Békés Megyei Népújság, 1976. április (31. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-04 / 81. szám
KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Fekete Gyula: EMLÉK ÉS TANULSÁG Tavaszi dal Nagy László Pártom te kardot angyalom öledben én sem alkatom tüzes csikódat ellopom, kényesek kertjét tipratom Nem kötöztök le gazdagok fosztó aranyos madzagok szegények fejét emelem , ballagj utánam szerelem (Visszanézés a földosztásra) 1945. Vonat tetején kevés a kapaszkodó; leginkább amiatt kényelmetlen így az utazás. Bár nem minden vagon tetején kevés. Attól függ, milyen a szellőzőnyílások kiképzése. Olyik valóságos kis kémény, annak a szomszédságában a legbiztonságosabb ülőhelyet foglalni. Ha fagy miátt csúszós a tető, akkor különösen ajánlatos úgy elhelyezkedni, hogy legyen valami kapaszkodó az ember kezeügyében. A mozdonyvezetők ugyan óvatosabbak indításnál is, fékezésnél is, de azért nem árt, ha az utas maga is óvatos. A virtuskodók menet közben is mászkálnak, persze. Nem mintha másutt kényelmesebb ülés esnék a tetőn, vagy nem vágna olyan élesen a szél. Csak hát bizonyítani kell bátorságukat, s hogy bizonygassák, folyton keresztülmászkálnak rajtunk. Nagyobb vész nincs, mert a tetőre szorult utasok többsége jól ismeri a vonalat. s végigvisszhangzik a kiáltozás — Vigyázat! Hé!... Vigyázni!*'—, ha felüljáró közeleg, vagy netán alagút. Ilyenkor elfekszik az utazó- közönség a tetőn, minél laposabban fekszik, pedig ülve is maradhatna éppen; megfigyeltem, hogy ülve sem magasabb az ember a mozdony kéményénél. Az biztos, hogy a vonat tetején kényelmesebb volt az utazás, mint a tehervagon lépcsőjén fekve. A vagon alá behajló, hosszú, keskeny lépcsőn csak feküdni lehetett, esetleg órákig ugyanúgy feküdni, s ugyanúgy kapaszkodni. Elgémberedett karizmaiban nem bízhatott sokáig az ember, hosszabb utazásra oda kellett szíjazza magát a lépcső tartóvasához. * Mindezeket nem azért emlegetem, hogy: adjunk hálát a sorsnak, ha ma a személyvagon belsejében utazhatunk. Olykor kényelmetlenül, de ugye mégsem a lépcsőhöz szíjazva és nem a tetőn. Bizonygatni sem akarom ezzel, mennyit fejlődött, a háború pusztításait kiheverve, tömegközlekedésünk. Nyilvánvalóan nem fejlődött annyit, amennyit az igények, a szükségletek — sőt: a lehetőségek — mércéje szerint fejlődnie kellett volna. Csupán azt bogozgatom ezúttal — betársulva a jubileumi szapora emlékezésekbe —, mitől volt olyan derűs kedvem, jó közérzetem a vonat tetején. De még a tehervagon lépcsőjéhez szíjazva is. Nem mindenkinek volt jókedve. Bár tülekedés, ci- vódás sem igen fordult elő, legalábbis nem a tetőn. Húsvétkor meg éppenséggel kedélyes hangulatban utaztunk, erre határozottan emlékszem. Április elsejére esett ugyanis húsvét — vagy a vasárnap vagy a hétfő —, még locsolkodásra is sor került, és a tető közönsége mind összetartott, hogyan lehetne a felkapaszkodókkal április bolondját járatni. Mármost: csak a megszépítő messzeségnek tulajdonítsam, hogy ilyen derűs színekben maradt meg ez az emlék? * Lehetséges az, hogy eredetiben nem volt derűs? Hiszen — eredetiben — tele voltam gondokkal, aggodalmakkal azokban a hetekben. Óriási felelősség szakadt a vállamra, a szó szoros értelmében történelmi felelősség: ezeréves per ítéletvégrehajtójának éreztem magam, mint szülőmegyémben a nagybirtokok felosztásáért, a földreform gyors végrehajtásáért felelős „minisztéri biztos”. Pecsétes írást kaptam a debreceni kormánytól és százötven hadipengőt — ami megfelelt akkor 30—40 mai forintnak —, s néhány kö- teggel a frissen nyomott 600-as rendeletből a megye (ha jól emlékszem) 230 helységében kifüggesztésre. Majd később a szerveződő magyar katonaság járművet is bocsátott a rendelkezésemre: egv öregeeske katonai biciklit. Sem azelőtt, sem azóta, együttvéve sem ragasztottam annyi defek- tet, mint azokban a hetekben: kétségkívül kényelmesebbre sikerült egvszer-eev- szer az utazás a vonat tetején. mint azon a megátalkodott járművön. .. Élettapasztalatot, emberismeretet. szervező kénességet viszont senki sem dugott a vászontarisznyámha. s találgatom utólag, mi mindent kapkodhattam el, a feladat nagyságához kénest bizonv túlságosan is fiatalon. Mégis megnyugtat, hogy eleve nem mozdíthattam többet hátra, mint