Békés Megyei Népújság, 1976. március (31. évfolyam, 52-77. szám)
1976-03-28 / 75. szám
Filadelfi Mihály: Utazás, állomások (részletek) szakadj rám megváltó gyűlölet borítsd el arcom jó közöny kőszikla-nyugalom vesd meg ágyam hűvös sötétség szememre hullj lásd jó voltam görcsös hiteimben s kis céda vádak mind. torkomnak estek jöjj magany zárj bordáid közé! o úgy lennék öreg körtefa széltől cibált gyümölcstől terhes megroggyant öreg háztető virágos főkötők napsugara biztat számban a rágott pipaszár a bölcsesség izeivel 0 már csak az izmokkal a sejtekkel beszélgetnék elveszett százados fákkal havasok fehér bölcsességével s a földdel is hogy szeresse a nehéz emberi lábak lépteit ajtót csukok a dolgok előtt homlokom összetört — s nem lehet farizeusképű semmittevések undorítanak «' krisztus kezében buta korbács körülröhögnek a kritikusok! 0 a eementvázas kamaszkérkedés bosszant töppedt vágyaim kemencék melegét hívnák tanúnak szép igazmondásra el ne perelje a száguldás az életet Q nem hagyok semmit magam után csak bevetetlen kuszaságom néhány éjfélnyi bánatot nem viszek semmit sem magammal csak egy izgága tegnapot 0 mintha előre háttal a térnek nem várva semmit nem hogy elérnek kusza álmaink-szőtte csöndek kihűl a számtól a méregpohár 0 hó fölött siklok akácok tar ágain varjak feketéllnek tejnyugalmú horizont szívem alatt régi meleg tégla mintha anyám hangja apám cserzett markában gyeplő szárnyas ostor pattog nyerít a táltos emlék eltörik a toll kezemben 0 szöcske pattan a szívtől a szívig tán elérünk valami hídig hol fény repes tág mezők várnak s szárnyai nőnek száz balga vágynak nOl-BEN Zrínyi Ilonának el kell hagynia Kons- tantinápolyt is. A török szultán Kis-Ázsiába, Niko- démia,v városába száműzi. Komáromy János, Thököly Imre titkára jóval később így ír: „...huszonnegyedik Septembris éjszaka Nicodé- miába érkeztünk”. Másnap elfoglalják szállásukat. „Melly napnak estvéjén jó magyar vendégségünk lévén, csudálkoztak a magyar muzsikának zengésén, bő bor-ivásokon, s táncolásokon... Ezen vendégségnek végén... rendkívül való kedvét mutatta szegény asz- szonyunk, a méltóságos Zrínyi Ilona fejedelemasz- szony. Megvallom, még ma is fájlalom, mely sokat, mely szívesen hívott szegény ő maga engemet is, hogy véle táncoljak, sőt nagyon kény- szerített, de minthogy rosz- szul voltam, el nem mentem...” * * * EGYSZER MAJD MEGlegyint, s nevetve továbbperdül. Már itt a helyén az egyik vendég. Undok féreg! Azt mondja nekem: — Milyen kihívó is a ti asszonyotok, nem hogy meghúzná magát, ahogy jelen helyzetéhez, korához és női mivoltához illenék! Mit feleltem volna? Féreg, de igazat beszélt. Folytatta is: — Bolondui ez a férfiakért! — Csak kettőt ismert életében! — mordultam rá — Rákóczi Ferenc és Thököly Imre > hites urait. Azonfelül nem látja-hallja tekegy elmed, miként ünnepli a vendégnép?! Őmiatta tapsolnak, dübörögnek, a táncáért! OTT VADUL a középen. Elfordítom a fejemet, jobb lesz így. Örökké szégyelleni fogom, hogy nem mindig fordítottam el a tekintetem. Nem is annyira az én vétkem, inkább Thököly uramé! Ki más hagyná elől, nem is csak éppen elzárat- lanul, de az asztal lapján szabad prédaként a szerelmesleveleit?! Ki nyolc éves radt magára Munkács várában, két gyermekével. Ferkó sem, Julianka sem... Lám, mindegy. Nem segít, ha fejünket elfordítjuk. Hallottam