Békés Megyei Népújság, 1976. április (31. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-25 / 98. szám
A kiállítás rímében rep Lő „alföldi” jelző többszörös jelentést hordoz. Legkevésbé lényegeset úgy, hogy Békéscsaba az Alföldön fekszik, s miután a tárlatot Békéscsabán rendezik, ezért földrajzi értelmezés szerint alföldi tárlat. Közelebb kerülünk azonban a lényeghez, 'ha az alföldi jelleget akként értelmezzük, hogy a kiállításban az alföldi tájjal, a benne élő emberrel, tehát a rendező megye, a város szűkebb-tágabb környezetével találkozunk a falakon, a kiállítási teremben. Ugyancsak lényegre tapintunk akkor is, ha a tárlaton az alföldi festészet, az alföldi reálisták hagyományának továbbélését keressük és fedezzük fel. Nem csalódik azonban akkor sem, ha helyszíntől, jellegtől függetlenül a mai magyar művészet különböző, több szólamú törekvéseit bemutató kiállítást vár, szeretne látni a látogató. A fentiek az egyszeri tárlatlátogató elvárásai is lehetnek a kiállítással kapcsolatban. Az alföldi tárlatok rendszeres nyomon követői természetes, magától értetődő kérdésként vetik fel a fejlődés, az előrelépés problémáját, bármily nehéz is olykor erre a válasz. (Mennyivel köny- nyebb a sport, vagy akár a termelő munka teljesítményeinek mérése, összehasonlítása!) A felmerült gondolatokra, a felvetett kérdésekre a XIX. alföldi tárlattal kapcsolatban minden tekintetben kedvező választ adhatunk. Solymár István kitűnő könyvének címéből vett szellemes párosítást használva és idézve „hagyomány és lelemény” egyként jelen van a mostani tárlaton. Találkozunk alföldi tájakkal, tanyákkal, mezőgazdasági munkát végző emberekkel és az itt élők nyílt tekintetű portréival egyaránt. Művészi magatartás szerint ezek a művek táj- és emberszeretet- ről — a radnóti „tudom merre mennek, kik mennek az úton” közvetlenségével, melegségével —, tehát az alföldi realisták forrásából táplálkozóan szólnak. Ugyanekkor azonban a változás, a fejlődés Is vitathatatlanul érezhető a lelemény, az újítás, a korszerű, összetettebb, bonyolultabb, elvontabb jelképi megjelenítés irányában. E törekvések társadalmi elismerését és bátorítását Gácsi Mihály, Cso- hány Kálmán, Kiss György, Schéner Mihály, Pataki Ferenc, Gaburek Károly részére állami és társadal- nü szervek által adományozott díjak is kifejezik. Az ez évi Munkácsy- éreai kitüntetettje Gácsi Mihály, a mai magyar grafika vitathatatlanul kiemelkedő, eredeti egyénisége. Műveiben egyéni, önálló világát teremti meg gépi és madárijesztő emberekkel, akiknek környezetét fák, vastraverzek, csövek, tákolmányok képezik. Mai környezetünk és a természet nem ellentmondás nélküli együttesét, s benne az embert „Utolsó virágok” című műve gondolatgazdagon fejezi ki. Különös űrhajó, rajta garaboly, zsák, fogas, lavór, kis kályha, a ma emberének fél lábbal a múltban, fél lábbal a jövőben levő helyzetét tolmácsolja („Lót menekülése Sodomából”). Békéscsaba város díját Csohány Kálmán kapta, akinek munkássága egyértelmű bizonyíték a hagyomány mai továbbélési lehetősége, korszerűsége mellett, Lapjai népballadai tömörséggel, olykor az üresen hagyott felületek nagyon is beszédes jelenlétével szólnak hozzánk. Vonalai tiszták, egyszerűek, világosak. Az évszázadokon át munkálkodó egyszerű .emberek milliói, az annyiszor. jpbbat akaró és any- nyiszor becsapott, elbukott nép iránti szeretete, tisztelete „Újvárosi emlékek” címmel kiállított lapjaiból sugárzik felénk. A Szakszervezetek Megyei Tanácsának jutalma- zottja Kiss György egyként kvalitásos müvekkel' jelentkezett a festészetben és a plasztikában. Nem véletlenül telitalálat Kohán-ér- me. Erőteljessége, dinamizmusa. szuggesztivitása rokon Kohánéval. Robusztussága, expresszivitása, feszültségteremtő ereje és monumentalitása mindhárom kiállított festményén meggyőzően érvényesül („Palacsintasütős csendélet”, „Tél", „Padlástér nyitott ablakkal”). Summázó, kevéssel sokat mondó képessége az éremformát tektonikus felületi mozgással kihasználva teszi gondolat- gazdaggá, megragadóvá számunkra. (Michelangelo 1— IV.) A festmények között szinte természetes, hogy találkozunk a Békés megyéhez és e tárlathoz is hűséges Koszta Rozália műveivel. Azt, hogy síkba terített, kontúrrajzos felületen belüli homogén, tiszta színei és lényegmondó képessége nemcsak az alföldi tájban („Szanazug”) érvényes, „Kárpátaljai emlék” című műve eredményesen bizonyítja. Schéner Mihály régi, hűséges és mindig szívesen látott kiállítója az alföldi tárlatoknak. Ez alkalommal egyik művében (Áchim) közvetlenül ás kapcsolódik Békés megye múltjához, hagyományához. Megközelítése ez alkalommal is individuális. Áchim mozgalmát és személyét a kor színes kavargásába helyezi, de ebben a folklo- risztikus világba a szekéren ülő Áchim dinamikusan, a társadalmi-történelmi történést idézően robban be. Schéner Mihály humora néhány vonalas, karcolt formákkal és visz- szafogott színekkel, telibetalált karakterekkel a „Dorottya a bálon” című művében bűvöl el bennünket. Gaburek Károly dinamikus, summázó formái és oldott festőisége, szinte mediterrán intenzitású ko- lorizmusa a táj lényegét tükrözi („Udvar”, „Szőlőhegy”). Pataki Ferenc szín és formai életteljessége, dinamizmusa, szerves vegetációja elvont formákban is világosan szolgálja a gondolati tartalmat. („Áldozat”. „Életünk”.) Bár éppen Pataki rendkívül magas szintű forrr^kultúrája miatt e művek akkor is hatnának ránk, ha cím nélküliek lennének. Hézsö Ferenc színes mozgalmassága és harmonikus deko- ratnvitása most is jól érvényesül. (Favágók, Szé- rűskert.) Csikós András részi etgazdag, műves megmunkálása, és sajátos plasztikus, „anyagszerű” rögei („Tanyaudvar”) mellett, a jelképi mondanivalótól sem idegenkedik. A falak önáDo életet etó, konkret és egyben elvont felületei sorsot is hordoznak („Vasárnap”). Fodor József meditativ vénája ez alkalommal a konstruktivitás irányában újult meg, az ember és természet, közvetlenebbül pedig a hórács és a hegy szerkezetes, szigorúbb rendjében („Havas táj’*). Alexin Andornál ez alkalommal, a grafikai után, a festői vénával ismerkedhetünk meg. Orosházi részletében szerencsésen hangulatteremtő erővel fogalmazta meg, hozza közel számunkra a múltat a barokk elemekkel és a jelent a távvezeték konstruktív oszlopával („Orosházi részlet”). Almási Gyula az Alföld némely tájrészletének kietlenséget száraz olajpasztell festői módjával valósította meg („A bivalyos tanyája”). Vinkler László ezen a tárlaton könnyed és elegáns Mladonyic/.ki Béta, Farasztfej Gácsi Mihály, Lói menekülése Sodomából Koszta Rozália, Kárpátaljai emlék festésmóddal, de nem gon- dolattalan művel van jelen („Európa elrablása”). Fa-, zekas Magdolnánál a finom bujkáló festőiség hat ránk („Szénagyűjtés”). Meggyes László pedig a pointilizmus