Békés Megyei Népújság, 1975. július (30. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-03 / 154. szám

Kuliéit és Radnóti

Megjegyzések egy értelmezés vitájához

j, nem szokványos stílusú I emlékművel gyarapodott a megyeszékhely, Békéscsaba. Meglehetősen exponált helyen történő felállítása, gondolkodásra késztető ábrázolásmódja „észrevéteti magát”, s tulajdonképpen a nemrég Kossuth- díjjal kitüntetett szobrászművész, Varga Imre nemes alkotása már ezzel is elérte célját. Mégis utalnánk arra, hogy nem véletlenül készült harminc évvel a második világháború befejezése, a fasizmus felett aratott győzelem, s ugyancsak három évtizeddel Kulich Gyula mártírhalála után. Valóban emlékmű a szó eredeti etimológiai jelentésében, noha összetett értelemben. Azzal is, hogy a Kulich Gyuláról elnevezett városi lakótelep előterében állították fel, szándékát tekintve célszerűen nemes kontrasztot szolgál. Köztéri szobraink esztétikai hatáskeltésének egyik legjelentékenyebb problémája ugyanis a természetes, üde háttér hiánya. Varga Imre alkotása mintegy megfordítja a dilemmát — a ma már kicsit falanszterré öregedhető mesterséges háttér-lakótömbök elé igyekszik természetes előteret varázsolni a téma relatív komorsága ellenére is. Az út, a tér, a házak, még a bekerített játszótér is egységbe olvad az alkotással.

a szimbolikus értelmezésű emlékmű mindennapi látványa gyakori beszédtéma Békéscsabán és bizonyos publicisztikai érdeklődést is kiváltott már. Dömötör János, a Népújság május 25-1 Köröstáj mellékletében a művészettörténész hitével érvelt a „májusfa- értelmezés” pejoratív jelentése

ellen, illetőleg köznapi felfogása mellett. Pedagógus hivatásomnál fogva legyen szabad az emlékművel kapcsolatban néhány közismert didaktikai aspektusú ösz- szefüggésre utalnom az esztétikai élmény közvetítése, magyarázása jogcímén.

Varga Imrét kitűnő alkotása elkészítésében. bizonyíthatóan

Radnóti Miklós költészete is inspirálhatta. Pontosabban fogalmazva az a megrendítő tartalmi rokon vonás, amely a mártírhalált halt Kulich Gyula és a magyar antifasiszta líra fiatalon kivégzett, nagy tehetségű költője, Radnóti Miklós életsorsa között kimutatható. A békéscsabai Ku- lich-emlékmű Radnóti-emlékmű is! Meg mindazoknak az emlékműve, akik tehetségük és életerejük teljében a fasizmus esz- telenségének áldozataivá váltak. Megítélésem szerint ezt kellene jobban megmagyaráznunk, közvetítenünk azoknak, akik ma még (talán életkorukra való tekintettel érthetően) nem értik, vagy nem is érthetik az alkotás szimbolizmusát.

ekem nem elsősorban az emlékmű értelmezésével, inkább az értelmezés szöveges megmagyarázásának kiválasztásával és pontosításával van problémám! Az idézett Radnóti versrészlet ugyanis csak azoknak teszi egyértelműen feloldhatóvá Varga Imre alkotásának belső, tartalmi mondani va lóját, akik a költő egész költészetében bizonyos fokú tájékozottsággal rendelkeznek. Sajnos kevesekről állíthatjuk ma még ezt.

Radnóti Miklós költészetében indokoltan vissza-visszatérő motívum az egyes ember sorsának összefonódottsága a nagyobb emberi közösségekkel és a jövőbe vetett hittel, önmagát a Bori-notesz egyik ismert versében gyökérhez hasonlította, amelynek az a feladata, hogy a kivágásra ítélt fatörzset megérlelje, s utána elpusztuljon. Enélkül a hit nélkül nemigen lehetett volna élni a fasizmus embertelen világában! Az emlékmű szimbolikus jelentéstartalmának megláttatására Radnóti legalkalmasabb verse a „Kortárs útlevelére” című költeménye. 1934 ben. a totális fasizmus hatalomra jutása előtt írta ezt a gyönyörű költeményt a költő ba rátainak, a Szegedi Fiatalok

Művészeti Kollégiuma érlelő, nevelő, „növelő közösségének” ajánlva. Vátészi módon sejteti benne nemcsak a maga jövőjét, hanem a becsületes kortársak (Kulich Gyula is Radnóti kortársa volt!) rezignáltan szomorú, mégis bizakodó perspektíváit is. Két életformát állít egymással szembe. A megalkuvás szerinte kényelmet és elismerést hozhat, a bátor emberi tartás pedig meg- áláztatást, s legfeljebb a jövőbe vetett hit reményét. ’Érdemes a költemény befejező versszakát idézni:

„Gondold el! hogyha láza

dsz, jövendő

fiatal koroknak embere hí

rdet

s pattogó hittel számot ad

életedről;

számot ad és fiának adja

át

emlékedet, hogy példakép,

erős fa

legyen, melyre rákászhat

a gyönge növendék!”

