Békés Megyei Népújság, 1976. május (31. évfolyam, 103-127. szám)

1976-05-23 / 121. szám

KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET KO­MUZSIKA Az évszázad lelete a budai Várpalotában Bevallom őszintén, hogy alig tudtam leplezni izga­tottságomat, meghatódáso- mat, döbbenetemet, amikor szemtől-szembe álltam fenn, a budai Várpalotában az évszázad leletével, az An- jou-kori gótikus szobrok­kal. Már az út is, mely hozzájuk vezet különös hangolású: elmondja a vár teljes történetét. Rajzok, is­mertető szövegek, feltárá­sokról készített fotográfiák tudósítanak történelmünk jelentős helyének kialaku lásáról, évszázadokon át ívelő szerepéről. 1212: a ta­tárjárás után IV. Béla meg­kezdi Buda várának építé­sét. 1541: a török csellel megszerzi. 1849. május 21: a honvédseregek ostrommal elfoglalják... Vér, jajszó és győzelmi mámor. A falak, a most is álló bástyák látták a történelmet. Látták az építőket és újraépítőket. a törököt, a honvédrohamo­kat. És látták a későbbi öl­döklő háborúkat is: néma tanúk. A vár Zsigmond-kori ré­szében járunk. Folyosók, alagsorok, kitárulkozó ter­mek. Idomtégla-frizek a XIII. századból, kályhacse­repek Nagy Lajos palotájá­ból, Mátyás király szobái­ból. Jelzés, hogy nem mesz- sze innen volt a híres Cor­vina-könyvtár. és a börtön, ahol sokan töltötték bús napjaikat. Még néhány lépcsőfok, fo­lyosó, és középkori kórus­muzsika siet elénk. Valaki, az égjük teremőr paoirla- pokat osztogat: „A Buda­pesti Történeti Múzeumban kiállított gótikus szobrok el­helyezési rendje”. Az előteremben alakos gyámkövek, ölében köny­vet tartó atlasz (erőteljes férfialakot ábrázoló, az épü­let szerkezetéhez tartozó szobor), üveg vitrinben a letört kézfejek, szobortöre­dékek. Aztán egy gótikus ajtó, és kitárulkozik előt­tünk a Zsigmond-korabeli nagyterem, a múzeum vi­lághírű szobor-pantheonja. A látvány egészében is lenyűgöző. Még nincs idő arra, hogy ismerkedjünk a félévszázados szobor-ala­kokkal, egyelőre az egész varázsa bénítja a belépőt, és rögtön utána az a ritkán tapasztalható mélységes fi­gyelem és méltó kiállítás­berendezés, ahogyan ezt a páratlan szobor-leletet be­mutatják. Az öröm kétség­be vonhatatlan: múzeuma­inkra ma még koránt sem jellemző módon és gyorsa­sággal tárták történelmi múltunk jeles hordozóit a nagyközönség elé. Aztán sorra a szobrok: lovagok és heroldjaik (a feudalizmus idején fontos udvari tisztségviselők, kez­detben a nemes urak címe­res pajzstartói, gyalogos, vagy lovas hírnökei, ké­sőbb a lovagi párviadalok őrei), udvari emberek, egy­házi alakok, testüktől vég­leg elveszett fejek, fejnél­küli törzsek, omló kelmék, ővek, csattok, fejdíszek, A 10. számú torzó: lovag, turbánszerű cappuccióban. A nyomtatott kalauz sze­rint: „eszményi szépségű, szakállas férfi-fő, festett szembogarakkal." (Felső ké­pünk.) Félévezredes, tiszta tekintet, omló selymes haj, nemes arc. Magán hordozza a gótika minden jegyét, még ebben a torzó, a fejhez alig fél vállat megőrzött szo­bor-remekben is érezni a lendületes felfelé törekvést, a légiességet, karcsúságot, ugyanakkor a valóságtól mégsem elszakított emberi sugárzást. Fotográfián ke­vés, amit elárul magáról, a várban viszont körüljárha­tó, tekintetünkkel tapintha­tó. Akár a többi: az arany­hajú hölgy, az eredeti aranyfesték nyomaival, a mosolygó, bájos, szinte megszólaló fejkendős női fej, a lovag, százszorszépes övvel (alsó képünk), castor­kalapos férfi feje: vidám; bajuszos legény. Végül né­hány szobor az alkápolná- ban, köztük a kékpaiástos szent nő, palástján jól lát­szik a tengerszínű festék, a szenvedő arcú próféta-fő, és a pirosköpenyes férfi, ha­misítatlan gótikus tartás­ban, félrefordított, meren­gő arc, átható tekintet, el­vonuló szemlélődés. Gazdag kultúráról hoz­tak hírt ezek a szobrok, amikor a palotabeli feltárá­sok során dr. Zolnay László régész és kutatócso­portja véletlenül reájuk ta­lált. A sok száz töredék nagy része összeigazodott, párat­lan szépségük felragyogott, s előkerülve a félévezredes tetszhalálból, újra kultú­ránk részévé lett valameny- nyi, bizonyítva, hogy meny­nyire gazdag volt a közép­kori Magyarország művé­szete. Sass Ervin Válasz fogalmazódik Vajncri László Szemek holdíves szemöldök alatt fényszárnyak fénysugarak fénybogcrak szemek szemekbe izzanak vadul mint lüktető birodalmak makacsul A