eredményeit hasznosítja egyénien („Tavasz”). Orvos András a természetnek a mindennapi és olykor felületes néző számára rejtett, közeli, de artisztikummal teli arcát bontja ki, mutatja meg számunkra („Virág 75”). A grafikai müvek alkotóinak többsége inkább választotta a „lelemény” útját. A tájat, embert megjelenítő művek mellett szép számmal találunk nézői aktivitást, fantáziát, gondolattársítást megmozgató, igénybe vevő műveket. Papp György grafikáiban a népművészet térkihasználó díszítményessége mellett térproblémák sikeres megoldását láthattuk („Vadászat”). Dér István tőmondatos tömörsége („Fészek”, „A madarak elszállnak”), Engel Teván István fantáziagazdagsága és művessége („Népliget”, „Vasárnap”), Szujó Zoltán pedig az elhanyagolt litográfia műfajában a társadalmi mondanivaló, az emberi munka és a gép megjelenítésével (Kislakásépítők I. II.) tette teljesebbé, változatossá a grafikai anyagot. Fülöp Ilona asszociatív együttműködést igénylő és kiváltó lapjai Zuhanás), Lóránt János néhány vonalas, főmondatos tájrajzai (Kysla I, III, Vin), Dohnál Tibor művei tiszta formákkal, lényeglátással (Este, metszet) gazdagítják a tárlatot, Székelyhídi Attilánál a látvány és az elvont együttélése kelt érdeklődést (..Fekvő alakzat”, „Kerti virágok III.”), A plasztika kötöttebb törvényei szűkebb teret biztosítottak a „lelemény” számára. Rajzi László mai valóságunk figyelemreméltó megfogalmazását adja „Sztráda” című művében. Ugyan ő a „Dózsa népé”- ben az alakok folyamatos kompozíciós kapcsolásával a mozgalom egységét, az azonos osztályon belüli jobbágyok közös sorsát és el- szánását tartalmat szolgáló formai megjelenítéssel valósította meg. Érmében a szellemes egyéni térlátás nyújt élményt számunkra („Szentendre”). Gera Katalin a klasszikus realista formanyelvre épit. Alkotóereje és mintázásának érzékenysége azonban eredményesen oldotta meg a gyermekportré nem köny- nyü feladatát („Bálint”) és nyújtott nőalakja a felszabadulás gondolatát fejezi ki. Mladonyiczki Béla fáiban a rusztikus felület erejével közvetít jellemet, emberi lényeget („Parasztfej”), Tóth Sándor rajzos érmei érzelemteljesek, gyöngédséggel formázoltak. (Tavasz, Nyár, Énekek éneke). 2’akacs Gyüzö kerámia fala a népi plngálők és írókázók kalligrafikus vonalainak dekorativitásá- val és a vonalak folyásának különös esetlegességével mutatja a kerámia népi ihletésének és továbbfejlesztésének lehetőségét A hely szellemét szolgálók iránti elfogultságom miatt is megemlítem Miklós István, Molnár Antal, Kovács József, Petrovszki Pál, Vollmuth Frigyes, Vágréti János nevét.1 Szerény, következetes munkájuk nélkül szegényebb lenne Békés megye képzőművészete. Befejezésül még egy gondolat, amely az előkészítés időigényességét figyelembe véve úgy gondolom már most aktuális: a XX. alföldi tárlat után, 1D77 nyarán vagy őszén véleményem szerint helyes lenne egy visszatekintő, retrospektív kiállítást rendezni a két évtized alatt bemutatott mintegy háromezer alkotás javából, megfelelő művészettörténeti forrásdokumentációként is használható katalógus közrebocsátásával. Egy ilyen kiállításban világossá válna mennyi értékes, jelentős mű fordult meg, került bemutatásra a Munkácsy Mú-. zeumban az alföldi tárlatok keretében. A nem mindennapi élmény és összegezés úgy hiszem megéri a fáradságot és az anyagi áldozatot is. Dömötör Lmum A XIX. alföldi tárlat Békéscsabán