Nem ezt az idézett hat sort kellett volna az emlékmű márvány táblájára írni? Nemcsak azért, mert akik elolvassák, könnyebben megértették volna, így Varga Imre nagyon érzékeny rezonálását a közélet, a költészet és a szobrászat más és más „alapanyagú” e ire, hanem azért i késcsabai emlékmű en bizonyíthatná, Kulich Gyula valóban a város példaképe, „erős fája” volt, a róla elnevezett lakótelep pedig fiatal még, de erősödése vitathatatlan.

T

isztelnünk, becsülnünk, szeretnünk kell ezt az új emlékművet! Ma még úgy tűnik, úgy tesszük ezt leginkább, ha másoknak is megmagyarázzuk, másokkal is megszerettetjük. Kulich Gyula és Radnóti Miklós példája egyaránt segít ségünkre van ebben!

Dr. Takács László

Igazán érettségizettek?

(Tessék elolvasni, nem bírálat!)

Mindjárt írásom kezdetén — a félreértések elkerülése végett — szeretném leszögezni, hogy nem szándékozom bírálni oktatási intézményeink munkáját, s nem akarok olyan költői kérdéseket feltenni, mint amilyeneket eddig mindazok feltettek nekem, akiknek elmeséltem történetemet. Íme e kérdések közül kettő: Dehát mit tanítanak akkor az iskolában?! Bogy lehetett ilyen fiatalokat átenged'ni az érettségin?!

Nos, ennyit bevezetőként, s a gyakorlott olvdsó már tudja is, hogy ezek után valami kegyetlen, porig lesújtó, esetleg ironikus bíráló sorok következnek, hiszen előrebocsátotta a szerző, hogy nem bírálja az iskolát. Am ez tévedés. Szavaim igazolása képpen nyomatékosan kijelentem: nem az iskola, hanem maga a most érettségizett diák a bűnös, ha nem tud felsorolni 19 megyénk közül — Békést is beleértve — csak négyet. (Hogy a megyeszékhelyekről ne is beszéljünk.) Érettségi előtt más tantárgyak tanulása miatt biztosan nem ért rá földrajzzal foglalkozni. ezért állítja, hogy Jugoszlávia fővárosa Belgrad helyett Növi Sad, s hogy Európát Ázsiától a Kaukázus választja el az Ural helyett. Hegység ez is, az is. Nem mindegy?! Az olvasó most bizonyára felszisszen: „Egy érettségizett fiatalnak azért az ilyen dolgokat tudnia kellene. .” — és hitetlenkedik. Pedig való igaz, amit írok. 19Tőben érettségizettek jelentkeztek első munkahelyükre Békéscsabán, de felvételük előtt a munkahelyi vezető egy kicsit puhatolózott tudásukról. És ez még nem minden. Mert Vietnam, Mongólia és Korea az ugye még- sincs Európában, hiába helyezte oda az egyik jelentkező. Szinte hihetetlen, de a másik az évszázadokkal volt bajban, amikor Petőfiről és Arany Jánosról kérdezték, a harmadik pedig, hogy úgymond egyáltalán nem fitogtatta történelmi tudását, amikor az 1526-os mohácsi vész évszámát kellett kitotóznia. Nem talált, ilyen a totóban is gyakran megesik. És még egy: a matematikában bármilyen egyszerű feladat megoldásánál sem szabad osztás helyett szorozni, mint ahogy egyikük tette. Szerencsére azért jelentkezőinkre nem vonatkozik az a mondás, hogy se nem oszt, se nem szoroz.

