Békés Megyei Népújság, 1976. március (31. évfolyam, 52-77. szám)

1976-03-21 / 69. szám

Köyáry E. Péter;

Az utolsó vacsora

— Boriskám! / Szerintem az az óra siet. Az asszony i jedten pördült egyet a sarkán. Utoljára akkor szólította nevén az ura, amikor 22 évvel ezelőtt feleségül

« kérte.

— Az is lehet, hogy a vonat késik, nem?

A férfi nem szólt, beballagott a tisizta-szobába. Leült az új heverőre. A régi nagy ágy helyébe vették. A Kisboris miatt. Az öreg ágy a derékajjal együtt még mindig ott áll a fáskamrában. Szét kellene már hasogatni. A szüleié volt.

Ült a heverő szélén, csak úgy: éppenhogy. Óvatosan, Be ne koszolja. Az öreg órát nézte. Szemével követte az inga mozgását. Hallgatta a gyerekkorból idezörgő hangot. Különleges hangot.

Mert ez az óra nem úgy mondja, hogy: tik-tak.

Ahogy illenék. Hanem csak egyformán mindig, hogy lak ... tak ... azután megint csak: tak ... tak ...

Edény csörömpölésre ébredt. Hirtelenjében nem is tudta, hol van.

— Nem hallod már teT Gyere már gyorsan! Mit esi- nálsz ott benn? Tán alszol’ Kisietett.

— Már azt hittem a Kisboris ....

— Ezt tudtad mindig. A javarészt rámhagyni. A rétest is megkapta a tűz. Te meg, mint akinek Isten mindent megadott, mégy nyugodtan lehúzódni. Fogadjunk, azt sem tudod hány óra.

Ez igaz is volt. Az öreg visszament a szobába. Vállát lapogatva gyufa után kutatott a zsebében. Milyen ha. rágós fekete szemekkel nézett rá az asszony! Egészen, mint lánykorában. A Kisboris is rávan. Ugyanazok a szemek. Azok a haragos feketék. Ahogy sercent a láng, végképp felébredt.

— A nem jóját! Már félnyolc !

Ment volna vissza a konyhába. A tányérokkal csörömpölő asszonyhoz. Engesztelni. De a fékcsikorgás megállította. Az ajtócsapkodás pedig az ablakhoz csalta.

Kilesett a roló résén. A reflektor fényében magas vékony férfi állt. Hadonászva magyarázott valami! egy . .. igen ... Az öreg fel- pipiskedett a következő résig. ... igen egy fehér ... egy fehér hajú ,.. nőnek Ezek biztos az állatorvosék- hoz jöttek Pestről. Ott vannak ilyen figurák. Csakhogy rossz helyen álltak meg. De őt ugyan nem zavarja. Eljött az ablaktól Megállt a szoba közepén. A sötétben. Nézte a nagy kavarodást a konyhában. Nem értette. Hangokat, szavakat hallott. Meg hüppögést. Valami értelmetlen zűrzavar táncolt a szeme előtt...

A.zután valaki hirtelen feltépte a befüggönyözött szobaajtót. Kattant a villanykapcsoló. Fehérhajú nő állt az ajtóban. A gyengén vibráló fénytől sárga arccal. ölelésre tárt karokkal. Valami furcsa, rövid, illetlen szoknyában. Mint az állatorvosék lánya. De hát arról rebesgetik is, hogy .. No és az a magas férfi, ott a nő mögött, kivillanó fogakkal bólogat feléje. Milyen vörösek az ínyei. Leghátul meg az az ismerős asz- szony. Vajon miért emelgeti a ruhája szélét olyan sűrűn a szemeihez? ... és hova igyekeznek ezek a szemérmetlen női testrészek?., már itt is van az az arc ... bagószagú forrósággal... és a szemek ... a haragos ... feketék. ..

— Apuska! Apuska miért csinál úgy, mintha nem ismerne meg? Apuska' Apuska!... Mi baja van?

A fiatal nő odaugrott az öreghez. Az öreghez, akivel fordult egyet a szoba. A világ.

— Vladek! Vladek, gyorsan!