túl-magas homlok mögött elindul egy felelőtlen gondolat s vesztébe rohan a hím-szempont törvénye szerint és úgy arat sikert hogy célhoz ér de megtörik Mégis a könnyelmű At&m elpazarolja Évát: életét az éjben levetkezi meztelenre fekete darvak szállnak hófehér szigetre fent csillagok ezre lent kósza vágy a szó hulló mozdulat vilggról a takaró Aztán némaságra némaság igy reggeledik nyújtóztatja karcsú törzsét a tulipán s a csendben válasz fogalmazódik a boltíves homlok mögött hogy Medsnun miért szerette a világnál jobban Leilát. „Ha ed akarod rontani az ember hangulatát, ígérj neki valami jót...” Ezt nem én mondtam, ha­nem a barátom, Pávka mormolta az orra alatt, amikor megtudta, hogy a családi tanács — a papa és a mama valamilyen ajándékot szavazott meg neki. — A napokban kapok prémiumot, és megveszem — ígérte határozottan Pávka apja, Borisz Mat- vejevics. — Olyan lesz, amilyenre nem is gon­dolsz — tette hozzá kissé ironikusan. — Persze csak akkor, ha jól viselkedsz, és szót fogadsz a szüleidnek — jegyezte meg Pávka any­ja, Szeráfi mova Sztyepa- novna. Becsületszóra mondom, néha úgy érzem, hogy a jó hangulat olyan, mint a légy. Éppúgy el lehet egy szóval rontani és tüntetni, mint egy legyintéssel a legyet az asztalról. Most is így volt. Alighogy a mama kimondta a bűvös „szót fogadsz”-ot, a jó hangulat egyből szerte­foszlott. Először is, nem lehet tudni, meddig kell szót fogadni. Másodszor, miben is kell ‘szót fogad­ni. Mert például, ha a mamának ebéd után az jut az eszébe, hogy még egy tányér levest megkell enni, azt is teljesíteni kell? Vagy vasárnap is tanulni kell az osztálytár­sakkal, akikkel egész hé­ten együtt vagyunk? Ne­héz dolog ez nagyon. És ekkor jutottam Páv­ka eszébe én, Szlavka. Mivel a barátot a bajban lehet jól megismerni, ezért Pávka a problémá­jával rögtön hozzám fu­tott. — Értem — mondtam, miután előadta a dolgot. — Fogadjunk szót ketten. Együtt biztos könnyebb lesz. Ez volt az első alkalom barátságunk történetében, amikor Pávka elfogadta az ajánlatomat. Hálásan nézett rám, elmosolyodva furcsán fintorgott, és ki­jelentette: — Rendben van. Meg­kéred a szüleid, hogy en­gedjenek el velünk a nya­ralóba. Még ma indulunk. Minden a tervek szerint történt Megérkeztünk a nyaralóba. Nagy megtar­tóztatással sétálgattunk a faluban. Úgy tettünk, mintha nem érdekelnének bennünket sem a tetőkön szunyókáló macskák, sem a tócsákban brekegő bé­kák, szóval semmilyen élőlény. A macskák nyugodtan Mielőtt a továbbiakról azonban beszámolnék, egy kis kitérőt kell tenni. Páv­ka és én soha nem tor­náztunk reggel, ugyanis soha nem ébredtünk fel időben. Most zene ébresz­tett bennünket, valaki zongorázott. — Pávka — suttogtam a barátomnak. — Valaki zongorázik. — A házinéni lánya gyakorol — suttogta vála­szul. V. GÓL I SKIN: Kifogástalan magatartás melengethetik magukat a napon, nem indítjuk őket egy lavórban távoli uta­zásra a patakon. A békák is félelem nélkül mutat­hatják magukat, nem rak­juk őket sárkányra, hogy repülni tanuljanak. Nem szerezzük meg sem a macskáknak, sem a bé­káknak az új felfedezésé­nek örömét. A libáknak sincs okuk az aggodalom­ra. Ma nem foglakozunk velük... Pávka nagyon szeretné megkapni az ajándékot, és akármi is lesz, meg­szolgálunk érte. Kifogás­talan viselkedéssel és fel­tétel nélküli szófogadással szolgáljuk meg. Este lefekszünk aludni. Ez egy kicsit furcsa, mert valamikor, korábban vagy később, mindenki lefek­szik. A lényeg az, hogy mi sem későn, sem ko­rán, hanem pontosan akkor fekszünk le, amikor Pávka szülei mondják. Az ajándék esélyei je­lentősen növekedtek. Felébredtünk... — Nem a reggeli torna kezdődik? — tűnődtem óvatosan. — Ugyan már — nyug­tatott meg Pávka. — A házban nincs rádió. És ekkor hirtelen, mint a mennydörgés, erős hang hallatszott: — Álljatok egyenesen! Kiugrottam az ágyból, és mint az oszlop, úgy álltam a szoba közepén. Pávka, aki pedig igen hi­degvérű, erre már tágra njdtotta a szemét. —• Mi lehet ez? — kér­deztem dadogva. Ekkor már Pávka is ott állt mellettem, kérdőjellé (görnyedve ugyan, és sut­togva szólalt meg: — Ez a papa. Az álló- képességemet ellenőrzi. Lehet, hogy kerékpárt akar venni. Vagy pe­dig... — Karokat mellső kö­zéptartásba! — szakította félbe Pávkát a hang. Pávka gyorsabban csinál­ta nálam a gyakorlatot, t

Next

/
Oldalképek
Tartalom