a tombolást. Asszonyunk körül az őt ünneplők rúgkapálnak folyvást. Majd hogy vállukra nem emelik, s a mennyezeten túl nem repítik! Miért ez a fékevesztett elragadtatás? Mert Zrínyi Ilona nagyasszony nem restelli a zene ütemére fáradhatatlan, pihenés nélkül illegetni magát?! S ha csak illegetie volna tovább! Ide pattan hozzám megint, fene-hangossággal táncba hív, s hogy nem megyek, megragadja a kezemet, húzna... Akkor már kénytelen voltam az igazat mondani: gyomrom émelyeg, rosszul vagyok... S nemhogy féltés, asszonyi vagy humanitárius gyengédség lenne a válasz, ő elrikkantia magát, énrám értve: — Kisasszony! No, ennél megvetőbbet férfiemberre! Látta haragomat arcomon, s hogy túlÍROM ezt az estét is. Hogy tudják az utánunk jövök. Öértük teszem, vagy a ma gam dicsőségéért?! Senki fiatalt titkárnak nem kül- denék. Ha nem lennék én több, Thököly uram titkára sem lehetnék. De mert több vagyok, a titkárság kevés'. Néha lealacsonyító. Azért kell felülemelkednem. A betűk között a magam ura vagyok. Közöttük nem. Sohasem. Az imént is... Azon gondolkodtam, minek ez a vendégség. Evés-ivás, nyüzsgés, zenebona, nyájasság. A ha- jóutat szép csendben ki kellett volna pihennünk. Nekem még most is kavarog a gyomrom. Még nem egészen hagyott el a tengeribetegség. Ültem magamnak — szótlanul, mozdulatlanul a legjobb. Akkor jön egy idegen, s kérdezi: hány éves asszonyotok? Rává- gom: — ötvennyolc! Nekem mindent tudnom kell, s tudok is. — örvennyolc?! Hümmög nagyon. Asszonyunk meg mintha hallotta volna a hümmögést, s azt válaszolná: — Csak azért is! Felpattan az asztaltól, odafordul egy tiszthez és táncba viszi. Megnyitja a táncot. A tisztnek kellett volna kérnie őt. Meg nem írom én ezt. Senki nem értené. Száműzetésben vagyunk, annyi vész után. Azt írom majd, hogy asszonyunk hallgatagon ült az asztalfön, méltóságteljes bánat a vonásain... Gyűlölök hazudni! Megparancsolta a zenészeknek, hogy csapjanak bele! Elkiáltotta magát: mulatni akar! Viszolygás futott végig a hátgerincemen. Mire való a viszolygás? Ö nem viszolygott... Akkor sem, amikor ott vir- rasztott az anyja mellett. Még fiatalon. Frangepán Katalin pompához, dicsőséghez szokott. S hozták a hírt: Zrínyi Pétert és Frangepán Ferencet lefejezték. SORSA ELLENÉBEN László Anna írása korában már főispán volt, mint ő, utóbb is sokat enged magának. S tán az ajándékot másfélében se igen becsüli. Ilona asszony ismerős betűivel: „Megvallom, nem gondoltam volna, oly szerencsétlen legyek, Kegyelmed nélkül töltsem Sírással az áldott ünnepeket... De kérem, édes szí- vem-uram, legalább gya- kortább tudósítson rnaga egészsége és hun léte felől”. A tudósítással se mindig sietett... Asszonynak kellhet ahhoz hősiesség... elviselni a szerelmese folytonos tá- vollétét, elviselni, s nem hidegülni... Erősen nem akartam én... nem akartam, hogy olvassam a leveleit... de kíváncsiságom ráhajtott mégis... „Nagy örömmel értettem mindenek felett Kegyelmednek visszaindulá- sát erre mi felénk. De az én megkeseredett szívemnek még sem elég, valameddig nem látom Kegyel medet, édes szívem-uram... A nagy Istenért kérem Kegyelmedet, édes kincsem uram, magára vigyázzon és siessen ide jőni. Nem szeretnék Kegyelmedtől elrekedni, kitől Isten oltalmazzon, édes kincsem”. S malőtt a célon. Lehuppan énmellém. Csődülnek utána hívei, de