Békés Megyei Népújság, 1976. július (31. évfolyam, 154-180. szám)
1976-07-25 / 175. szám
Talpig kékbe Tomka Mihály Tépés vagy hó hullt? Föld, itta, vagy sebek? Ne keress asszony-mátkám M enyo.sszony-éve két. Hófehér legény-ingem fű festi: zöld ... zöld ... Sirhatnánk, mint a gyermek, ki kék pillangót ölt. De öltözünk talpig kékbe, Főkötőd: kékfestő-kendő — Suttogjuk: gyilok, szerelem: Örök, eredendő! I d Ő Pardi Anna Bizony elkel, elkél a vigasz mindenkinek. Sülé István rajzai Füredi vitorlás A dél nagy hangyagyűjtö bokrán szól a Nap-madár; este lesz, és az árnyék elégetett csontvázán átadja a sötétedésnek, s az élet nyugtalansággal zengi az átmenetet; hirtelen múlt el a dél, s hirtelen lett újra est. Könyvjelző Egy felnőtté érett csodagyerek Szigorú kritikát olvastam az Í5S ez évi július 19-i számában. Bikácsy Gergely írta Ördögh Szilvesz-, tér: Koponyák hegye című művéről. 'Ügy érzem, azért volt ilyen zord a re-, cenzens, mert ördögh valóságos csodagyerekként robbant be gimnazista fejjel korunk irodalmi életébe. A Tisza táj mutatta be, de a fiatal fa egyelőre inkább csak magasodik, de nem terebélyesedik, vagy talán csak kevésbé, mint azt tőle elvárhattuk. Any- nyira azért nem volt 5 sem csodagyerek, mint Lope de Vega, aki — így tartja a fáma — hamarabb tudott drámát írni, mint egyáltalán: írni. Ördögh Szilveszter esetében tehát több volt (hadd éljek ezzel a nemrég született csúnya szóval) a „társadalmi elvárás’. Más ifjú írók (ilyen múlt, háttér nélkül) köny- nyebben indulnak. Az viszont tény, hogy a televízióban látott ördögh Szilveszter és az ott bemutatott műve, különböző technikai és rendezési okok miatt valóban csalódást okozott, de e jelenlegi kisregény — szerintem — felnőtt ahhoz az íróhoz, aki mint ígéretes tehetség, izgalmas volt számunkra. Rangját azzal is igazoltnak vélem, hogy az ez évi Körképben is helyet kapott. A koponyák hegye Jézus korát idézi. Az Utolsó Vacsora aktusát vetíti elénk, s oly élesen, hogy az első pillanatban Leonardo képe jut eszünkbe. A második pillanatban azonban már nem, mert a portrésorozat, amely ennek a könyvnek egyedi sajátossága, oly arcokat is felmutat, amelyek hiányoznak a világhírű festményről. A portrék egymásutánja, a szereplők karakterét világítja meg. Egymáshoz csak annyiban van közük, amennyire Jézushoz való viszonyuk találkozik vagy ütközik egymással, keresztezik egymást. Jézus, Annás, Kaifás, Jú- dás, Simon, azaz Péter, Mária, Pilátus arc- és jellemképét kapjuk egymás mellé s olykor egymásra sugározva . Az alapötlet, mely szerint. Jézus önként feszítteti magát keresztre, szabad akaratból kivívja magának a mártirságot, mert tanításait már Nagypénteken csak ezen az áron véli bizton elfogadtatni, ez nem új. Például a Nagyvilág 1971/1. számában is megjelent egy tv-játék, iValter Jens: Az összeesküvés című müve, melyben Julius Caesar Brutussal beszéli meg, hogy március idusán a Capitó- liumba mentében támadják és öljék meg. Elhatalmasodott epilepsziája megakadályozta volna már a hatalom megtartását, főleg pedig fejlesztését. Dicsősége teljében kívánt meghalni. A gyulai Várszínházban játsszák Keresztúri Dezső Nehéz méltóság című Zrínyi-drámáját, amely szintén azt mondja: a kiúttalanság helyzeténél jobb a jól előkészített erőszakos halál, illetve öngyilkosság. Ördögh müvében Jézus legkedvesebb, legértelmesebb, s leghűségesebb tanítványára, Júdásra bizza a titkot. hogy „rühelli a prófé- taságot”, ember fiának tartja magát és viszolyogva tesz csodákat, meg úgy is 1 érzi