Békés Megyei Népújság, 1975. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-07 / 210. szám

ILLÉS ENDRE

A FÉNY ALOKVALTOZASAI

Nem tudom, mások hogyan emlékeznek rá: én fénybe mártva, fényekkel birkózva, a fény lobogó változataiban látom kilenc- száznegyvenöt tavaszát.

Amikor , elhallgatott az utolsó aknavető, s először jöttünk fel a mélyből, a Gellérthegy ostroma után, még februárban: fény fogadott a feldúlt kertben, szemet fájdító sok fény a félig leroskadt ház előtt. Olyan telt, duzzadt, vastag fény, mint egy húsos szirmú virág. . Mögöttünk a pince, a homály, a mécsesbűz, a falakon a salétrom, tüdőnkben az elakadó lélegzet — és a vakomdélet után szinte kábított a sárgahúsú fény valószínűtlensége. Csak óvatosan lehetett nyeldekelni, mint egy ismeretlen szeszt.

De néhány nap múlva mór ragacsos és csúfondá- ros lett. Rátenyerelt a fagyott földre, és azon nyomban már öntötte el a mere, dek hegyi utcákat. Mint a hangyavonulatok, hátizsákok és emberek nyomakod- tak mindenfelé. A tegnapi fény elkeveredett a mai sárral, és kicsi tócsákból nevetett fel a törmelékbe ragadt vándorokra.

Azután patakokban kezdett ömleni. 'Ügy zuhogott lefelé, mint egy vízesés. Ekkor már vad kopácsolás harsogott a hegyen. A ház. tetőkön férfiak, a roncsolt, üres ablakkeretekben asz- szonyok és öregek: a tetőket cseréppel, deszkával és bádoglemezekkel foltozták, az ablakokra zsíro^ csomagolópapírt ragasztottak. Erre a hangos, boldog, első rendtevésre ömlött a sok fény. Aki megfürdött benne, piros és barna lett a vízesés-kedvű sugárzástól.

De itt már megszakítom annak a tavasznak fénylő alakváltozásait. Hogy a nagyon erős fénynek milyen sötét, alattomos, vad az árnyéka — ezt is azon a tavaszon tanultam meg. Sok-sok év múltán sem tudom elkerülni a hangos, boldog fény pillanatokra feltűnő sötét árnyékát.

Már rendezkedett akkor az élet, éledeztek a hivatalok, a hídjait vesztett Dunán néhány rozzant csónak is átmerészkedett a túlsó partra. Egy délelőtt a budai elöljáróság zsúfolt szobáiban új és új emberhullámok sodortak különböző íróasztalokhoz. Valamilyen igazolványféle kellett volna. Át akartam kerülni Pestre, s figyelmeztettek: jó ilyenkor a pecsétes írás. Már megvolt az igazolvány, a legújabb alkalmi pecsétet is ráütötték, s már kifelé tartottam a zsírért lisztet cserélők gyűrűiből, a szövettel, törmelékarannyal és lakással üz- letezők izgatott csoportjaiból, amikor ismerősök állítottak meg. Egyszerre két halált ig mondtak.

Még januárban meghalt legjobb barátom, örley István, a nagyon tehetséges, fiatal novellista, az igazságosan irgalmatlan kritikus. Milyen biztató, hirtelen felragyogó tehetség volt. Milyen meredeken indult felfelé — és már másfél hónapja halott! Egy repülőtámadás szünetében néhány cigarettaszippantásra az óvóhelyről kilépett az udvarra, itt érte őt a váratlan repesz. „Csak annyi maradt az arcából, mint egy álarc. A homlok és a

száj” — közölte hírmondóm.

Mintha fejbe ütöttek volna a fényben. Mert az a tavaszi fény még ide is bejött, a füstös, zajos, bűzös hivatali szobákba.

És rögtön utána másvalaki egy másik halált mondott. Nyilasok és SS- katonák még decemberben elfogták, leütötték és a Liszt Ferenc téren egy tömegsírba lökték Gábor Ignácot. Pestre kerülve, még egyetemi éveiben megismerhettem őt. A magyar vers és nyelv szerelmése volt. Milyen félelmetesen sokat tudott, milyen szellemesen vívott. Évek óta izgalommal figyeltem harcias, eszményien tiszta párbajait Babits Mihállyal, Horváth Jánossal — az ősi magyar versritmus vitatott kérdéseiről. A nagy vitákat most egy otromba géppisztolysorozat vágta el.

Megrendített a két halál. Pedig már ismerősként üdvözölhettem volna, mert néhány hete engem is súrolt.