Vladek, a szőke Vladek, a mosolygó Vladek meggörnyedve rohant a szobába. Nehogy beverje a fejét az alacsonyan húzódó keresztfába. Mint egy gyermeket, úgy emelte a heverőhöz az öreget. A hónap alatt kapva meg estében. Azt meg, mintha áram ütötte volna. Kiegyenesedett.

— Nem kell engem itt támasztgatni. Egyáltalán nem kell! Hála istennek nem vagyok még magatehetetlen. Még, ha szeretnétek is!

— De Sándor, csak segíteni akart a gyerek — próbálkozott szipogva az asz- szony. Az öreg rámordult:

— Mit Sándorozol te meg?! Inkább a vacsorán legyen az eszed. Ha ugyan a kisasszonynak megfelel, amit itt kap.

A lány tréfára fogta. Magyarázta a fiúnak is. Az zavartan pislogott az öregre. Még mindig meggörnyedve. Hogy ne legyen olyan magas.

— Tak, tak — mondta bólogatva. Bizakodón.

— Ez meg tán egy betűt sem tud magyarul? mi? — bökött a szemével az öreg Vladekre.

— Majd megtanul apuskától, míg itt leszünk.

Az öreg nem válaszolt. Maga alá húzta a hokedlit. Jó zajosan. Kalapját behaj- l'tott baltérdére húzta. Csordultig szedte a tányérját és szuszogva-fúj.va szürcsölgetni kezdte a levest. Nem várva senkire. Semmire. Csöndben kanalaztak. A tányér felszínén úszkáló aranykarikák felett az öregre pislogtak. Egyre sűrűbben. Mind a hárman. Az meg, hogy végzett a levessel, ke- zefejével letörő'te a bajszát. Azután várta, hogy a paprikás a kredencről az asztalközépre kerüljön. Addig a lányt mustrálgatta.,, A Kisboris — mondta alig hallhatóan, csak úgy önmagának — milyen kényesen hesegeti a legyeket a kenyérről. Kisasszony ez! No és az az ordináré hajzat!” Ezt már az asszony is meghallotta.

— Ugyan hagyd! Ez most a divat — szólt az urának békítőn.

— No és az a szoknya, vagy mi? Ami még tán bu- gyogónak is kevés volna! Az vajon mi? Tán az is divat? — vette föl a szót az öreg. A lány nevetni próbált. Hadrikált valamit Vla- deknek. Kuncogásuk hamisan csengett. Vladek hagyta abba hamarább. Azt mondta: tak, tak. Az asszony közben már felugrott. Té- rült-fordult. Hozta a gőzölgő húst. A nokedlit. Meg az uborkasalátát.

— Inkább egyél öreg. Ne olyasmibe ártsd magad, amihez nem értesz.

A szőke fiúhoz fordult: Egyen maga is fiam! Amennyi csak jólesik.

A fiú ránevetett. Mintaki érti. Az asszony mutatta a kezével: egyen! Vladek meg csak nevetett és azt mondta: tak, tak. De nem mozdult. Az asszony mellé állt. Hogy majd ő szed neki. A lány rászólt: Ugyan anyuka! Miért a levesesbe?

Az asszony megszeppent: Gondoltam, hogy ... gondoltam ... tudod kislányom, a szép aranyozott szélűből már annyi kitört... gondoltam, hogy...

— Ugyan anyuka ne is idegesíts ezzel. Éppen eléggé bepipultam, amikor megláttam, hogy a hűtő, meg a tévé nagy gyönyörűen le van takarva. Mi a szösznek vettétek akkor? A tányérral meg...

Ebbe már az öreg is beleszólt: Tán te fogod megcsináltatni ha elromlik valamelyik? Tán te veszel másik tányért, aranyozottat, ha egy kitörik? Mit tudod te, hogy mennyibe van nekünk csak ez a te lengyel egyetemed is?

— Minek küldözgetnek örökösen mindenfélét? Megírtam már, hogy mindent kapunk eleget.

— Mégsem küldtél vissza még soha semmit — repli- kázott az öreg. Az asszony már sírt. A lány is küszködött a könnyekkel. Vladek értetlenül nézett rájuk.

— Még csak az sem jutott eszedbe, hogy valamit hozzál. Ha nem is aiándék- ba, legalább mutatóba.

— Jaj, látják miiven buta vagvok — ugrott föl a lány. Most már sírva — egészen megfeledkeztem róla. De annyira örültem, hogy végre..hogy szinte teljesen kiment a fejemből, ...

