Békés Megyei Népújság, 1976. július (31. évfolyam, 154-180. szám)

1976-07-25 / 175. szám

Talpig kékbe Tomka Mihály Tépés vagy hó hullt? Föld, itta, vagy sebek? Ne keress asszony-mátkám M enyo.sszony-éve két. Hófehér legény-ingem fű festi: zöld ... zöld ... Sirhatnánk, mint a gyermek, ki kék pillangót ölt. De öltözünk talpig kékbe, Főkötőd: kékfestő-kendő — Suttogjuk: gyilok, szerelem: Örök, eredendő! I d Ő Pardi Anna Bizony elkel, elkél a vigasz mindenkinek. Sülé István rajzai Füredi vitorlás A dél nagy hangyagyűjtö bokrán szól a Nap-madár; este lesz, és az árnyék elégetett csontvázán átadja a sötétedésnek, s az élet nyugtalansággal zengi az átmenetet; hirtelen múlt el a dél, s hirtelen lett újra est. Könyvjelző Egy felnőtté érett csodagyerek Szigorú kritikát olvastam az Í5S ez évi július 19-i számában. Bikácsy Ger­gely írta Ördögh Szilvesz-, tér: Koponyák hegye cí­mű művéről. 'Ügy érzem, azért volt ilyen zord a re-, cenzens, mert ördögh va­lóságos csodagyerekként robbant be gimnazista fej­jel korunk irodalmi életé­be. A Tisza táj mutatta be, de a fiatal fa egyelőre in­kább csak magasodik, de nem terebélyesedik, vagy talán csak kevésbé, mint azt tőle elvárhattuk. Any- nyira azért nem volt 5 sem csodagyerek, mint Lope de Vega, aki — így tartja a fáma — hamarabb tudott drámát írni, mint egyáltalán: írni. Ördögh Szilveszter esetében tehát több volt (hadd éljek ezzel a nemrég született csúnya szóval) a „társadalmi elvá­rás’. Más ifjú írók (ilyen múlt, háttér nélkül) köny- nyebben indulnak. Az vi­szont tény, hogy a televí­zióban látott ördögh Szil­veszter és az ott bemuta­tott műve, különböző tech­nikai és rendezési okok miatt valóban csalódást okozott, de e jelenlegi kis­regény — szerintem — fel­nőtt ahhoz az íróhoz, aki mint ígéretes tehetség, iz­galmas volt számunkra. Rangját azzal is igazoltnak vélem, hogy az ez évi Kör­képben is helyet kapott. A koponyák hegye Jézus korát idézi. Az Utolsó Va­csora aktusát vetíti elénk, s oly élesen, hogy az első pillanatban Leonardo képe jut eszünkbe. A második pillanatban azonban már nem, mert a portrésorozat, amely ennek a könyvnek egyedi sajátossága, oly ar­cokat is felmutat, amelyek hiányoznak a világhírű festményről. A portrék egy­másutánja, a szereplők ka­rakterét világítja meg. Egymáshoz csak annyiban van közük, amennyire Jé­zushoz való viszonyuk ta­lálkozik vagy ütközik egy­mással, keresztezik egy­mást. Jézus, Annás, Kaifás, Jú- dás, Simon, azaz Péter, Má­ria, Pilátus arc- és jellem­képét kapjuk egymás mellé s olykor egymásra sugároz­va . Az alapötlet, mely szerint. Jézus önként feszítteti ma­gát keresztre, szabad aka­ratból kivívja magának a mártirságot, mert tanításait már Nagypénteken csak ezen az áron véli bizton elfogadtatni, ez nem új. Például a Nagyvilág 1971/1. számában is megjelent egy tv-játék, iValter Jens: Az összeesküvés című müve, melyben Julius Caesar Brutussal beszéli meg, hogy március idusán a Capitó- liumba mentében támad­ják és öljék meg. Elha­talmasodott epilepsziája megakadályozta volna már a hatalom megtartását, fő­leg pedig fejlesztését. Di­csősége teljében kívánt meghalni. A gyulai Vár­színházban játsszák Ke­resztúri Dezső Nehéz mél­tóság című Zrínyi-drámá­ját, amely szintén azt mondja: a kiúttalanság helyzeténél jobb a jól elő­készített erőszakos halál, illetve öngyilkosság. Ör­dögh müvében Jézus leg­kedvesebb, legértelmesebb, s leghűségesebb tanítvá­nyára, Júdásra bizza a tit­kot. hogy „rühelli a prófé- taságot”, ember fiának tartja magát és viszolyogva tesz csodákat, meg úgy is 1 érzi