Békés Megyei Népújság, 1976. június (31. évfolyam, 128-153. szám)
1976-06-13 / 139. szám
N esz te!erről nyftt az) ajtó, és egy magas fehér 'köpenyes fiatalember lépett a kórterembe. Jobb vállárói vadonatúj FED fényképezőgép lógott, a ba. Ion kis táskamagnetofon himbálózott. Odaült az ágyhoz, amelyen a fehér szakállas, erős mellkasú öregember feküdt. Az öreg nehézkesen felült, gyanakodva rápislogott a surrogó magnóra, és az ágy szélébe fogódzva halkan beszélni kezdett. — Amikor annyi idős voltam, mint most te, elmentem Szühebátor népfölkelő seregébe. Egy napon hivatott a főparancsnok: ..Nehéz feladatot szeretnék rád bízni. Lehet, hogy nem térsz vissza. Életed árán is vállalod ? — kérdezte. „Vállalom.” Jól van — szólt Szühebátor. — A népért áldozott élet az igazi öröklét. És az az egyetlen igaz halál, ha ősi nemzetünk fennmaradásáért ontjuk vérünket.” Elindultam Urgába, amit akkor, tudod, a gemingek tartottak megszállva A fő- parancsnok levelét kellett átadnom a városban működő elvtársainknak. Veszélyes volt az út: nappal rejtőzködtem, éjszaka mentem. Visszafelé azonban minden óvatosságom ellenére egy ellenséges járőr karjaiba futottam. Elfogtak és kínvallatásnak vetettek alá. Meztelen testemet vízben áztatott marhabőrbe csavarták és nyakig bevarrtak. Az izmaim akkoriban még olyanok voltak, mint a vas: tüdőmet levegővel jól teleszívva, minden erőmet megfeszítve a bőr iszonyú szorításán enyhítettem. Ellenségeim azt gondolták, hogy ilyen kínos helyzetben majd vallani fogok. Makacs düh fogott el. „A ti istenetek nem parancsol nekem!” — mondtam „No majd meglátjuk!” — fenyegetőztek Testem egészen elernyedt az erőlködéstől, de a bőr szorítása valamit csökkent. Alkonyaikor azonban erősödni kezdett a hideg, és a vizes bőr csontkeményre fagyott. El tudod képzelni, mit jelent egy erős férfinak magatehetetlenül bőrbe varrva feküdni? A fagy ereje egyre nőtt. Ahogy a bőr fagyott, hányásra ingerlő szaga csökkent egy kicsit, de úgy szorított, mint a fogó, már alig kaptam levegőt. Estefelé szédülni kezdtem, zúgott a fejem „Ügy halok Lodongin Tüdev: BOLDOGSÁG Lodongin Tüdev Hatul mongol író. Hazájában több elbeszéléskötete és regénye jelent meg. Regényt irt Szühebátor- ról, a forradalom vezéréről. A Mongol Írószövetség titkára. Magyarul cgv elbeszélése jelent meg a Fia váró öregapó című kötetben. (Európa, 1971.). meg, hogy még nem csináltam, nem láttam semmit” — cikázott át rajtam a gondolat, és a hajam az égnek állt a félelemtől. A bőr recsegett-ropogott fagyás közben, és égető fájdalommal marta a testemet, ahogy Ö6szehúzódva erősödött a szorítása. Felfordult a gyomrom — ki- gúvadt a szemem, levegő után kapkodtam. Leszállt az éjszaka. A gemingek azt gondolták* hogy úgysem tudok elszökni, hát nem siettek tömlőébe vetni, hanem az őrház mögötti udvarra dobtak. Aludt minden élőlény, csak a kutyák vonítottak gyöt- relmesen. Tudtam, hogy ha így maradok mozdulatlanul fekve, nem érem meg a reggelt. Lázasan kutattam agyamban a menekülés módját „Bőrbe varrva nemhogy elszökni, de még moccanni se tudok — töprengtem. — Mitévő legyek?” Azt eszeltem ki, hogy megpróbálok az oldalamra fordulva gurulni. Csakhogy ez nehezebbnek bizonyult, mint hittem. A kéz segítsége nélkül gurulni nem is olyan egyszerű dolog. Néhány fordulat után újból elfogott a szédülés, rámjött a hányás. Pihentem egy kicsit, hogy összeszedjem magam. Elgémberedett testem felmelegedett, lassanként hozzászoktam a forgáshoz, és kisvártatva már szakadt rólam a verejték, ahogy vonszoltam magam. Fogaimat összeszorítva kigördültem az utcára. Körös-körül nem volt egy lélek se. Csak egy-két kóbor kutyával találkoztam, azok is messze elkerültek. Aztán egy dögevő kutyafalka kellős közepébe gördültem. Morogva jártak körül bele-bele- kaptak a bőrbe, noha vörös pofájukon látszott valami félelem. „Mozdulatlanul kell feküdnöm” — gondoltam. és amikor eszembe jutott a