Békés Megyei Népújság, 1977. február (32. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-06 / 31. szám
Grigorij Gorin: RJABCEV BETEGSÉGE Név: Rjabeev, Nyikoláj Sztycpanovics Életkor: 50 év Foglalkozás: bútoriizleti eladó Tünetek: a beteg erősen nyugtalan, ideges, gyakran felugrik az ágyból, zsebeiben kutalgat, kiabál, csapkod, sajnálkozik magán. — ...Szóval, így éltem... nem szomorkodtam... és nem gondoltam volna, hogy egy szép napon ennyire kimerülök idegileg, hogy ezt a pizsamát rámadják, hogy a szemem előtt fekete karikák táncolnak... Hogy lehet ez? Hiszen korábban soha nem voltam beteg. Az „Egészség” című újság számára még a röntgenképem is. elkészítették... Jó, jó, nem kapkodok.,. Elmondok mindent szép sorjában... Amint tudja, régóta dolgozom a bútorüzletben. Elég nehéz munka, de nincs mit tagadni, nem rossz. Nem azért, mert a vásárlóktól elvárom a borravalót, adják azok magúktól. Ki ennyit, ki annyit, sőt... mert ugye, nő az életszínvonal, és hát így mindig többet tudnak adni... A bútor meg ugye kell... olvasott az új építkezésekről ? Tehát dolgozgattam, dolgozgattam. Közben ötvenéves lettem és egyszeresak a lelkiismeretem megszólalt. Egyre jobban és jobban kínzott. Az egyik éjjel egy angyal jelent meg, olyan szimpatikus, íiatalocska, pici szárnyakkal... Leült mellém, ujjával rám mutatott és megszólalt: — Ej, te kutyafi Rjabeev! Borravalót fogadsz el? Nem szégyelled magad? — De igen, angyalka — mondtam. — Azonban mit tegyek? — Többet ne fogadj el és kész! „ Ez az álom nagyon megrázott. Ekkor határoztam el, hogy új életet kezdek. Mégpedig azonnal másnap, hétfőn. Többek közt ez is megárthatott, mert ilyen hirtelen változáshoz a szervezetem nem volt hozzászokva... Szóval, hétfőn bementem az üzletbe és mindenkinek bejelentettem: — Vége, gyerekek! A vásárlóktól ezután semmit nem fogadok el — új módszert vezetek be a kiszolgálásnál. A munkatársaim különbözőképpen reagáltak. Egyesek vállukat vonogatták, mások legyintettek, de senki nem szólt ellene... Vagyis becsületesen fogok dolgozni! Lassan telt az idő, egy óra, két óra... a lelkem valósággal könnyebb lett. még mintha madárcsi csörgést is hallottam volna. Es ekkor román heverő- ket hoztak. Pompásak, kétszemélyesek. Érthető,' hogy a vevők azonnal sort alkottak, mert heverő csak húsz darab volt, aludni meg százak. ezrek akarnak... Alig telt el egy-két perc, máris furcsa alakok kezdtek keringeni körülöttem. — Szerezzen nekem egy heverőt, -meghálálom! Az egyik bőrkabátos fickó pedig már a zsebembe akart valamit dugni, alig tudtam elkapni a karját: — Menjen innen, szégyentelen, álljon be a sorba. Ne akarjon lelkiismeretfurda- lást okozni egy becsületes embernek! Na. jó! Írom sorban a blokkokat, elment mind a húsz heverő. A huszonegyedik vásárló egv nagyon szimpatikus fiatalasszonyka volt. Amint éppen előtte fogyott el az áru. úgv elkeseredett. majdnem sírva kö- nvörpött__ Kedves bácsi!. Az isten E gereimére, szerezzen nekem egy heverőt! — aztán félreérthetetlen pillantással adta jelét a későbbi borravalónak. — Hagyja abba asszonyom — mondom. — Úgysem tudok segíteni... Ekkor azonban még egy heverőt hoznak be. Mondom az asz- 6Zonykának: — Micsoda szerencséje van — es kiállítom a blokkot. A fiatalasszony — érthetően — egyből felvidul; valamit keresgél a táskájában, aztán odajön hozzám, megölel, majd a pénztárhoz lép. A zsebembe nyúlok, és... egy tízrubelest találok benne! Egyből feldühödtem, és az asszonyka után rohantam. — Mit meg nem enged magának? — kiáltom. — Meg akart vesztegetni? Az asszonyka elsápad, majd elpirul, halkan suttogja: — Nem, nem... én nem... — Hát akkor ki? — kérdem gúnyosan, mert büszke voltam viselkedésemre. — Ki tette akkor ezt a zsebembe? Az úristen? Teljesen elvesztette a fejét, és rémülten dadogta: — Hát én... hát mi,... Igen,... hát én tettem! Ekkor egy lovaghoz illő mozdulattal visszaadtam neki a tízest: — Legközelebb