előre. mert ezt az ügyet akkor csak rossz indulattal lehetett volna hátramozdítani. Mint mindent, ami egv-egy gátszakadásnál a történelem fősodrába kerül. Március 19-4n — egyetlen nan alatt — a megve összes településeire elintett a rendelet ni apátia, többnyire gyalogfutárok hordfál- ki a járási székhelyekről. Négy ran múlva már az első karó'-nt levert’iv. és annak a 190 ezer hóidnak a lóval na«vokhik része, rnelv a megyéken felosztásra kérnit — a fovasz uvfl+á- val mé<* szántatinn, mevrmmkálatlan falrl^k —. pár hónapnál ká^őkh már Új gazdájának termett. * Sziiksáy+elen volna bizonygatnom, hogy ebben a rendkívül gvors és rendkívüli eredményes munkában elhanyagolhatóan kevés része volt annak a próbálatlan, szele verd! fiatalembernek, aki a lomha, csökönyös kincstári biciklin ide- oda tekergeti a tágas megyében, és árokparton gumiragasztással töltött annyi szép, drága időt. Történelmi időt. Még szerencse, hogy nem tőle függött a siker, s nem a kezdetleges közigazgatáson, nem akkurátus, okleveles mérnökökön, és — tanú vagyok rá — még csak nem is a debreceni kormányon. Hetek alatt kibontakozott egy nép érett nagykorúsága, egyénisége ebben a társadalom legmélyéig kavargó forradalomban. De hol rejtőzködött évtizedeken át az emberek forradalmi igazságérzete? Hogyan fejlődhetett ki egyáltalán ilyen szilárddá, egységessé? Hiszen nyilvánvalóan nem az ellenforradalmi 25 esztendő iskolái, nem a sajtója, nem programbeszédei, prédikációi nevelték ki bennük, sőt épp azok ellenében nevelődött. S ím, egyszerre a felszínre tört — igaz, nem a saját erejéből, mert a szovjet hadsereg söpörte el a gátakat, mégis úgy valahogy tört a felszínre, ellenállhatatlanul, mint a történelmi parasztháborúkban. Rendhagyó eset volt, mindep előzőkhöz képest Történészek és írók sokszor megrajzolták már a kaszát, vasvillát, fütyköst ragadó, igazságtevő népet, ám a magyar történelemben csak ekkor az egyszer fordult elő — és a világtörténelemben is igen-igen ritkán —, hogy maga a nép kasza és fütykös helyett teljhatalom/mal tollat, papirost, mérőláncot ragad, példátlanul teljes, példátlanul közvetlen demokratizmussal. Majd befogja a maradék lovat, tehenet az ekébe, vagy ha az nincs, hát egy szál ásóval esik neki a földnek, s így — tollal, mérőlánccal, ásóval felfegyverkezve — vívja meg régóta esedékes forradalmát. Aki ennek a nagy élménynek cselekvő részese volt, sohasem felejti. Békéscsabán a földosztók emlékülésének részvevőiből csak úgy sugárzott a felparázsló közös élmény, „mintha csak tegnap történt volna”. Az a közös élmény, amikor hetek-hónapok alatt százezrek tanulták még a közvetlen demokráciában maguktól — olykor a maguk kárán — azt, amire soha, senki nem tanította őket: a tettek felelősségét. Közös az élmény, az élet- tapasztalat, az emlékezés milliónyi ember szívós, hozzáértő, találékony és áldozatos földosztó munkájáról. Kezek Katona Judit Mint ágból hajtás, úgy fakad nagyszülő kézből kicsi, gyenge. Erek kék görcsein pihen, hogy óvhassa, tartsa, védelmezze. Egy tőről fakadt hús, ideg, friss ág, a munka nem pörölte, egy vérből, sejtből sarjadó, csak azt a gyötrődés benőtte. Bámulom ezt a két csodát; korhadó fát és rügynyi zöldet, kéz suttog kéznek, rügynek ág: léte csak napfényt örökölhet! Tunoao Simái Mihály Virágot is viszek neki, még nem tudom milyet... Beszélek róla másnak is, még nem tudoni kinek... Egész nap érte ballagok, még nem tudom hová... A csöndben róla hallgatok, soká... soká... soká undok ma a búsulds mint sötét csuha- hurcolás és oly szép ma az öröm mint leányokon a piros mg Sül© István Virágok Húsz fillér Bónus István Gyermekkoromban, messzi tanyánkból Vásárba csábított a kedvem; Színes pompát, mint virág a napfényt, Mámorosán itta be lelkem. Szerettem volna megvenni minden Hintalovat, cukrot, madarat... Be csak húsz fillért kaptam anyámtól Es majdnem elsírtam magamat. Mikor az árus reám kiáltott: — Húsz fillérért nincsen hintaló, Ne ácsorogj itt, eredj dolgozni, A koldúsnépnek más nem való! — Szégyenkezve siettem messzire, Mint aki rossz álomtól kába. Minden légváram ledőlten hagytam A csillogás hazug honába. A húsz fillért azóta is őrzöm, Pedig számtalan gyűjtő kérte... Emlék ez, drágább a színaranynál, Apám fél nap dolgozott érte.