Szipogott. 'Ment be a szobába. De rögtön ki is fordult.

— Teljesen becsavarodtam — mondta csituló köny- nyek között. Azután hadrikált valamit Vladeknek.

— Tak, tak — mondta Vladek és átadta a kulcscsomót. Amikor a lány kilépett az utcaajtón, majdnem fellökött két öregasz- szonyt. Azok szaporázva tűntek el a sötétben. Fekete kendőiük csücskét a szemükig húzva. Ugye mondtam — suttogta az egyik — most láthatta a salát szemével. Csak bele ne vakuljon — tette hozzá félhangon a lány. miközben a kocsi hátsó ülésén kotorászott. Sugárzó arccal tért vissza.

— Tessék, ez a tied.

Háta mögül díszes bőrtáskát húzott elő. Az asz- szony kezébe nvomta.

— Dehát mihez hordom én ezt? „Vajon mennyiért lehet ezt eladni?” A lány nem hallotta. Már az apja előtt állt.

— Apuskának egv kis tütü. Tessék.

Egy nagy üveg vodkát •szorongatott a kezében. Az öreg nem nyúlt utána.

— Na, apuska. tessék! A legjobb fajta. Vladek választotta. Ugye Vladek?

— Tak, tak.

A szegény- legények éneke

(Részlet)

Nincsen becsületi a katonának,

Mint volt régentén a kurucoknak,

Vájjon vagyon-é hírével a méltóságnak. Hogy sok vitézek,

Próbált legények Rossz becsben vannak?

Szegénylegénynek olcsó a vére:

Három réz forint szegénynek bére.

Azt sem költheti el szegény végtére,

Melyért méreg,

Kínzó féreg Forr a szivére.

Igen kedveltük a kurucságot,

Oly igen kaptuk, mint egy újságot.

Nyerünk, gondoltuk, oly szabadságot: Oltalmazzuk S szabadítjuk Szegény hazánkot.

Egy szegénylegény volt Esze Tamás,

Magát megvonó jó Báné András.

Uruk mellett voltának ők, mint egy lelki más, Jánki Péter,

Zöld Demeter Voltak, mint darázs.

hegelsőbben is Munkácsra jutánk,

Az udvarházhoz, urunkhoz szállánk. Montikukuli hadától bészoríttatánk,

De Karafát,

Német generált Halálra adánk.

De vájjon ki volt mind Bécs aljáig,

Ki nyargalódzott Ausztriáig?

Szegénylegény, nem úr lova, futott mindaddig! Nosza vitéz,

Nő kardra kéz,

Légy hű halálig!

A híres Rabutin Kassa városát,

Sűrűn lőtteti Forgács bástyáját.

Kegyelmes urunk beküldé szegény szolgáját: Esze Tamást,

Mert nem más Tartá meg Kassát.

Győr alatt sok szép hada marada,

Akit Forgács pénzen elada,

Mely pénzt is nagy esküvéssel el is tagad:'.. Kit Simonnak,

Barátjának Raka vállára.

Ha valaholott voltának csodák,

Mind kívül-belül estek szép próbák: Szegénylegények magokat frissen forgaták. Csak szegények,

S nem urfiak Véreket onták.

Az asszony ijedten kapkodta a tekintetét. Az öregről a lányra. A lányról az öregre. Az fel sem nézett. Fogaival tépkedte a csirkecombot. Álláról csöpögött a zsír. A bajsza is vöröslött a paprikás létől. Az asszony segíteni próbált.

— De Boriskám, tudod, hogy apádnak nem szabad ...

— A lány leengedte a kezét. Megint Kisboriska volt. Kifejezéstelenül nézett az öreg tányér fölé hajló fejére. Szinte érezte a régi, örökös pálinkabűzt. Várta, hogy az apja üvöltve felugorjon. Hogy lekapja a derékszíját. És verje, verje őt. Amíg csak bele nem fárad. Amíg csak rá nem jön az öklendezés, ami után elalszik majd. És nyugalom van. Nyugalom. Egészen holnap ilyenkorig. És ez így ment, amíg fel nem vették. Hogy várta az első hazatérést. Anyuka megírta, hogy apuska teljesen megváltozott. Hát most itt van: tessék. Lehet neki tapsolni... Száraz szemekkel ült vissza a helyére. Az üveget a kredencre állítva, odaszólt Vladeknek. Az azt válaszolta, hogy tak, tak.