már, hogy csupáh önmagát ismételhetné, de halálával meggyökereztetheti tanításait a lelkekben. Jú- dás tehát ezért öleti meg őt. Nagy tett, nagy feladat, s kimondatlanul ő is mondja: „uram háruljon el tőlem e keserű pohár ’. A többi portré a halálraszánt és ejszánt Jézus arcképe köré s ennek az elkerülhetetlen tragédiának tükörcserepeiben tárul elénk. A jellemrajzok nagyon jók. Sirríon—Péter a Szeged környéki parasztok, J ú- dás nehéz feladata alatt görnyedve, törten, Annás, Kaifás a hatalomféltö, s néha a döntésre képtelen vezetők, Mária, az örök anya, Pilátus egy világfi hangján szólal meg. Ez utóbbi any- nyira igaz, hogy Anatole Francé híres elbeszélése jut eszembe, amelyet Fa- ludy György; A judeai helytartó címen átköltött. Itt már az idős Pilátussal találkozik egy hajdani barátja. Fürdőhelyen vannak és emlékeznek régiekről. A vendég arra a kérdésére, hogy nehéz volt-e Judeá- bsui, a római érdekeket Plovdivi dzsámi képviselő Pilátus igennel felel, de arra a kérdésre, hogy a názáreti Jézus forradalmára hogyan emlékszik vissza, eirévedve csak ennyit mo'nd: „Jézus, a názáreti? — Nem emlékszem rája.” S azt hiszem itt a kulcs a könyvhöz. Mit mond el ez a portrésorozat együtt? Azt mindenesetre, hogy nem történelmi regénnyel van dolgunk, de filozófiai alkotásként sok részletszépsége ellenére sem tudtam elfogadni. Ha keresem, hol az írói üzenet, amely 1976- ban nekünk szól — azt éppen a kommentár nélküli portrék felelik meg. És ez annyi: — Nagy kortársaink felismerése csak nagy formátumú egyéniségeknek sikerül, de azok is csak a saját szeletjüket metszik ki az igazi nagyság életművéből. Csak önmagukat tükröztetik annak a trifcé- diáiából is. összegzésül annyit: ördögh ^Szilveszter még mindig ígéret, de már készülődik a esodafelnőtt szerepére. (Magvető 142 oldal.) Szabad Olga Á giccs ■ I rr ■ r fi bölcsőjénél — Nézd a naplementét! Ha egy festő így festené meg, giccsesnek mondanánk! Tóparti megjegyzés ez, gyakorta hallani. De behelyettesíthető virággal, állattal, csendélettel, akár arcképpel is. Vajon miért mondjuk giccsesnek, édeskésnek, cukrozottnak az ábrázolását, ha pontosan úgy mutatja a természet egy darabját, amilyennek látjuk? A természetet nem gazdátlan szemüveg nézi, hanem egy eleven, érző, gondolkodó ember, akinek vágyai, hangulatai, örömei, bánatai vannak, mögötte pedig ott az a kisebb és nagyobb emberi kör, akihez tartozik. Ha a művész nemcsak a látványt ábrázolja, hanem önmagát is, mint a látványt magába foglaló valóság részét; pontosabban- szemlélő és látvány viszonyát, akkor — és csak akkor! — jön létre az az eredeti és egyedi, semmi mással nem pótolható tartalom, amely elválaszthatatlanul hordozza az egyedül érvényes formát. Az ábrázolás tehát csak úgy lehet őszinte, ha nem halad járt úton, ha nem azt az érzést imitálja, amit mások már átéltek. Őszinteség és önmagunk vállalása nélkül pedig nincs művészet. Könnyen megláthatjuk a különbséget, ha egymás mellé állítunk képzeletben néhány oalatoni képet. Idézzük fel pl. a fényeket oly sajátosan bontó Egry József képeit, vagy a hagyományosabb Mészöly Miklós sejtelmes nádasait, vagy akár egy művészi fényképet, amelynél eredeti látásmód irányította a gépet; s ezekkel szemben a szabványfelvételeket, s az ezekhez hasonló mázolmányokat. Bár az ábrázolás tárgya ugyanaz, az utóbbiaknál hiányzik az eredeti látá-, érzés és gondolat. Miért giccs a giccs? Mert üres és hazug. Nem azért, mert szépnek láttatja, ami valóban szép, ellenkezőleg, mert kiüresíti, mert nem vall róla