halál, kivert a hideg veríték. Megpróbáltam tovább gurulni, de a helyzetem csak rosszabbodott: a kutyák szakadatlanul ugattak, mire máshonnan újabb kóbor ebek jöttek, úgyhogy a vérszomja 1 falka egyre nőtt. Az egyik vörös dög a varrásnál a bőrbe mélyesztette a fogait, és dühösen kurrogva kiszakított egy darabot. Fedetlen combomat égette forró leheletük, ahogy csaholták. Valamelyikük belémmart. Még kapálózni se tudtam. Vigyázva, hogy a lyukon át ismét meg ne harapjanak, újból gurulni kezdtem, mire a felborzolt szőrű őrjöngő kutyák visszahőköltek, de aztán megint támadtak. „Mit tegyek, hogy ne a kutyák torkában leljem halálomat?” — gondoltam. Ekkor reccsenés hallatszott és a húsomba beléhasított a fájdalom: most a vállamat harapták meg. Karomból csurgóit a meleg vér. Ugyanakkor a kezemben valami hideget is éreztem; megmozdítottam, hogy megnézzem, hát látom, a bőr varrata felszakadt Kiszabadította a kezem, és a földön kotorászva egy nagy követ találtam. Ahogy elhajítottam, nyüszített No ha sikerül támadó kedvüket egy kissé lehűtenem, egy pár dög azért nem tágított mellőlem. Próbáltam a másik kezemet is kiszabadítani, nem tudtam. Váratlanul lódobogásra lettem figyelmes. „Jótevőm, ments meg!” — kiáltottam. A lovas meghallotta és elindult felém. Ö mentett meg a biztos haláltól... Harcoltam Északon is, amikor bevettük Kjahtát. Megsebesültem, de akkor sem pihentem: sebemet sárga dohánylevéllel kötöztem be és máris a nyugati határra indultam újabb megbízatással. Levelet vittem a Szárul gün kolostorba. Tudod-e, fiam, hogy ott mi mindent éltünk át? Több mint negyven napig voltunk körülzárva — csupa férfi: mongolok, oroszok. Éhségünkben még a macskákat is leöldöstük. Vizünk se volt: az ing a piszoktól odaragadt a testünkhöz, szemünk előtt tetvek futkostak. Néhány katona sebes lába elgeny- nyesedett, mint a kikészített juhbőr, úgy bűzlött. Az orosz doktor eszközök híján tehetetlen volt. Végül, hogy a szenvedőket megmentse a haláltól, fafűrésszel fogott az amputáláshoz. Recsegett-ropogott a csont, ahogy lűrészelte, de a sebesültek még csak nem is nyögtek. Hozzájuk képest én nem is vagyok igazi férfi! Negyvenötben, amikor a japánok ellen harcoltam, egy bomba leszakította a bal karomat, csak egy ín tartotta, azon fityegett. Amikor levágták és a földre hullott, én bizony sírtam,.. — Untatlak még egy kicsit a fecsegésemmel fiam. Egyszerű ember vagyok, nem vittem végbe hőstetteket, bár egész életemet harcban töltöttem. A forradalom után a határt védtem, harminckettőben, részt vettem az ellenforradalmi A fattyúsor Illés Endre írása »endülés leverésében, harminchéttől kezdve pedig megint csak határőrszolgálatot teljesítettem. Életem akkori folyását Ulambajar író is megírta az egyik könyvében ... Aztán ötven évi szakadatlan szolgálat után elbúcsúztam a fegyverzajtól, pihen a dobhártyám... Van egy veled egyívású fiam is. De már tíz éve rám se nyitja az ajtót... Most, hogy szállásom, ételem-italom és nyugalmam megvan, már békében megpihenhetnék. De legyőzött a korom, elgyengültem, és én, aki valaha annyi embernek segítettem,’ most egy fabatkát se érek. Ez az .egy szomorít csak, fiam, meg az, hogy vénségemre kórházba kerültem. Az öreg elhallgatott és elgondolkozva a mennyezetre függesztette a tekintetét. — Bácsi? — szólt a fiatal riporter. — Maga any- nyit szenvedett és az életet nem is élvezhette! — Mit beszélsz? — sipította az öreg. és nagy erőfeszítéssel újra felemelkedett. Aszott, inas kezével dühösen az ajtóra mutatott: — Takarodj a szemem elől! — kiáltotta köhögésbe fúló hangon. A fiatalember meghök- kenve állt föl. — Engem, aki tűzön-vízen keresztülmentem, hogy nektek, taknyosoknak tele legyen a hasatok és hogy sima legyen az életutatok, engem tartassz te szerencsétlennek?! Elég legyen! Attól én nem lettem szerencsétlen, hogy annyi szenvedést álltam ki. Mi a boldogság, ha nem az, hogy a gyerekeinkért