asszonyom. inkább ejtse a pénzt a padlóra, ne pedig egy kereskedelmi dolgozó zsebébe dugdossa! — és emelt fővel otthagytam... Az üzletben taps, helyeslő kiáltások hallatszottak. Az emberek mosolyogtak, Csodálattal néztek rám, az anyák felemelték gyermé- keiket, hogy azok is lássanak engem. Közben csengett a telefon, engem kerestek. Oda- megvek — a feleségem. — Kolja — mondja — ma vendégségbe jön a bátyám, ne felejts el bort, meg valami harannivalót hozni. — Rendben van, kedvesem. de miből? — Hoey-hogy miből? Reggel saját kezemmel tettem egv tízest a zsebedbe.., Hű. micsoda véletlen! A vér az arcomba szökött, valósággal összegörnyedtem. de rögtön a fiatalasz- szonyhoz siettem. — Bocsásson meg, asszo- nvom — szólok. — Valami tévedés történt. Az a tízes az enyém-volt, kérném visz- szaadnl. — Jai. azért már egy fogast vettem... — dadogta kínosan. — Még egvszer bocsánatot kérek — fe'°ltem. — De nem vawok milliomos, hoav mindenkinek fogast vegyek. Vissza kell adnia. Visszaviszi a blokkot a pénztárhoz, kezembe adja a tízest, én meg köszönöm, és visszamegyek a helyemre. Kis idő múlva újabb telefon, ismét a feleségem. — Kolja — mondja — melyik zakót vetted fel reggel? — A feketét. De miért? — Ó — nevet fel —, mert én a tízest a szürkébe tettem. Hogy mit feleltem neki,... hát az most nem lényeges... Egy pillanatig elsötétedett előttem a világ, de erőt vettem magamon, határozott léptekkel mentem vissza a fiatalasszonyhoz, aki már kivitette a heverőt az üzletből. — Álljon meg. becstelen r.őszeméty! — kiáltok rá. — Itt a pénze' Mintha villám sújtotta volna, úgy megdermedt: — Maga... maga... — zokogta — miért gyötör? Hagyjon békét a tízesével! — Magáé a tízes — mondom. — Jobb, ha elteszi, amíg nem hívom a rendőrséget! Végre elveszi a pénzt, és remegő kézzel somfordái el tőlem. De engem is kivert a verejték, a lábam is remegett. Az ablakhoz mentem és rágyújtottam. Ekkor odajön hozzám a bőrkabátos. Előbb óvatosan kerülget, majd odasúgja: — Nos, megvan? — Micsoda? — kérdem. — Hát a heverő — suttogja. — Miféle heverő? — kérdem vissza. — Tűnjön el! — Mi ez a „tűnjön el”? — mérgelődik. — Szép kis dolog! Egy tízest adtam, maga pedig elzavarna? Majdnem lenyeltem a cigarettát, úgy megleoődtem... A lélegzetem is elállt. Nagyot ordítottam, kirohantam az udvarra, az a nő már a kocsira is tetette a heverő- jét. — Álljon meg! — kiáltok rá dühösen. — Adja vissza a tízest, ezt az alakot pedig a rendőrségre visszük és feljelentjük. Az asszony elsírta magát, a kendőjét tépve kiabálta: — Jaj! Micsoda kínzás ez? Vigyék innen ezt az őrültet! — és igyekezett a heverő mögé bújni. Meg akartam magyarázni, de ő nem hallgatott meg, bömbölt, majd hozzámvágta a tízest: — Takarod ion innen, maga csirkefogó! Ezek a szavak, doktor, szíven ütöttek. Korábban rrég el is tűrtem volna, de akkor ezek nékem, a becsülete« embernek rosszabbak vriiták a halálnál... Felkaptam a tízest, berohantam az üzletbe, de a bőrkabátos már eltűnt. Ügy látszik, elbújt... — Senkit se engedjetek ki az üzletből! — üvöltöttem. — Nézzetek meg minden szekrénvt. minden bútort! Megtalálom azt a frátert és megölöm! A társaim megragadták a karomat, lefogtak: — Nvugodj meg. Rjabeev, nyugodj meg! Nincs már itt, elment az a bőrkabátos. Tartsd meg a tízest, ne kínozd magad... — Nem lehet, gyerekek, nem tehetem — kiabáltam sírva. — Nem lehet! Becsületes akarok lenni! Szavamat adtam. Inkább széttépem... Ekkor láttam, hogy egy sovány, szemüveges fiatalember, füzettel a hóna alatt merőn néz rám. Biztos diák, egyszóval. — Fogd, fiam, ezt a pénzt, és vegyél magadnak fagylaltot... — Még hogy én fagylaltot? — szólalt meg hirtelen. — Én a központ alkalmazottja vagvok. És ön a tízessel történt arcátlan manipulációiért felelni fog! Ekkor minden összezavarodott előttem. Kitéptem magam a többiek karjai közül. rohanni kezdtem az üzletben. a bútorok lábát, karfáit kitörtem... Aztán