Békés Megyei Népújság, 1976. december (31. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-25 / 305. szám
KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET KARÁCSONV ELŐTT tömöttek a vonatok, egész seregek utaznak rokoni látogatásokra. Hiába váltottam jegyet az első osztályúra, ott is mar csak a folyosón volt hely. Itt akadtam ösz- sze egy pesti kisebb nyomda igazgatójával. Egymás mellett szorongtunk, néztük a nagy pelyhekben hulló havat, mely hófehér leplet vont a bevetett földekre, a messzi tanyákra. „Nem lesz fekete karácsonyunk” — örvendeztem .........A fehér is leh et fekete” hökkentett meg az igazgató és mikor látta értetlenségemet, mosolyogva magyarázta: „Van időnk, ha kedve is van, hallgassa meg ezt a történetet..." ...Szükség volt akkoron humorra, leleményességre egy olyan családban, ahova sűrűn kopogtatott vendégként az ínség. Ungi Illés Sándor, noha egy emberibb világban gondtalan éle- tej; biztosíthatott volna családjának munkájával, csak az év egyik felében tudott annyit keresni, hogy ne szűkölködjön a család. Ahogy beállt az esős időszak, padláslépcső alá tehette a kisznijét, meg a mal- teros kanalait és elő sem vette azt a tavasz elejéig vagy végéig. Szezonmunkás volt, tetőfedősegéd.. Nyáron sem keresett annyit, hogy abból ki lehessen telelni. Ezért ősztől tavaszig mindennel megpróbálkozott, lisztes zsákot hordott a Gizella-malomba, jeget vágott a Paskál tónál vagy liólapátolásra jelentkezett a fővárosnál, ahol azonban a diplomásokat előnyben részesítették. Ha akadt egy kétnapos munkája, azért csak filléreket kapott, s a Bécsi fűszeresnél gyűlt a kiskönyvben az adósság. Ehhez a silány keresethez akarhaz asszony is hozzájárulni mosással, takarít- gatásokkal, meg így november—december hónapokban azzal, hogy a Vogl cukorkagyárból szaloncukrot hozott haza csomagolásra. Nevetségesen kevesett fizettek érte. de az a kis pénz is jól jött éppen az ünnepek előtt. Nyolc fillért adott a Vogl egy kiló sztaniolozásáért. Naponta 8—10 kilót tudtak dobozba rakni. Ungi morgóit, amikor esténként a jégvermelésből agyonfagy ottan tért haza, és a petróleumlámpától gyéren világított konyhában még asztal fölé hajolva látta a családot. Ilyenkor neki is kellett segíteni, holott az ő hatalmas tenyere inkább a lapátoláshoz szokott, mint az ilyen babramunkánoz. Most is háborgott, ahogy körülnézett és látta, még jó félig van a ruháskosár. — Megint rám vártatok? Alig csomagoltatok valamit! MINDENNAP éjfél felé végeztek a munkával. Kálmánt, az első éves nyomdászinast hiába küldték ágyba, hogy korán kell kelnie, a fiú hallani sem akart erről. Pedig sokszor majd leragadt a szeme és úgy érezte, a szíve megáll a kimerültségtől. Az álmatlanság finom karikákat rajzolt a szeme alatt, de ő kitartott. — Majd kipihenem magam a nyomdában — mondta könnyedséget erőltetve, míg lopva bekapott egy darabka cukorkát, az apjára sandított: — Ez beszáradt... A száradásra egy százalékot adott Vogl a házi cso- magolóknak. Ez azt jelentette. hogy mondjuk tíz kiló után csak 9.9 kilogrammot kellett bevinni. Ám ennél jóval több volt a természetes beszáradás és hiaba tiltakoztak ezért a csomagolok, a cukorkagyáros hallani sem akart százalékemelésről. Ezzel is nyúzta munkásait ö ellenőrizte az át- vevéseket, s ha néhány deka hiányzott a súlyból, kíméletlenül kirótta a büntetéspénzt. Nyolc fillért fizetett egy kiló csomagolásáDelután fél ötkor érkezett haza titoktól fénylő szemekkel. Gyors mozdulattal nyitotta ki táskáját, s kivett belőle három darab ólom- színű szaloncukrot. — Ezzel a találmánnyal az Ungi családban egyszer s mindenkorra megoldottuk a beszáradás problémáját! — szavalta. — Sőt, mint minden szabadalom után, még külön hasznunk is származik alkalmazásából... — Te, Kálmán! Hiszen ezek ólomból vannak! — fogta kezébe anyja a cukorkadarabokat. — Jaj, anyukám! Igazi cukorból ilyent csak a Vogl gyárt a környéken. En pedig a nyomdában dolgozom, tudja... — Na és mit akarsz ezekkel csinálni?! Csak nem...? — Csak igen! Azi. amit Vogl csinál velünk... ö klariert, de tíz deka hiányért egy pengőt vonatott le. — Kinek nem tetsző a dolog, bitte, mehet el.. Egy helyette akad más öt... — vágta el az asszonyok zúgolódását. S az asszonyok jó) tudták, hogy Vogl igazai mond. Ha ők itt hagyjak a csomagolást, örömmel jön helyettük más. Kénytelenek voltak a még Habsburg- Ausztriából ide házasodott gyáros önkényeskedését eltűrni. Kálmán ezer ötlettel állt elő, hogy kiegyensúlyozzák a gyáros önkényeskedését. Mondta anyjának: tegyenek a kosárba vizes ruhát, hogy a melegben ne