most elhessenti őket, s mondja nekem, lehalkulva már: — Minálunk a várvédelemkor rosszul nem volt senki, se asszony, se gyerek. Nem jajdult senki, amikor a várba hajítta- tott hétszáztizenhat karikás bomba és a tüzes labdák és gránátok sokasága. És a falakon is harcoltak és fegyvert fogtak és fütykössel támadtak, és köveket dobáltak asszonyok és majdnem- gyerekek is. Ijedtség nélkül! Kegyelmed, Komáromy uram pedig a tánctól riado- zik?! Válaszolom: — Más az. amire szükség van és más az, amire nincs! Más az, ami dicsőséget hoz... mint fejedelem asszonyunknak Munkács vára, még az eles. te után is... Hogy fél Európa a vitézségét zengte, visszhangozván sokáig... De ez a kicsapongás itt... ez nem dicső... — Mondja csak, mondja — buzdít nagyon — hisz az van az ajkán, hogy szégyenletes! Szabad is vagyok én, így lelkem, s gyomrom háborgásán nem is próbáltam győzni, s a táncba el nem indultam. Szolga is vagyok én, így óvást tettem: — Már hogy lenne szégyenletes, ami nem dicső, ez még nem szégyenletes, dehogy is! — Mást beszél Komáromy uram, és mást hisz. Ahogyan ő ilyet mond! Annyira biztos benne. Lenyűgözi az embert. AZT GONDOLTAM ÉPPEN önmagában miért nem képes rendet tartani?! Ha váraiban akkora rendet tartott! Jóval Munkács előtt is! A regéczi várban is! Az én memóriám bámulatos. Már csak ezt is többre becsülhetnék! Amit elolvastam, megmarad. Zrínyi Ilona szabályzatát 1678-ból. A vasta- gabbja jár most az eszem, ben : „Hogy a cirkáló és virrasztó el ne aludjék a cir- kálásnak idején, mert ha rajta elérik, elsőben három pálcákkal megverjék, ha másodszor, a fokrul vessék ki”. „Hogy valaki a várban kardot vonszon haragjában, a keze elvágattassék. ha vért tészen, feje vétessék”. Hallgatásom után megszólalt újra asszonyunk, csendesen csak: — Ha rendet tarthattam és kapitánykod- tam férfi módra, mulathatok is férfi módra. Levegőm is elfogyott. Mintha látná gondolataimat, s azokra felelne. Halként tátogtam. Majd leszegte fejét. s már oly csekély hanggal beszélt, hogy fülelnem kellett, s hozzá hajolnom. — Júliánkét több határ választja el tőlem... Nem szén. ved talán... Ferkót letartóztatták, Bécsújhelyre hurcolták. Nem újság már... Csak énnekem, percről percre hasító újság. A vád: összeesküvés. Lefejezhetik. Nélkülük én?... Minek nekem őkette.juk nélkül?!... Szava eltört, sírva fakadt. Elrémültem egészen. Szívem birhatatlanul fájt őérte. Felugrottam üitőhelyemből es úgy kértem táncba, mint a szilajkedvű ifjú táncosok. Tán zajjal is. tán dérrel- dúrral is. A kissé távolabb, mégis körülöttünk lebzselők felfigyeltek. Észrevette ezt asszonyunk. Engem otthagyva, a tánchely közepére tört, s járni kezdte... Járja csak, járja! Bárha jól mulatna, s feledkezne! Gonosz, aki sajnálja tóle! Nagyasszonyunk! Különb mindenkinél! Múlik az idő. igen múlik. Abba nem hagyná. Az kár, hogy közben-közben felfelkiált. Rekedt bizony. Úgysem írom meg. Csupán a nagyságát, tetteit. Ezt az éjszakát holnapira mlnaenki elfeledi, borgőzösek, nem látnak a szemüktől, mámorukat a holdképekkel együtt kialusszák hoinap. Megint az undok féreg. Rám dörög: — Csillapítsd már! Teszem, mintha nem hallanám. Nem hagyja abba: — Asszonyotok arca ve- rejtékes, rossz nézni! — Hát ne nézd, ki kért ? —Kint vir. rád. Meddig szégyentelenke- dik még?! Megyek hozzá. Odatáncolok mellé esvmawm- — Ha