— Anyuka — fordult az anyjához a lány — megágyazhatnál most már. mert mégiscsak hétszáz kilométert csináltunk meg reggel óta.

— De hát most mégis hogyan — lepődött meg az asszony. Maga sem tudta miért. Remegett.

— Magatoknak lent, nekünk meg fönn. Mégsem vi- betem Vladeket a nagyanyám bolhás ágyába.

— Na milyen jó, hogy nem vágtam még szét, ugye? — húzta ki magát peckesre az öreg. Azután hirtelen megakadt a torkán a falat.

— Mi az, hogy nektek fönn ?!

Az asztalhoz vágta a félig lerágott combcsontot.

— Azt már nem drágalá- tos kisasszony! Felőlem csinálhatsz amit akarsz, de kurvák tanyáját a házunkból, amit vérünkkel, a verítékünkkel hordtunk össze, a falatot elvéve a szánkból, neked, teérted — soha!

Köhögés fojtotta belé a szót. A lány nem ijedt meg. Nem szólt. Csak felállt. Kézenfogva a fiút, a magas szőke fiút és húzta kifelé a szobából. Az asszony felugrott. Mint a tigris. Belekapaszkodott a lányba.

— Ne menjetek sehova. Hisz ismered apádat. Ne menj el. Ne menj el édes lányom!

Zokogott.

— Ne sírj anyuka, majd bemegyünk a városba. Szállodába, holnapig. Addigra apuska is lecsillapodik.

Vladek megint nem értett semmit, azért azt mondta: tak, tak. Elmentek. Az öreg köhögött, füldoki ott.

Az asztalra borulva. Kalapja már rég leesett a térdéről, taposott rajta. Az asz- szony meghallotta a felbőgő motort. Hisztérikusan rázta az öreg ember vállát

— Te vagy az oka! Te vagy az oka! Sose szeretted! Menj utána! Te kergetted el.

Az öreg hevesen rázta le magáról az asszony töredezett kezeit. Fölegyenesedett.

— Én menjek utána? Menj te utána! Menj vele a pokolba! Úgyis a te véredet örökölte.

Az asszony vészjósló hallatára fakadt.

— Ezt miért csak most mondod? Miért nem előtte mondtad, hogy nem vagy az apja, hogy te soha senkinek nem is lehettél volna az apja. Vén kecske.

Ott állt, magából kikelve az öreg előtt. Az eszét vesztve sújtott az asszony arcába. Az asszony az öregember lábaihoz rogyott. Átkarolta a csizmákat úgy nyüszített.

— Hozd vissza! Hozd vissza nekem!

Az öifeg a szobaajtó felé hátrált. Hörgött.

— Soha! Érted? Most már soha! Még akkor se. ha ez volt az utolsó közös vacsoránk' Nem leszek tovább kurvák cselédje! Én, aki tanár is lehettem volna, vagy akár állatorvos is' Ha nem sajnállak meg benneteket.

Átlépte a küszöböt és bevágta az asszony előtt az. ajtót. Az, imára kulcsolt kézzel borult a küszöbre. Hangosan sírt. Parttalanul. Az öreg vérbeborult szemekkel állt az ajtó mögött. A sötétben. Az óra tizenegyet ütött. Tak ... tak ..; — mondta — tak ... tak... Az öreg odarohant. Egyetlen ütéssel verte le a falról.

— Majd adok én neked tak-tak-ot... taknyos ... majd adok én! Zihálva ta- podta a roncsokat. — Majd adok én. . az én Kisboris- kámat...

Megroggyant a lába.

— Az én drága, egyetlen gyermekemet... az én Kis- boriskámat...

Előrebukott. Fejét az asztallábába verte

— Miért fordult ki minden magából? Miért?

Már nem hallotta az asz- szony zokogását.

— Nem igy akartam! Isten látja a lelkemet, hogy nem így akartam ...

Szemei lecsukódtak. Felette egy légv keringett, zümmögve a légyfogó nanír körül. Egyre kisebb körökben .. .