Békés Megyei Népújság, 1975. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-07 / 210. szám

ILLÉS ENDRE A FÉNY ALOKVALTOZASAI Nem tudom, mások ho­gyan emlékeznek rá: én fénybe mártva, fényekkel birkózva, a fény lobogó változataiban látom kilenc- száznegyvenöt tavaszát. Amikor , elhallgatott az utolsó aknavető, s először jöttünk fel a mélyből, a Gellérthegy ostroma után, még februárban: fény fo­gadott a feldúlt kertben, szemet fájdító sok fény a félig leroskadt ház előtt. Olyan telt, duzzadt, vastag fény, mint egy húsos szir­mú virág. . Mögöttünk a pince, a homály, a mécses­bűz, a falakon a salétrom, tüdőnkben az elakadó lé­legzet — és a vakomdélet után szinte kábított a sár­gahúsú fény valószínűtlen­sége. Csak óvatosan lehe­tett nyeldekelni, mint egy ismeretlen szeszt. De néhány nap múlva mór ragacsos és csúfondá- ros lett. Rátenyerelt a fa­gyott földre, és azon nyom­ban már öntötte el a mere, dek hegyi utcákat. Mint a hangyavonulatok, hátizsá­kok és emberek nyomakod- tak mindenfelé. A tegnapi fény elkeveredett a mai sárral, és kicsi tócsákból nevetett fel a törmelékbe ragadt vándorokra. Azután patakokban kez­dett ömleni. 'Ügy zuhogott lefelé, mint egy vízesés. Ekkor már vad kopácsolás harsogott a hegyen. A ház. tetőkön férfiak, a roncsolt, üres ablakkeretekben asz- szonyok és öregek: a tető­ket cseréppel, deszkával és bádoglemezekkel foltozták, az ablakokra zsíro^ csoma­golópapírt ragasztottak. Er­re a hangos, boldog, első rendtevésre ömlött a sok fény. Aki megfürdött ben­ne, piros és barna lett a vízesés-kedvű sugárzástól. De itt már megszakítom annak a tavasznak fénylő alakváltozásait. Hogy a na­gyon erős fénynek milyen sötét, alattomos, vad az árnyéka — ezt is azon a tavaszon tanultam meg. Sok-sok év múltán sem tudom elkerülni a hangos, boldog fény pillanatokra feltűnő sötét árnyékát. Már rendezkedett akkor az élet, éledeztek a hivata­lok, a hídjait vesztett Du­nán néhány rozzant csónak is átmerészkedett a túlsó partra. Egy délelőtt a bu­dai elöljáróság zsúfolt szo­báiban új és új ember­hullámok sodortak külön­böző íróasztalokhoz. Vala­milyen igazolványféle kel­lett volna. Át akartam ke­rülni Pestre, s figyelmez­tettek: jó ilyenkor a pe­csétes írás. Már megvolt az igazolvány, a legújabb al­kalmi pecsétet is ráütötték, s már kifelé tartottam a zsírért lisztet cserélők gyű­rűiből, a szövettel, törme­lékarannyal és lakással üz- letezők izgatott csoportjai­ból, amikor ismerősök ál­lítottak meg. Egyszerre két halált ig mondtak. Még januárban meghalt legjobb barátom, örley Ist­ván, a nagyon tehetséges, fiatal novellista, az igazsá­gosan irgalmatlan kritikus. Milyen biztató, hirtelen fel­ragyogó tehetség volt. Mi­lyen meredeken indult fel­felé — és már másfél hó­napja halott! Egy repülő­támadás szünetében né­hány cigarettaszippantásra az óvóhelyről kilépett az udvarra, itt érte őt a vá­ratlan repesz. „Csak annyi maradt az arcából, mint egy álarc. A homlok és a száj” — közölte hírmon­dóm. Mintha fejbe ütöttek volna a fényben. Mert az a tavaszi fény még ide is bejött, a füstös, zajos, bű­zös hivatali szobákba. És rögtön utána más­valaki egy másik halált mondott. Nyilasok és SS- katonák még decemberben elfogták, leütötték és a Liszt Ferenc téren egy tö­megsírba lökték Gábor Ig­nácot. Pestre kerülve, még egyetemi éveiben megis­merhettem őt. A magyar vers és nyelv szerelmése volt. Milyen félelmetesen sokat tudott, milyen szelle­mesen vívott. Évek óta iz­galommal figyeltem har­cias, eszményien tiszta pár­bajait Babits Mihállyal, Horváth Jánossal — az ősi magyar versritmus vita­tott kérdéseiről. A nagy vi­tákat most egy otromba géppisztolysorozat vágta el. Megrendített a két ha­lál. Pedig már ismerősként üdvözölhettem volna, mert néhány hete engem is sú­rolt. Nevemre szóló katonai behívóval szökevényként éltem karácsony óta a Ménesi úti házban. Már feljelentettek, és a razziá- zóktól csak egy súlyos tü­dőgyulladás mentett meg. Orvos egyszer látott, akkor is golyózáporban jött el. Egyetlen orvossága a vizes