harcoljunk? Hogy merészelsz engem boldogtalannak nevezni? Mars ki! Az öreg zihálva hanyatlott vissza a párnára, s mérges tekintetet vetett a riporter ottfelejtett napszemüvegére. Zahcmszky László fordította Dürrenmatt kétszázezer dollárt kapott azért, hogy megengedte a filmeseknek: lecsíphetik legjobb . komédiája, Az öreg hölgy látogatása keserű végét. A nagyon. keserűt. A lényeget. Ismerek egy hatalmasságot, talán a filmíróknál, filmrendezőknél, az egész filmiparnál is félelmetesebb, nagyobb erőt, mely ingyen csipkedi ki az írók jelzőit, főneveit, egész mondatait — amikor írásaik könyvbe rendeződnek. Ösz- szezavar dialógusokat, ösz- szevon bekezdéseket, beleront sorokba és értelembe. Olyan nagy úr, hogy áldozatai csak nyögni tudnak, szólni, felszólalni nemigen mernek. Hadd írjam ide mégis a nevét: a nyomdai Tipográfia fejedelmi ördöge ő. A mindenható Nagyúr, aki kegyetlenül kiirtatja a fattyúsorokat. De ezekhez a kegyetlenségekhez az. olvasónak tudnia kell, mi is a fattyúsor? Amikor az író kéziratát kiszedik, az ólomba öntött sorokból egy-egy oldalra mindig azonos számú sor jut. De gyakran megtörténik, hogy az új oldal nem teljes sorral .kezdődik (pedig a Tipográfia parancsa szerint csak így kezdődhetik!) — sokszor csak egy- egy fél sor, esetleg negyed vagy háromnegyed sor kerül oda. Ezek az új oldalra kerülő negyedsorok és félsorok a fattyúsorok. Ezeket irtja ki a Tipográfia vérengző szigorral. Miért? Mert elviselhetetlenül csúnyák — hirdeti ki ítéletét a fejedelmi íellebbez- hetetlenség. És hogyan irtják ki őket? Vagy magát a fattyúsort kell az írónak kidobni ( az írásából, vagy az előző oldalon ugyanannyi szót törölni, amennyiből a fattyúsor áll. A szegény fattyú így átkerülhet az előző oldal aljára, s a Tipográfia ott megtűri. Megvetően legyint, ott már nem olyan csúnya. Ha az írónak szerencséje van, csak minden negyedik ötödik oldalon kell törölnie fél sort — de ha elhagyja a szerencse, akár oldalanként, kétoldalanként is törölhet, törölhet, törölhet ... míg csak el nem borítják kitekert nyakú jelzői, dialógusai és vérző mondatai. Dürrenmatt csak Claire Zachanassian műlábát, ala- bástrom kezét, múmiaéveit és halált kívánó bosszúját törölte — kétszázezerért. De még ő is ingyen törli a fattyúsorokat, ha a könyveit korrigálja. Mert a Tipográfia fejedelme nyelvek és nemzetek fölötti hatalom. Amikor Maupassant novelláit fordítottam magyarra, négy francia kiadást tettem magam elé, az Havard-t, a Flammariont, a Conard-t és az Albin Michelt. Időnként négyfelöl állítottam össze a teljes mondatot. Mert a szerencsétlen fattyúsorok és a megcsonkított mondatok természetesen kiadásonként változtak. És aki belelapoz Mikszáth Kálmán műveinek kritikai kiadásába, a bő és pontos jegyzetekbe, csodál, kozva találgathatja: ugyan miért maradtak el az előző kiadásokból itt is, ott is szavak, félmondatok, egész mondatok. A Különös házasság — öt kiadása során — az újabb és újabb kiirtott fattyúsorok miatt úgy megrövidült, hogy egy gyanakvó filológusunk nyomozni kezdett: vajon nem a klerikális reakció törölt-e kényes részeket? Ha már Dürrenmatt kétszázezer dolláros öncsonkítását nem hallgatta el a kritika, végre halkan fel kellett valakinek jajdulnia a pusztuló, vérző fattyúsorok ügyében is. Csóka a cseresznyésben nem csipeget szorgalmasabban, róka a tyúkólban nem pusztít véresebben. Egy egészen egyszerű kérdés: miért ne lehetne egy-egy könyvoldal egy sorral hosszabb vagy rövi- debb? Nyugdíjasok Katona Judit Idősek, kicsik, elesettek. Mint idő-ölt ja zuhannának, már libbennének szélnek, imának. Súlyosak. Apró gondjuk koppon s szemüvegük néha homályos ha megjárt múltjuk mérik a mához. Rozsdás, fehér csővert rózsák. Kik erőt, munkát magukból mérlek, most nehéz fejjel föld felé néznek. Két háborút s még mit kibírtak! A fényben üldögélnek egyre öntüzüktöl elszenesedbe. Párzsa János Csőszház Párzsa János Csabai ház