jöttek maguk, fehér köpeny- íren... Ez az egész. Most már elmennék... már jól érzem magam... Néha ugvan még fel-felv'Uan eev-egy láto- nrás. de már ritkán... Klipében. doktor hiába oró- háHa a hőmérőt észrevétlen bedugni... Nem kell... inkább ölienek meg... Fordította: Sass Attila Kohán-képek a Nenrizefi Galériában Gyümölcsszedő asszonyok (1960) Csend (1944) Új esztendei olvasónaplómból GRANASZTÓI PÁL, klasszikus vallomástevő. Jószerint egész gazdag, egyre olvasottabb írói munkássága egyetlen nagy vallomás, amelynek során egy foglalkozását tekintve építész, különben pedig univerzális esztéta, jellegzetes és magairányította életutat befutott gondolkodó vall a világról, a létről, emberségtől, kultúráról, a XX. századi Európában és itt. a budapesti Gorkij fasorban élve. VAROSOK, KÉPEK, ZENE (Szépirodalmi) címmel most megjelent, arányosan kerekded elmélkedésében a valóság kereséséről, a városok látványáról és „leikéről”, a városok és nők csodálatos rokonságáról, a zene hatalmáról ír. Közben érzékletes arcképet rajzol Genthon Istvánról. édesanyjáról, a vendéglőkről, Bachról és a jazzról, ezek folyamatos áradásáról, amely úgy emlékezteti az írót a városok áramló növekedésére. És amint Bachról szól, egyszerre valahogyan rokonnak érzem Bach zenéjével Granasztói írásművészetét. Talán a két alkotó asszociatív, egymásbafolyóan hömpölygő alkotómódszere késztet arra, hogy mióta megismertem Granasztói Pál írásművészetét, kutassam, hajtsam fel, olvassam el valamennyi írását. GAZSI JÓZSEF szakmájában jól ismert hadtörténész. Rendkívül olvasmányos, tömör, realitásában tudományos módszerrel megalapozottan mutatja be FÉNYEK A BÖRZSÖNYBEN című kötetében a magyar ellenállási mozgalom egyik értelmiségi-ifjúmnnkás csoportjának. a Görgey-zászlóaljnak a történetét, ezzel párhuzamosan a katonai ellenállás Bimbó úti bázisának sorsát, a görgeysták börzsöny beli tevékenységét, a Vörös Hadsereggel kialakult harci együttműködésük történetét. Bizony jó negyedszázadnak kellett eltelnie, hogy az „elfeledett” zászlóalj története megkapja első, minden tiszteletet, elismerést megérdemlő feldolgozását. Gazsi József em-. béri hitelű portrét, sorsképet rajzol az ellenállás olyan hőseiről, mint a konspi- rálás magasiskoláját megvalósító Mikó Zoltán vezérkari századosról, Bondor Vilmos főhadnagyról, Somogyi Miklósról, a KMP katonai bizottságának tagjáról. És figyelemre érdemes a kötet azért is, mivel a zászlóalj névsorában többek közt ott találjuk Banovich Tamás, Benedek Árpád rendező, Bodolay Géza, B, Nagy László irodalomtörténészek, Makai Imre műfordító, Herédi (Theil) Gusztáv romániai magyar író, Szab- lyár Ferenc rádiószerkesztő, több festő és színinövendék nevét. P. HORVATH LÁSZLÓ második, szerzői kiadású drámakötete (SÁNTA HINTALÖ) mai drámairodalmunkban eléggé ritka tematikájú színiírót mutat be: három drámájából kettő a mai munkások mai magyar színpadra lépéséről szól. A címadó drámában egy vidéki gyár régi lakótelepének munkásai szálljak meg a színpadot, s a sovány történé- sű dráma végére a különben széthúzó tetep egy közösséggé forr össze, hogy elmondja a keserű munkásmiatvánkot. A három közül legfrappánsabb, színre vitelért kiáltó „Frászkarika” egy Becket- előadás megkezdése előtt hoz be a színre mai, naturális és mégis romantikus mivoltában két munkást, akik az eljövendő tiszta világ látomását dadogják el a letargikus Beeket-dráma hőseinek. P. Hor- váthnak ez a legkerekebb, legtömörebb és drámai akcióban leggazdagabb Írása, ezért érdemes volt vállalnia az írónak a kiadás nyilván bőrnyúzó költségeit Az első. ..Fuccs” című pajzán históriából esattanós egyfelvonásost lett volna jobb írni. A kötet a magyar könyvkiadást de- honesztáló módon jelentette meg a veszprémi nyomda. Valószínűleg unikumot nrodukáltak a veszprémiek, amidőn egv 23 íves könyvet úgy adtak ki kezükből. hogy a címoldal a második oldalra került. Varga Imre