legyen akkora a száradás. De mikor másnap reggel is Vogl kimutatta a megengedettnél nagyobb hiányt, akkor sem szontyolodott el. — Nem baj. anyu! Azért mégis mi fogunk utoljára nevetni! Van egy ilyen tervem — emelte fel öklét. — Azt mondom: Voglit becsapni nem bűn, mert ő is becsap minket, ismerem én a gyárosokat, a segédek beszédeiből! Nem csapnánk be. ha rendes ember lenne! Akárhogyan kérdezgette a nagymama is, Kálmán nem akarta elárulni a tervét. Sőt, megfogadtatta anyjá- ékkal — ismerve édesapja buta becsületességét —, hogy egyetlen szót sem szólnak neki. — Majd délután, ha a nyomdából megjövök, mutatok valamit — rejtélyeske- dett és többet harapófogóval sem tudtak kihúzni belőle. ja nekünk ' csomagolásra, amit ő gyárt, mi pedig becsomagoljuk. amit mi gyártunk. Kényszerhelyzet. Legalábbis részben... így ö is jól jár, mert súlyra meg lesz, amit kiadott, és mi is, méghozzá kétszeresen, mert nem lesz büntetéslevonás, de marad külön haszon is. Ezt ők úgy. nevezik, tudja, hogy extraprofit... —‘ Milyen külön haszon? — ijedezett az anya. — Hát... hát — gondolkozott Kálmán, hogy megmondja-e, aztán mégis kibökte: — Hát, amennyit nyomnak ezek az ólomgaluskák, az mindennap megmarad nekünk... nem érti, anyu? — Nem! Nem! — tiltakozott élesen Unginé. — Hová gondolsz, fiam?! Ez lopás lenne! Még börtönbe kerülnénk. Ilyet nem szabad csinálni! Ha apád megtudná, mit terveztél, elevenen nyúzna meg... — Nem szólunk apunak — kezdett visszavonulni Kálmán. Számított arra, hogy anyja részéről sem talál egyetértésre a nagyszerű terv. a most már azon igyekezet;., hogy legalább részben valósíthassa azt meg, úgy. hogy anyja se tudjon róla. Elpakolta az őlomcukrokat és elkedvte- lenedve mondta: — Jól van anyu. Ha nem akarja, hát nem csináljuk, visszavihetem őket. — Vidd csak fiam. Legjobb a becsületes úton járni, akkor nem érhetik meglepetések az emberfiát... — Csak kibabrálások — okoskodott a fiú. Úgy tett, mintha lemondana tervéről, az ólomdarabokat betette táskájába, a táskát meg bevitte a szobába. ...Karácsony előtt néhány nappal aztán nagy suttyomban vagy két kilóra való csomagolatlan cukorka került elő Kálmán gyerekkori rejtekhelyéről, a padlástető zárnia alól. Volt hozza piros, I meg fehér papír, meg szta- niol is. Nagy titokban becsomagolta. dobozba rakta. Főnökének, Vándornak említette. hogy jutányos áron tud szaloncukrot szerezni, az meg olyan zsugori volt. hogy a tízfiilér különbségért megvett volna minden mennyiséget. Kálmán a pénzen karácsonyi meglepetést akart szerezni szüleinek. Honnan is tudhatta, hogy főnöke és Vogl milyen viszonyban vannak egymással, hogy hány éjszakát virrasz- tanak együtt a kártyaasztal mellett? Így azt sem tudhatta. hogy éppen karácsony előtt is találkoztak a kaszinóban, ahol Vándor, borsot akarván törni a cukorkagyáros orra alá. eldi- csekedte. hogy felfedezett egy cukorkagyárat, amelyiknek nem olyan kapzsi a tulajdonosa, mint Vogl, mert tíz fillérrel olcsóbban adja a szaloncukor kilóját. — Az van eay kész csalás! — háborodott föl Vogl és addig tapogatódzott, míg Vándor nevetve árulta el, hogy egyik fpas^t, bizonyos Ungi Kálmán szerezte neki ilyen olcsón a cukrot. — Áh! Az U ngi Kind! Nna. az van egy csavargó tolvaj... de máj én elintézem neki az ő baját!... Az enyémből megszerezte... UNGIEK LAKÁSÁN karácsony előestéjén kopogtatott be a törvény, két detektív személvében, hogy megtorolja a gyároson esett sérelmet. Kálmánt magukkal vitték. A fiú az első pofon után bevallotta, hogy milyen módon jutott a cukorkához, és hogy hova rejtette azt. Aztán terepszemlét tartottak a lakásban is, a többi cukor után kutatva. S mikor elégedetlenül állapították meg, másutt nincs lopott holmi, Kálmánnak meg kellett mutatnia a rejtekhelyét. Mikor legkedvesebb gyermekkori emlékeinek színhelyén hálárlsápadtan megállt, hogy a követelőzésekre még egyszer elmondja, hogy dugta el a cukorkát, egyszerre kitört belőle a kétségbeesett zokogás, hogy milyen szomorú karácsonyt okozott szüleinek. ...Az utcán már, ahol nagy pelyhekben hullott a hó, s ahol szorosan közrefogva kísérték a detektívek, gyűlölettel pillantott a cukorkagyár rácsos ablakaira. Megkeményedett szívvel fogadta meg magában: egyszer még megfizetek nektek anya könnyeiért... — Így volt... — mosolygott az igazgató. — A bosz- szú persze elszállt, vagy inkább más irányba formálódott, Végül is nem csinált ügyet a dologbol Vogl. Sőt, a szeretet ünnepen. Vándor rábeszélésére elengedte a büntetést is... Azért a karácsony akkor fekete maradt az Ungi családban... Szitás Erzsébet vázlatkönyvéből