lepedő volt, abba csavar­tak. Hogy meg fogok hal­ni, arra egy-két jel félre­érthetetlenül intett Még karácsony előtt a szom­szédban lakó fiatal iroda­lomtörténész megajándé­kozott két csinos különle- nyomattal, Verhaeren táj- verseit taglalta az egyik, Hölderlin misztikáját' a másik. Az orvos diagnózisa után, a körülményeket mérlegelve, irodalomtörté, nészem is átjött, ő is go­lyózáporban, s feleségemtől visszakérte a két külön- lenyomatot. Mert minek maradjon egy haldoklónál Verhaeren és Hölderlin? — gondolhatta jogosan. Az is rossz volt, hogy negyvenegy fokos lázzal birkózva is emlékeztem Csokonai tüdőgyulladást köszöntő versére, különösep ezekre a sorokra: „Szívem megett egy láthatatlan kéz. nek nyila bélőve áll — Sarkával rugdos két halál”. A vizes lepedő végül is erősebbnek bizonyult a tü­dőgyulladásnál — de a ha­lál nem hagyott eL Már nem az én halálom, má­soké. Ahány ismerőssel ta­lálkoztam Pestre átérve, annyiszor lépett elém a halál. Nem a boldog vég, aminek Homérosz nevezi: „Mézízű mély álom”. Sok­kal inkább Racine Phaed- rájának szólítása: „Jégnél hidegebb fagy”. A Váci utcában, romok között botladozva talál­koztam Szerb Antalnéval. A kiégett kirakatokban le­pényárusok — és a fele­ség szemében a kiégett re­mény. Egyszerre három halált vezet elém: Szerb Antalét, Sárközi Györgyét, és Halász Gáborét. „Mint a fal. Százszor nekimegyek, és hiába, századszorra sem tudom áttörni”. Ezt mond­ja. Már tudom, soha nem fogom elfelejteni a szavait. De már Donne káromlásá­ra kell gondolnom; „Miért hencegsz úgy, Halál? — Mi felkelünk, az öröklét karja vár. S te nem leszel. Meg fogsz halni, Halál”. Szerb már nem írja meg regényét, pedig izgalmas folytatással biztattak meg­jelent fejezetei. És Halász Gábor sem tartja meg ígé­retét. Azt ígérte: a teljes Madách második kiadása elé nagy Madách-életrajzot ír. Ezt is leütötték puska­tussal. Nehéz folytatni... Mar csak a legutolsót. A legszo- rongatóbbat, Már nyár van, ősz van. A könyvkiadóban, íróaszta­lomon Radnóti Miklós utol­só verseskötetének kézira­ta. Nem, még nem kötet. Csak egybegyűjtött, utolsó versei. Azt sem tudjuk, él-e Radnóti? Csak kétségbe­esetten reméljük: talán él. De ha él — neki kell kö­tetté formálni ezeket a fé­lelmetes verseket, köztük az utolsó eklogákat. Nem, a kötet mégsem jelenhetik meg. Meg kell várnunk őt. Várni kell rá, hogy ő épít­se fel ezt a kötetét is, olyan gondosan, mint előt­te a többit. „Lassan öld meg, hadd érezze a halált” — adja ki a parancsot Camus Caligu­lája. E;zt a lassú, mind­ennél fájdalmasabb , halált éreztük mindannyian, ba­rátai, 1945-ben. És 1946- ban megjelenik a kötet, Radnóti Miklós utolsó verskötete, a Tajtékos ég. A legutolsó versek mond­ják el a költő végső, szo­rongató üzenetét: „fölöt­tünk fú a förtelmes halál”. A fény alakváltozásainak feledhetetlen tavaszából, ilyen sötét emlékek is szólnak sokszor hozzám^ Azt hiszem, mindannyiunk­hoz. I ü ­Koszta Rozália Várakozók Beszélgetők OROSHÁZÁRÓL INDULT... Portré Fülöp Erzsébetről Jó pár évvel ezelőtt Pogány ö. Gábor egyik kiállítá­si megnyitójában „Vásárhely új csillagának” nevezte. Fülöp Erzsébet stiláris fordulatnak tekintette e sum- más értékítéletet, művésztársai viszont helybenhagyó- lag bólintottak e megállapításra. Az orosházi születésű Kerti Károly grafikus keze alatt nőtt fel, és már a gimnáziumban rendszeres hallgatója volt annak a szak­körnek, amelyik a város rajzolni és festegetni szerető növendékeit fogta össze. Ma heti két alkalommal az orosházi gimnáziumban tanít, a hét többi napján pe­dig a nagyon megszeretett Vásárhely falai között éli mindennapi életét, és festi képeit. Elhúzódó, szerény, komoly niűvész Fülöp Erzsébet. Nem volt és sohasem kívánt különce' lenni a művé­szetnek, csak annyi jogot követelt és követel má is, mint mindenki más, aki a városban él és alkot. — Kérem, mondjon néhány szót pályafutásának előzményeiről. — Nehezen tudnék erre a kérdésre válaszolni, mert annak idején nemigen került szóba, hogy én festő le­gyek. Igaz, rajzolni nagyon