Nevemre szóló katonai

behívóval szökevényként éltem karácsony óta a Ménesi úti házban. Már feljelentettek, és a razziá- zóktól csak egy súlyos tüdőgyulladás mentett meg. Orvos egyszer látott, akkor is golyózáporban jött el. Egyetlen orvossága a vizes lepedő volt, abba csavartak. Hogy meg fogok halni, arra egy-két jel félreérthetetlenül intett Még karácsony előtt a szomszédban lakó fiatal irodalomtörténész megajándékozott két csinos különle- nyomattal, Verhaeren táj- verseit taglalta az egyik, Hölderlin misztikáját' a másik. Az orvos diagnózisa után, a körülményeket mérlegelve, irodalomtörté, nészem is átjött, ő is golyózáporban, s feleségemtől visszakérte a két külön- lenyomatot. Mert minek maradjon egy haldoklónál Verhaeren és Hölderlin? — gondolhatta jogosan.

Az is rossz volt, hogy negyvenegy fokos lázzal birkózva is emlékeztem Csokonai tüdőgyulladást köszöntő versére, különösep ezekre a sorokra: „Szívem megett egy láthatatlan kéz. nek nyila bélőve áll — Sarkával rugdos két halál”.

A vizes lepedő végül is erősebbnek bizonyult a tüdőgyulladásnál — de a halál nem hagyott eL Már nem az én halálom, másoké. Ahány ismerőssel találkoztam Pestre átérve, annyiszor lépett elém a halál. Nem a boldog vég, aminek Homérosz nevezi: „Mézízű mély álom”. Sokkal inkább Racine Phaed- rájának szólítása: „Jégnél hidegebb fagy”.

A Váci utcában, romok között botladozva találkoztam Szerb Antalnéval. A kiégett kirakatokban lepényárusok — és a feleség szemében a kiégett remény. Egyszerre három halált vezet elém: Szerb Antalét, Sárközi Györgyét, és Halász Gáborét. „Mint a fal. Százszor nekimegyek, és hiába, századszorra sem tudom áttörni”. Ezt mondja. Már tudom, soha nem fogom elfelejteni a szavait. De már Donne káromlására kell gondolnom; „Miért hencegsz úgy, Halál? — Mi felkelünk, az öröklét karja

vár. S te nem leszel. Meg

fogsz halni, Halál”.

Szerb már nem írja meg regényét, pedig izgalmas folytatással biztattak megjelent fejezetei. És Halász Gábor sem tartja meg ígéretét. Azt ígérte: a teljes Madách második kiadása elé nagy Madách-életrajzot ír. Ezt is leütötték puskatussal.

Nehéz folytatni... Mar csak a legutolsót. A legszo- rongatóbbat,

Már nyár van, ősz van. A könyvkiadóban, íróasztalomon Radnóti Miklós utolsó verseskötetének kézirata. Nem, még nem kötet. Csak egybegyűjtött, utolsó versei. Azt sem tudjuk, él-e Radnóti? Csak kétségbeesetten reméljük: talán él. De ha él — neki kell kötetté formálni ezeket a félelmetes verseket, köztük az utolsó eklogákat. Nem, a kötet mégsem jelenhetik meg. Meg kell várnunk őt. Várni kell rá, hogy ő építse fel ezt a kötetét is, olyan gondosan, mint előtte a többit.

„Lassan öld meg, hadd érezze a halált” — adja ki a parancsot Camus Caligulája. E;zt a lassú, mindennél fájdalmasabb , halált éreztük mindannyian, barátai, 1945-ben. És 1946- ban megjelenik a kötet, Radnóti Miklós utolsó verskötete, a Tajtékos ég. A legutolsó versek mondják el a költő végső, szorongató üzenetét: „fölöttünk fú a förtelmes halál”.

A fény alakváltozásainak feledhetetlen tavaszából, ilyen sötét emlékek is szólnak sokszor hozzám^ Azt hiszem, mindannyiunkhoz. I ü Koszta Rozália

Várakozók

Beszélgetők

OROSHÁZÁRÓL INDULT...

Portré Fülöp Erzsébetről

Jó pár évvel ezelőtt Pogány ö. Gábor egyik kiállítási megnyitójában „Vásárhely új csillagának” nevezte. Fülöp Erzsébet stiláris fordulatnak tekintette e sum- más értékítéletet, művésztársai viszont helybenhagyó- lag bólintottak e megállapításra. Az orosházi születésű Kerti Károly grafikus keze alatt nőtt fel, és már a gimnáziumban rendszeres hallgatója volt annak a szakkörnek, amelyik a város rajzolni és festegetni szerető növendékeit fogta össze. Ma heti két alkalommal az orosházi gimnáziumban tanít, a hét többi napján pedig a nagyon megszeretett Vásárhely falai között éli mindennapi életét, és festi képeit.

Elhúzódó, szerény, komoly niűvész Fülöp Erzsébet. Nem volt és sohasem kívánt különce' lenni a művészetnek, csak annyi jogot követelt és követel má is, mint mindenki más, aki a városban él és alkot.

— Kérem, mondjon néhány szót pályafutásának előzményeiről.