már, hogy csupáh ön­magát ismételhetné, de ha­lálával meggyökereztetheti tanításait a lelkekben. Jú- dás tehát ezért öleti meg őt. Nagy tett, nagy feladat, s kimondatlanul ő is mondja: „uram háruljon el tőlem e keserű pohár ’. A többi portré a halálraszánt és ejszánt Jézus arcképe köré s ennek az elkerülhe­tetlen tragédiának tükör­cserepeiben tárul elénk. A jellemrajzok nagyon jók. Sirríon—Péter a Sze­ged környéki parasztok, J ú- dás nehéz feladata alatt görnyedve, törten, Annás, Kaifás a hatalomféltö, s né­ha a döntésre képtelen ve­zetők, Mária, az örök anya, Pilátus egy világfi hangján szólal meg. Ez utóbbi any- nyira igaz, hogy Anatole Francé híres elbeszélése jut eszembe, amelyet Fa- ludy György; A judeai helytartó címen átköltött. Itt már az idős Pilátussal találkozik egy hajdani ba­rátja. Fürdőhelyen vannak és emlékeznek régiekről. A vendég arra a kérdésére, hogy nehéz volt-e Judeá- bsui, a római érdekeket Plovdivi dzsámi képviselő Pilátus igennel felel, de arra a kérdésre, hogy a názáreti Jézus for­radalmára hogyan emlék­szik vissza, eirévedve csak ennyit mo'nd: „Jézus, a ná­záreti? — Nem emlékszem rája.” S azt hiszem itt a kulcs a könyvhöz. Mit mond el ez a portrésorozat együtt? Azt mindenesetre, hogy nem történelmi regénnyel van dolgunk, de filozófiai alkotásként sok részletszép­sége ellenére sem tudtam elfogadni. Ha keresem, hol az írói üzenet, amely 1976- ban nekünk szól — azt ép­pen a kommentár nélküli portrék felelik meg. És ez annyi: — Nagy kortársa­ink felismerése csak nagy formátumú egyéniségeknek sikerül, de azok is csak a saját szeletjüket metszik ki az igazi nagyság életmű­véből. Csak önmagukat tükröztetik annak a trifcé- diáiából is. összegzésül annyit: ör­dögh ^Szilveszter még min­dig ígéret, de már készü­lődik a esodafelnőtt szere­pére. (Magvető 142 oldal.) Szabad Olga Á giccs ■ I rr ■ r fi bölcsőjénél — Nézd a naplementét! Ha egy festő így festené meg, giccsesnek mondanánk! Tóparti megjegyzés ez, gyakorta hallani. De behelyet­tesíthető virággal, állattal, csendélettel, akár arckép­pel is. Vajon miért mondjuk giccsesnek, édeskésnek, cukrozottnak az ábrázolását, ha pontosan úgy mutatja a természet egy darabját, amilyennek látjuk? A természetet nem gazdátlan szemüveg nézi, ha­nem egy eleven, érző, gondolkodó ember, akinek vá­gyai, hangulatai, örömei, bánatai vannak, mögötte pe­dig ott az a kisebb és nagyobb emberi kör, akihez tartozik. Ha a művész nemcsak a látványt ábrázol­ja, hanem önmagát is, mint a látványt magába foglaló valóság részét; pontosabban- szemlélő és látvány vi­szonyát, akkor — és csak akkor! — jön létre az az eredeti és egyedi, semmi mással nem pótolható tarta­lom, amely elválaszthatatlanul hordozza az egyedül érvényes formát. Az ábrázolás tehát csak úgy lehet őszinte, ha nem halad járt úton, ha nem azt az ér­zést imitálja, amit mások már átéltek. Őszinteség és önmagunk vállalása nélkül pedig nincs művészet. Könnyen megláthatjuk a különbséget, ha egymás mellé állítunk képzeletben néhány oalatoni képet. Idézzük fel pl. a fényeket oly sajátosan bontó Egry József képeit, vagy a hagyományosabb Mészöly Mik­lós sejtelmes nádasait, vagy akár egy művészi fény­képet, amelynél eredeti látásmód irányította a gépet; s ezekkel szemben a szabványfelvételeket, s az ezek­hez hasonló mázolmányokat. Bár az ábrázolás tárgya ugyanaz, az utóbbiaknál hiányzik az eredeti látá-, ér­zés és gondolat. Miért giccs a giccs? Mert üres és hazug. Nem azért, mert szépnek lát­tatja, ami valóban szép, ellenkezőleg, mert kiüresíti, mert nem vall róla őszintén, csupán