szerettem, de a rajz mel­lett a matematika és a fizika is kedvenc tantárgyaim közé tartozott. A szüleim mindenféleképpen a reáltár­gyak tanulása és tanítása mellett törtek lándzsát, és ha nem iratkozom be az Orosházán működő városi szakkörbe talán így is történt volna. Végül is rajztanár lett belőlem. Rajztanár, aki műalkotás-elemzést is ta­nít. Kerti Károly szakkörében természet után rajzol- gattunk. Különben az ő keze alatt nevelkedett Pál Ist­ván szobrászművész, Rajki László és Ravasz Erzsébet grafikusművész. Kétségtelenül jó iskola volt. A gim­názium elvégzése után Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán, Papp Gyulánál és Domanovszky Endrénél tanultam. Egy évig a Stúdió kollektív műtermében dolgoztam, majd úgy döntöttem, hogy Vásárhelyre köl­tözöm. Azokban az években szerettem volna Vásárhe­lyen, vagy Szegeden állást kapni, ma már azonban — 12 évi tanári munka után — meg vagyok elégedve orosházi munkahelyemmel, szeretnek, megbecsülnek és minden lehetőséget biztosítanak hogy festhessek. — Hogyan került kapcsolatba Vásárhellyel? — Már főiskolásként, két-három alkalommal jártam Vásárhelyen. Nagyon megszerettem az itt élő embereket, művészeket. Aztán itt ragadtam. A művésztelepről jár­tam tanítani, végül pedig megkaptam ezt a lakást, és műtermet, ahol élek és dolgozom. — Milyen az alkotói közérzete jelenleg? Elsősorban annak örülök, hogy megfelelő körül­mények között dolgozhatom, mert én a mindennapi festést természetesnek és szükségszerűnek érzem, örü­lök, ha a kollégáim közül valakinek sikeres pályafutá­sát elismerik. Nem szeretem viszont azokat, akik „csak én, és senki más” elvet vallják. Kitérek viták elől, pe­dig valójában közösségi ember vagyok, akit a közös munka hevülete és a megvitatásra váró problémák na­gyon is érdekelnek. — Honnan a vonzódása az alföldi tájhoz? — Alföldi vagyok. Emlékszem, egyik vásárhelyi nyá­ri tartózkodásom idején kimentünk a piacra, fejeket rajzolni. Egy körtét áruló parasztbácsit rajzolgattam, majd szóba elegyedtem vele. Elmesélte az életét; azt, hogy a tanyák között levő olvasókör gondnoka volt, és a könyvtárban fellelhető valamennyi klasszikust elol­vasta. Elmondta; unokái büszkék rá, amiért paraszt- ember létére ennyit olvasott és tanult. Nem sok körtét adott el, csak velem beszélgetett. Ugyanezt 30 kilomé­terre Vásárhelytől már nemigen csinálnák meg. Ügy vélekednének rólam, mint aki csak a napot lopja, és nem dolgozik. Nos, ezért szeretem Vásárhelyt, mert itt a festést munkának tekintik, és nem valamiféle „úri passziónak”. Ez egyben azt is jelenti; a vásárhelyi em­ber vendégszerető és igen racionális természetű. — Festői igazságát hogyan fogalmazná meg? — Régebben sokat töprengtem ezen, ma már kevés­bé érdekel ez a probléma. Az eleven közélet kérdései izgattak azelőtt, a világ és az egyén kapcsolatának problémái. Ma már inkább az örök emberi kérdések felé fordul figyelmem, azokra a problémákra koncent­rálok, amelyek az ősközösségi társadalomban éppúgy felmerültek, mint történetesen ma. A magány, a sze­relem, a fájdalom és a természet embert alakító kér­dései ezek. Különösen a természethez való alkalmaz­kodás és a természet nyújtotta kikapcsolódás jelent na­gyon sokat számomra. Képeim figurái és környezetük árulkodik erről. — És mint — nő...? — Már vártam ezt a kérdést. Mikor felvételiztem a főiskolán, a 30 felvételiző közül egyedül én voltam lány abban a teremben. Egy nyugdíjas színészről kellett portrét készíteni. A harmadik—negyedik nap után a bácsi felment a pódiumra, előbb azonban végignézett minden rajzot. Az én portrémnál megállt, és azt mond­ta: „De kár, hogy lány.” Nos, ezt a kijelentést azóta sokszor viszonthallottam. Őszintén szólva, nem zavar — ez a korlátolt nemiségi dogma csupán a hétköznapi munkámban ingerel. A művészetben nem. Ember va­gyok, épp olyan alkotó, mint más. Ha érzelmeimet, gondolataimat helyesen és művészi módon tudom ki­fejezni, akkor mindenképpen saját egyéniségemet fe­jezem ki. Polner Zoltán

Next

/
Oldalképek
Tartalom