a megtépázott villamost, átcipelik a folyón. összerakják, ismét sínre teszik, hiszen hozzá tartoznak, sajátjuk. így fogalmazza meg a film költői emelkedettséggel a hazaszeretet fogalmát. Az internacionalizmus, a nem vagyunk egyedül gondolata visszatérő refrénként csendül ki a Budapesti mesék képsoraiból. Tévedések, akadályok és belső viszályok leküzdése után végre a Remízbe ér a villamos, ám kiderül, ez még nem az igazi Város, a Cél még odébb van. Tolni kell tovább. És egyszercsak hajnali homályba burkolódzva feltűnik a távolban a rég óhajtott város, kitárulkozik a kép, sínpárok futnak különböző irányból, embercsoportok sárga villamosokat tolnak egy és ugyanazon cél felé. Végül még egy mozzanatot említek, amely ugyancsak az iró-rendező művészetét, sajátos formanyelvét dicséri. Énekes, az a keveset beszélő ember, aki az első filmkockáktól csupán szerénységével van jelen, egy adott pillanatban vezetővé lép elő. Nem filozofál, nem szónokol, legfeljebb zsörtölődik magában, de egyértelműen a gyakorlat, a tettek embere. Amikor elakad a villamos, alábújik, megcsinálja, mozgásba hozza, s a többiek ezáltal fogadják vezetőjüknek. 'Mert a közösségért élő és azért áldozó Énekes nélkül nem gördülne tovább a villamos. Sokrétű a film üzenete. Szabó István tulajdonképpen egy olyan számadásra készteti a nézőt, amelyből hiányzik á tartozik és a követel rubrikája. Régi bűnökkel, előítéletekkel terhelten nem lehet élni — sugallja a mese —, ki kell tenni végre a pontot,' hiszen bárhonnét is indultunk, most már egyek vagyunk a villamossal. Toljuk és utazunk rajta! S ez bizonv nehezebb, sőt bonyolultabb is. mint annak idején az első nekirugaszkodás. A film hangvétele, a meseszerűség és a realitás ösz- szekapcsolása vitára is készteti az embert. Jó lenne olykor megállítani a rohanó képsorokat, visszakérdezni, jobban megismerni a hősök jellemét. Szeretnénk többet tudni az álmodozó intellektusról. Fényesről (Bálint András játssza szug- pesztív erővel), a mamásko- dó Gréti néniről (Mészáros. Ági), a Doktorról (Szirmon Surmiei alak’tia kiválóan), a színeket tudó lánvról. aki vakságában is felfedezi, hosv majdnem zöldre festették a villamost (Maja Komorowska élményszerű jelenléte) és természetesen a remek munkástíposról. Énekesről (Frantisek Piecz- ka izgalmas alakítása) és a, többiekről is. De, mert felelősségteljes vallomást látunk költői megfogalmazásban. nincs helye a rákérdezésnek. Márkusz László Fárzsa János Csöszház Mindig és sohasem Szúdy Géza Gondolni csak arra, hogy Holnap megint... Gondolni arra. Hogy holnap újra nem .. Hogy mindig S hogy \ Sohasem. Mert íme. kész, Már úgy tekintem, Hogy mindig hiányzik Valami rész. Valami lényeges. S holnap megint nem — Sohasem * Találom meg. ami hiányzott Elpergő perceimben: E furcsa, e zűrös, szép, E semmiből jött. és Semmibe tűnő lét Valami mentségét. ... S még azt qem, Ami ha nem is Kozmikus nagy dolog, Mint örökös remény, Előttem imbolyog, De se földön, sem égen Már jóra sose válhat: Egy biztos helyet szived közepén. Menedékem Tenálad. Ráolvasó Tomka Mihály Nem kötsz többé csont-kezű magányhoz, Világoknak boros bánatához, Avar-szagú asszonyok kezéhez — Gyermekeknek jácint-arcát nézem. Holdkórosként hordtam halvány képed, Éjszakámban téboly-mécses égett, Gyúltam, hunytam, bújtam, toporogtam). — Ikon-arcként nézett rám hatalmad. Mégis láttam tej-arcú anyákat. Világrejtő csípőt, harmatlépő lábat. Láttam liliomost, kékfeslöst, ballagási, Létük fölött nagy fény: hajnallá palást. Nem kötözöl többé csont-kezű magányhoz, Nem kötözöm magam vasravert virághoz, Gyermekek tiporják üszök-könnyű hamvad, Holt-Mátkám, feloldom ikonarc-hatalmad! Párzsa János öregember