a mások által ki­taposott úton haladva kölcsönöz magának álérzelme­ket. A sikere is ezen az ürességen alapul. A kényelmes gyönyörködésen, ami álságos, mert lehetetlen: kénye­lem és esztétikai élmény nem fér össze. Az igazi szép­ség megráz, felkavar, felemel: olyan érzelmi hullám­záson visz keresztül, mely semmikép sem való lusta és kényelmes embernek. Nemcsak a művészet, a ter­mészet is így hat ránk, ha nem váltunk még érzéket­len, gépies lényekké. És itt a giccs gyökere: fogyasztóinak elidegenedésé­nél, gépiessé válásánál. Születése is a modern nagy­ipari társadalommal fonódik össze, a polgárosodással. A fogalmat a korábbi művészi korszakok nem ismer­ték, a népművészet pedig lehetett naiv, egyszerű, vagy akár nagyon díszes is, de sohasem volt giecses! Maga az elnevezés a XIX. század közepe óta isme­retes: a német „kitschen” szó eredetileg azt jelentet­te, hogy valaki régi holmikból összetákol valami újat; „verkitschen” pedig annyi, mint valakire rátukmálni valamit. A fogalom és az elnevezés Bajorországban született, a rikító fényűzés, a talmi dekorációk min­dent elöntő pompájának hazájában. A giccs eredetileg a polgári társadalom produktu­ma, s mint A. A. Moles, francia szociológus, a giccs természetrajzának világhírű kutatója mondja: „több mint stílus; lelkiállapot, amely alkalomadtán tárgyak­ban kristályosodik ki.” Nemcsak tárgyakban — de ezekben találkozunk ve­le legtöbbször. A nagyban gyártott, művészetpőtló tárgyak elárasztják a lakásokat, az otthont, mely leg­inkább kifejezője lakója személyiségének. Mennyivel könnyebb — és olykor olcsóbb is — lenne szép, egy­szerű használati eszközökkel körülvennie magát, ha meg merné szólaltatni egyéniségét — ha egyáltalán ismerné azt!—. ha nem félne, hogy leszólják, vagy ha nem ragaszkodnék görcsösen ahhoz, hogy ő is birto­kolja a beérkezettség mindazon „jelvényeit”, melyek már ismerőseit „dekorálják”. És ha nem állítaná mé­lyen rejlő restségével is az ürességet, mely megóvja az önmagával való szembenézéstől. A giccs dajkája a sznobizmus is; hányán mondják kispolgári gőggel, hogy csak „eredeti” festményt akasz­tanak szobájuk falára, akkor is, ha mesterműre nincs pénzük, holott egy műalkotás jó kivitelezésű repro­dukciója talán szívükhöz is közelebb állna, és valósá­gos repro-voltát őszintén vállalná, míg egy üres után­érzés műalkotásnak szeretné hazudni magát. Épp úgy a kerti törpe, mely az egykori parkok már­ványszobrainak helyére tolakodott; igaz, a park sem park, csak egy családi ház kiskertje, de a nyugágyban heverő lakó beéri azzal, hogy minden olyan, mintha valami más volna. A rózsák mellé pedig színes üveg­gömböt tűz, mert azt hiszi, hogy azzal szebbek... A giccs a tárgyi világon túl is fellelhető: ott van az operettzenében, mely könnyű és andalító, olykor egy- egy klasszikus zenemű ellopott dallamvonulatát is hordozza, de egészében megóvja hallgatóját az igazi zenéből eredő megrendüléstől: és ott vári a „könnyű” irodalomban, mely azért könnyű, mert kirekeszti a gondolatot és a katharzist. A giccs elleni harcról sokat beszélünk, de mindun­talan felüti a fejét. Holott — mivel nemcsak nagyipari úion állítható elő — feltétlenül megterem, 'ha igény van rá. Nem a tünetet, hanem az azt előidéző betegsé­get kell gyógyítani, vagyis olyan jó ízlésű, művésze­teket értő, de főként erőslelkű és őszinte embereket kell nevelni, akik nem az álművészet andalodását'a vágynak, hanem az igazi megrázó élményére, és bát­ran szembenéznek önmagukkal, nem akarván másnak látszani, mint amik. Bozóky Év»

Next

/
Oldalképek
Tartalom