Békés Megyei Népújság, 1976. június (31. évfolyam, 128-153. szám)
1976-06-20 / 145. szám
Az idei Kőbán-kiállításról Váradi Kornél Portré Ez a mi munkánk" Nemrég jelent meg a békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium KISZ érdeklődési köre, a Kner Imre Tudományos Diáktársaság „Ez a mi munkánk” című kiadványának második kötete. Ezt a kötetet is dr. Papp János tanár, az érdeklődési kör vezetője szerkesztette az előző számhoz hasonlóan igen színvonalas tartalommal. A kör tagjainak hely- történeti gyűjtésanyagából színes csokrot állított össze a szerkesztő, aki egyben lelkes inspirálója is volt a tudományos kutatás iránt fogékony tanulóknak. Tizenkilenc diákfiatal írását tartalmazza a kötet, melyből Békés megye számos újabb helytörténeti adatait, emlékeit ismerhetjük meg. A tartalomjegyzék azonnal felkelti az olvasó kíváncsiságát. A kötet első tanulmánya Puskás Eszteré, aki Doboz határának és belterületének földrajzi neveit dolgozza fel. Részletes és hiteles helytörténeti magyarázatot ad a község egyes tájrészeiről, apró kis történetekben villantja fel megyénk egyik legrégibb településének közelebbi és távolabbi múltját őrző emlékeit. Hasonlóan színes írás Fekete Irmáé is Csök- mő község ragadványneveiről. 197 ragadványnevet értelmez igen széles körű gyűjtés és tájékozódás alapján, egyben rámutat arra is, mi a szerepe a ragadványnév-adásnak a népéletben: „Az emberek felhasználják színes, gazdag fantáziájukat, valóság- és humorérzéküket egymás megkülönböztetésére.” A kötet nagyobbik része a megyében található emléktáblás házak névadóinak rövid életrajzát, munkásságát ismerteti az emléktáblák pontos szövegét is idézve. A felsorolásokra nem vállalkozhatunk, azt azonban ez alkalommal is örömmel állapíthatjuk meg, hogy Békés megye milyen gazdag a haladó hagyományokban, s ezek ápolásában milyen lelkesen szorgoskodtak az érdeklődési kör tagjai. Politikusok, tudósok, költők, művészek életének hosszabb-rövidebb szakaszai kapcsolódnak ezekhez a házakhoz. A legtöbbjük ismert egyéniség (Petőfi, Táncsics, Kulich Gy. stb.), de vannak köztük olyanok is, akiket csak a szűkebb táj (város, község) ismer a megyében, pedig jó lenne, ha mind szélesebb körben tudnának róluk, elsősorban azt, hogy a békési tájhoz is kötődnek munkásságukkal, az itt élő nép érdekében végzett tevékenységükkel. Példaként csak néhányukat említve: dr. Lux Jakab mezőberé- nyi, dr. Weil Emil dombegyházi, Jankó János tót- komlósi munkássága. A diákfiatalok e hagyományápolása több szempontból is fontos. Gyűjtőmunkájuk közben nemcsak ismereteiket bővítik, hanem erősödik bennük a múlt nagy egyéniségeinek példáján a hazaszeretet érzése, a szülőföld tisztelete. Tevékenységük azért is figyelemre méltó, mert ma még állnak ugyan az emléktáblás házak, idővel azonban leomlanak a falak, az enyészeté lesznek a táblák. A kegyelet csak egy darabig tartja meg őket, Utána már csak az marad, amit nem a falak őriznek, hanem a kötetekbe rendezett lapok, hogy az ősök emléke tovább éljen. S ezért tisztelet mindazoknak, akik ennek érdekében fáradoznak. Tóth Lajos T íz éve — Kohán halála óta — rendszeresek Gyulán az emlékkiállítások a festő városra hagyományozott impo. záns életművéből. Mint általában ezek a kiállítások, ez is „új” műveket mutat be; azt a célt tűzve maguk elé a kiállítás rendezői, hogy ennek a mennyiségre és értékét tekintve is hatalmas életműnek egész terjedelmét megismertessék a múzeumlátogatókkal. Valóban indokolt a cél hosszú távra tervezése — Kohán életműve bírja tartalommal. Művei azonos telítettséggel és feszültséggel, évről- évre azonos mennyiségben kiállítva is megrendítő erejűek. Az idei Kohán-kiállítás azonban mintha adagolni akarná a műélvezetet. Egyenetlen minőségek kerültek be — nagy számmal — a jó koncepciójú válogatásba. A felső színtér!