őszintén, csupán a mások által kitaposott úton haladva kölcsönöz magának álérzelmeket. A sikere is ezen az ürességen alapul. A kényelmes gyönyörködésen, ami álságos, mert lehetetlen: kényelem és esztétikai élmény nem fér össze. Az igazi szépség megráz, felkavar, felemel: olyan érzelmi hullámzáson visz keresztül, mely semmikép sem való lusta és kényelmes embernek. Nemcsak a művészet, a természet is így hat ránk, ha nem váltunk még érzéketlen, gépies lényekké. És itt a giccs gyökere: fogyasztóinak elidegenedésénél, gépiessé válásánál. Születése is a modern nagyipari társadalommal fonódik össze, a polgárosodással. A fogalmat a korábbi művészi korszakok nem ismerték, a népművészet pedig lehetett naiv, egyszerű, vagy akár nagyon díszes is, de sohasem volt giecses! Maga az elnevezés a XIX. század közepe óta ismeretes: a német „kitschen” szó eredetileg azt jelentette, hogy valaki régi holmikból összetákol valami újat; „verkitschen” pedig annyi, mint valakire rátukmálni valamit. A fogalom és az elnevezés Bajorországban született, a rikító fényűzés, a talmi dekorációk mindent elöntő pompájának hazájában. A giccs eredetileg a polgári társadalom produktuma, s mint A. A. Moles, francia szociológus, a giccs természetrajzának világhírű kutatója mondja: „több mint stílus; lelkiállapot, amely alkalomadtán tárgyakban kristályosodik ki.” Nemcsak tárgyakban — de ezekben találkozunk vele legtöbbször. A nagyban gyártott, művészetpőtló tárgyak elárasztják a lakásokat, az otthont, mely leginkább kifejezője lakója személyiségének. Mennyivel könnyebb — és olykor olcsóbb is — lenne szép, egyszerű használati eszközökkel körülvennie magát, ha meg merné szólaltatni egyéniségét — ha egyáltalán ismerné azt!—. ha nem félne, hogy leszólják, vagy ha nem ragaszkodnék görcsösen ahhoz, hogy ő is birtokolja a beérkezettség mindazon „jelvényeit”, melyek már ismerőseit „dekorálják”. És ha nem állítaná mélyen rejlő restségével is az ürességet, mely megóvja az önmagával való szembenézéstől. A giccs dajkája a sznobizmus is; hányán mondják kispolgári gőggel, hogy csak „eredeti” festményt akasztanak szobájuk falára, akkor is, ha mesterműre nincs pénzük, holott egy műalkotás jó kivitelezésű reprodukciója talán szívükhöz is közelebb állna, és valóságos repro-voltát őszintén vállalná, míg egy üres utánérzés műalkotásnak szeretné hazudni magát. Épp úgy a kerti törpe, mely az egykori parkok márványszobrainak helyére tolakodott; igaz, a park sem park, csak egy családi ház kiskertje, de a nyugágyban heverő lakó beéri azzal, hogy minden olyan, mintha valami más volna. A rózsák mellé pedig színes üveggömböt tűz, mert azt hiszi, hogy azzal szebbek... A giccs a tárgyi világon túl is fellelhető: ott van az operettzenében, mely könnyű és andalító, olykor egy- egy klasszikus zenemű ellopott dallamvonulatát is hordozza, de egészében megóvja hallgatóját az igazi zenéből eredő megrendüléstől: és ott vári a „könnyű” irodalomban, mely azért könnyű, mert kirekeszti a gondolatot és a katharzist. A giccs elleni harcról sokat beszélünk, de minduntalan felüti a fejét. Holott — mivel nemcsak nagyipari úion állítható elő — feltétlenül megterem, 'ha igény van rá. Nem a tünetet, hanem az azt előidéző betegséget kell gyógyítani, vagyis olyan jó ízlésű, művészeteket értő, de főként erőslelkű és őszinte embereket kell nevelni, akik nem az álművészet andalodását'a vágynak, hanem az igazi megrázó élményére, és bátran szembenéznek önmagukkal, nem akarván másnak látszani, mint amik. Bozóky Év»