— Nehezen tudnék erre a kérdésre válaszolni, mert annak idején nemigen került szóba, hogy én festő legyek. Igaz, rajzolni nagyon szerettem, de a rajz mellett a matematika és a fizika is kedvenc tantárgyaim közé tartozott. A szüleim mindenféleképpen a reáltárgyak tanulása és tanítása mellett törtek lándzsát, és ha nem iratkozom be az Orosházán működő városi szakkörbe talán így is történt volna. Végül is rajztanár lett belőlem. Rajztanár, aki műalkotás-elemzést is tanít. Kerti Károly szakkörében természet után rajzol- gattunk. Különben az ő keze alatt nevelkedett Pál István szobrászművész, Rajki László és Ravasz Erzsébet grafikusművész. Kétségtelenül jó iskola volt. A gimnázium elvégzése után Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán, Papp Gyulánál és Domanovszky Endrénél tanultam. Egy évig a Stúdió kollektív műtermében dolgoztam, majd úgy döntöttem, hogy Vásárhelyre költözöm. Azokban az években szerettem volna Vásárhelyen, vagy Szegeden állást kapni, ma már azonban — 12 évi tanári munka után — meg vagyok elégedve orosházi munkahelyemmel, szeretnek, megbecsülnek és minden lehetőséget biztosítanak hogy festhessek.

— Hogyan került kapcsolatba Vásárhellyel?

— Már főiskolásként, két-három alkalommal jártam Vásárhelyen. Nagyon megszerettem az itt élő embereket, művészeket. Aztán itt ragadtam. A művésztelepről jártam tanítani, végül pedig megkaptam ezt a lakást, és műtermet, ahol élek és dolgozom.

— Milyen az alkotói közérzete jelenleg?

Elsősorban annak örülök, hogy megfelelő körülmények között dolgozhatom, mert én a mindennapi festést természetesnek és szükségszerűnek érzem, örülök, ha a kollégáim közül valakinek sikeres pályafutását elismerik. Nem szeretem viszont azokat, akik „csak én, és senki más” elvet vallják. Kitérek viták elől, pedig valójában közösségi ember vagyok, akit a közös munka hevülete és a megvitatásra váró problémák nagyon is érdekelnek.

— Honnan a vonzódása az alföldi tájhoz?

— Alföldi vagyok. Emlékszem, egyik vásárhelyi nyári tartózkodásom idején kimentünk a piacra, fejeket rajzolni. Egy körtét áruló parasztbácsit rajzolgattam, majd szóba elegyedtem vele. Elmesélte az életét; azt, hogy a tanyák között levő olvasókör gondnoka volt, és a könyvtárban fellelhető valamennyi klasszikust elolvasta. Elmondta; unokái büszkék rá, amiért paraszt- ember létére ennyit olvasott és tanult. Nem sok körtét adott el, csak velem beszélgetett. Ugyanezt 30 kilométerre Vásárhelytől már nemigen csinálnák meg. Ügy vélekednének rólam, mint aki csak a napot lopja, és nem dolgozik. Nos, ezért szeretem Vásárhelyt, mert itt a festést munkának tekintik, és nem valamiféle „úri passziónak”. Ez egyben azt is jelenti; a vásárhelyi ember vendégszerető és igen racionális természetű.

— Festői igazságát hogyan fogalmazná meg?

— Régebben sokat töprengtem ezen, ma már kevésbé érdekel ez a probléma. Az eleven közélet kérdései izgattak azelőtt, a világ és az egyén kapcsolatának problémái. Ma már inkább az örök emberi kérdések felé fordul figyelmem, azokra a problémákra koncentrálok, amelyek az ősközösségi társadalomban éppúgy felmerültek, mint történetesen ma. A magány, a szerelem, a fájdalom és a természet embert alakító kérdései ezek. Különösen a természethez való alkalmazkodás és a természet nyújtotta kikapcsolódás jelent nagyon sokat számomra. Képeim figurái és környezetük árulkodik erről.

— És mint — nő...?

— Már vártam ezt a kérdést. Mikor felvételiztem a

főiskolán, a 30 felvételiző közül egyedül én voltam lány abban a teremben. Egy nyugdíjas színészről kellett portrét készíteni. A harmadik—negyedik nap után a bácsi felment a pódiumra, előbb azonban végignézett minden rajzot. Az én portrémnál megállt, és azt mondta: „De kár, hogy lány.” Nos, ezt a kijelentést azóta sokszor viszonthallottam. Őszintén szólva, nem zavar — ez a korlátolt nemiségi dogma csupán a hétköznapi munkámban ingerel. A művészetben nem. Ember vagyok, épp olyan alkotó, mint más. Ha érzelmeimet, gondolataimat helyesen és művészi módon tudom kifejezni, akkor mindenképpen saját egyéniségemet fejezem ki. Polner Zoltán