“kiállított korsós nő például egyik kevésbé jó változata ennek a témának; az Alvó legjobb esetben is próbálgatás; az éjszakai feketék közt felvillanó színfoltok kontrasztja a festői feladat; a Levél című festménynek azonban mindenképpen raktárban a helye. Ez a festmény igen nagy valószínűséggel a művész korai munkája. A tartalom bizonytalansága (asztalnál ülő leányka levelet ír, körülötte piros, rózsaszín, világoskék színek); a megformálás ügyetlensége legalábbis erre engednek következtetni. (Nem hiba természetesen, hogy ez a kép bekerült a hagyatékba, megvan a helye az ilyen képnek is egy-egy életmű felmérésében; támpontot adhat: honnan indult, milyen befolyások, szellemi örökség volt adott a festő számára. De még akkor is indokolt egy-egy kevésbé sikeres kép „begyűjtése”, ha esetleg későbbi keletkezésű; hisz nem törvényszerű, hogy egy — akár kitűnő — festő mindig csupa maradandót alkosson. Ilyen a kérdéses kép, az életmű egyes szakaszaira adhat magyarázatot, önmagán túl azonban akár egy korszak stíluskereső tévelygéseit is jelölheti.) ' Mindenképp indokolt tehát az említett kép jelenléte, de véleményünk szerint csak raktárban. Ku. tatás, tanulmányozás szá- kiemelése a konkrétan adott mára érdekes elsősorban, környezet közömbös világá- nem pedig kiállítva a kö- ‘bál, majd eme közömbös tárgyak fokozatos elhagyása — ez Kohánnál a késői, nagy erejű képek fogalmazásának a szükséges előfeltétele, előttünk hitelesedő módszere. A kiállítás jó koncepciójú válogatása abban rejlik, hogy az egységes szimboli- kájú képeket gyűjtötte egybe. A zongorát és kagylót — gyakran egyazon képen belül — megjelenítő kompozíciók adják meg az idei kiállítás alaphangját, s ezt a hangot erősíti a többszörös életnagyságban festett gigászi Beethoven-fej is a maga konkrét utalásával. Elmélkedések ezek a képek. A kagyló egyszerre zárt és nyitott formája, a felnyitott zongora előtte a félrefordított, várakozó székkel vagy az emberfeletti küzdelmet eláruló görcsös ujjak, dúlt, indulatokban feszülő arc a Beethoven-képen — szimbólumai a mindenkori alkotó munkának, az állandó ihletre és állandó küzdelemre való készenlétnek, s az értékőrzésre koncentráló, gyakran környezetében idegen, önmagát emésztő művésznek is... Milyen jó lenne ezekhez az évenkénti kiállításokhoz egy rövidke katalógus vagy legalább egy képjegyzék! zönség elé, hisz ilyen formában nagyon is egymás mellé sorolódnak az értékek, a kiállított művek szinte egyenragúvá válnak. Külön probléma egy olyan, tipikusan grafikai kiállításokhoz épített teremben nagyméretű képeket rendezni, mint a Dürer Terem. Az ugyanis nyilvánvaló szempontja a rendezésnek, hogy azokat a képeket helyezze a kis rálátást engedélyező oldalfalakra, amelyek inkább áttekinthetőek, — tehát a kisebb méretűeket például. (De nem csak ezeket!) Az viszont kérdés, hogy két olyan telitalálat, mint a Nap- és a Gondvázlat belső oldalfalat kap- jon-e, ha kiemelt helyen van. Például a Nő III; vagy az Öra gyümölcsökkel. Sok a tanulmány ezen a kiállításon. Tanulmány a poharazókról készített nagy kép, a Gyümölcsszedők vagy az előbb említett Óra és Gyümölcsök című kép is. A felső szántén kiállított viasztemperák, (mint általában Kohán életművében a viasztemperák) a kompozícióé kísérletezés eszközei. Nem mondhatni, hogy ezeknek általában a belső tér a tárgya, sem azt, hogy maga az emberalak. A legtöbb képen együtt szerepelnek ezek a motívumok. A Konyhában asszonyalakja mögött sem a konkrét konyhakörnyezet a lényeg, a Kabát.. ,-nál sem a szobabelső, a Kagyló .. .-nál sem; hanem ezek együtt- léte, az ember vagy az ember-szimbólum együttélése a maga környezetével. Mennyire emberi nyelven beszél az a ledobott, ottfelejtett kabát a maga szerencsétlen, hanyattvágódott kesztyűjével vagy másik képen — idegenként a tárgyak között — egy kagyló is hangsúlyozott kontraszt, színében és elhelyezését tekintve is; ugyanakkor a többi környezetelemmel megegyezik abban, hogy emezek ugyanolyan konkrét formában jelennek meg, mint a hangsúlyos tárgyak. Abban tanulmányjellegűek ezek a képek, hogy a legfontosabb, szimbolikus tárgyak középre helyezésével vagy tökörbeni többszörözésével a sűrítés, a kiemelés lehetőségeinek a mintái, próbái Kohán művészetében. Bizonyos motívumok Ha lehetne, legalább egy felkiáltó jelet tenni egy- egy képcím mellé, hogy évek múlva is jelezzen valamit a találkozás élményéből — egyáltalán hogy emlékeztessen a látottakra. A képek címeiről is van megjegyezni valónk. Aligha hihetjük, hogy a Piros kémény a megfelelője annak a tragikus, vészterhes súly- lyal nehezedő, sűrű indulatokkal fojtogató képszimbólumnak, amelyen kis ház látható, felette sűrű feketés fellegekkel; a fákat és házat: magát a létet fenyegető fellegekkel. És a másik: „Fej és sziklák”: tárgyi tévedés. Itt egy robosztus férfitest — mellkas — látható, ehhez tartozik a címben jelzett fej. Csak sajnálatos, hogy a Kohán-képek raktározása nem is teszi lehetővé az anyag szakszerű feltárását, megismerését. (Persze néha elég egy-egy fotó is ahhoz, hogy hirtelen kinyissa a szemünket, s azonnal világossá válik a nem is annyira rejtett forma.) Őszintén reméljük, hogy a közeljövőben mind a raktározás, mind a kiállítás körülményei megjavulnak, és Kohán György művészete mindenki előtt megismerhetővé válik a tervezett Kohán Múzeum megnyitásával. V. Kiss Margit Váradi Kornél Tanya Késő éjjel... Jevgenyij Vinokurov „Harcban jutottunk el a Dunáig .. indul, késő éjjel a beszéd. Kémények jeleit a hold világlik, ablakokon csipkézik a jég. És a mező, amerre a hegynek lába ér, s a túlpart — idegen. A hó alatt az utak pihennek a nagy csatáktól még melegen ... Antalfy István fordítása Belép a lány Bella Ahmadulina Belép a lány. Tizennyolc éves. Áll. — Hány esztendős? — Tizennyóc — válaszolja. Sokszög: térd meg könyék, arccsont meg áll. Félszegség, gőg és haj: szélverte boglya. Csoda az egész: hősi mód sovány, égő szeméből vitézi tűz árad. És látom napcserzette homlokán a füzet jóié görnyedt éjszakákat. — Tizennyóc — mondja újra. — Engemet odahaza soha nem ért meg senki. De nem baj! Tudom, még költő lehet belőlem! — Sír, az arcát el se rejti. Szeretem, ahogy néz, sötét-vadul, s hogy fájásig mohó, s jólelkű mégis. Mosolygok. Rég volt-e, hogy valahol így álltam én is, így beszéltem én is? Búcsúzik. Siet. Nincs egy perc sem, ki kell használni az időt sietve: báját nem tudva, állni félszegen, szomorkodni, örömről mit se sejtve. Rab Zsuzsa fordítása