Ennyit tehát a tényekről. A munkahelyi vezető papíron bizonyította■ állítását, hogy ilyen és hasonló válaszokat kapott. És mérges volt. Nem munkaerőgondjai miatt, mert úgyis jön majd más, aki megfelel. Azon bosszankodott, hogy „hát mit tanítanak akkor az iskolában?!”, és „hogy lehetett ilyen fiatalokat átengedni az érettségin?!”. Pedig az iskolára vonatkozóan nincs igaza, hiszen ezekben a fiatalokban van a hiba, akik nem tanulták meg a tananyagot, és a fenti tény bizonyára csupán kivétel, egyedi eset. egy a millió közül. Ezért is nem bírálom írásomban ironikusan azokat, akik aláírták az említettek érettségi bizonyítványát, s nem teszek fel bizonyos költői kérdéseket, hanem betartom szavamat. mint ahogy cikkem elején ígértem.

Vitaszek Zoltán

Menedékházak, sátrak a munkakörülmények javítására

A Körösividéki Vízügyi Igazgatóság 1975. évi munkafelajánlásaiban szerepel a kedvezőtlen időjárásnak kitett fizikai dolgozók munkakörülményének javítása Ennek keretében saját kivitelben készítettek 11 menet dékházikót és egy vontatható

kultúrkocsit, továbbá sátrakat állítottak össze, hogy a Körösvölgy különböző területein levő munkahelyeken a szocialista brigádok, köztük a mintegy 300 kubikos ne szenvedjen az időjárás ártalmaitól.

RáJiéjegizct

lyen község ez a Kaszaper?

Mi

A fent jelzett kérdést boncolgatta hétfőn este a Kossuth rádió Távolodó szegénység című műsora, de nem valószínű, hogy a hallgatók előtt bármilyen kép is kialakult volna Kaszaperről. Persze nem kötelező minden községben „nagy események” után kutatni, lehet, hogy a riporter csak afféle „se hideg, se melegnek” észlel egy falut. Ám az ilyen — aligha létező — semleges helyeket is érzékletesen kell bemutatni. Meg volt erre a lehetősége a Huszas stúdió megyénkben járt stábjának is, hiszen egy teljes óra műsoridő, állt rendelkezésükre, hogy Kaszaperről szóljanak. Sajnos az elhangzott adásból ezúttal csak az derül ki, hogy egy mikrofon és sok méter felhasznált magnószalag még nem elég a jó rádióműsorhoz.

Mint az előre jelzett, szándék is közölte, a szerkesztő alapvető

ISIS, JŰLIUS 3.célja az volt, hogy az egykor • szegény kisközség fejlődését ■ mutassa be. Az akadozó beszél- ■ getésekből viszont az derült ki, ■ hogy a sok izzadsággal megszen- • vedett anyagi jólétnek Kaszape- [ ren lelki sivárság az ára. Ez pe- ! dig nem igaz!

Senki sem várja a rádió mun • katársától, hogy odaköltözzön ri- : portjai színhelyére, de az min- j denkinek kötelessége lenne, ; hogy amíg egy községben dolgo- • zik, addig együtt lélegezzék a j falu életével. Ha a riporter nem • előkelő idegenként mozog az J emberek között, akkor a kérdé- : seivel mindjárt jobban ki tudja ! bontani az élet lényeges dolgait. ■ Például, ha a beszélgető partner ; végre belelendül munkája el- * mondásába, akkor nem az a leg j fontosabb, hogy megkérdezzük: } ugye a sárga a kedvenc színe? ■

Természetesen nem várható. : hogy valamennyi rádióriport : remekműre sikeredjék. De a lel ; kiismeretesebb műgond minden : alkotó ember számára kötelező j ’ ___ (Andódy) l

PÁSZTOR FERENC:

Fiúk a Leshegyen

(REGÉNY)

8.

Nem oda Buda, gondolom magamban, s már bekapcsoltam a rádiót. Jelentek, „őrnagy elvtársnak jelentem. Kísérlet kifelé. Két fő. A rendszertől visszafordultak. A nyomokon üldözöm. A kocsit a falu felé küldöm, az útkaparó háznál vár majd ránk. A nyomok tiszták, jól olvashatók. Látás gyenge. Kérdésem nincs, kérem a további parancsot”.

Ha addig nem találjuk a két határsértőt, az útkaparó háznál vár bennünket a parancsnok Remélem, gyorsabban futunk, mint ezek. A lehető legrosszabb utat választották. Csoda lesz, ha nem törik ki a nyakukat. Az erdőnek ez a része tele van mély vízmosással, hatalmas kövekkel, kidöntött fatörzsekkel, irgalmatlanul szúrós csipkebokrokkal. Még nekünk is óvatosnak kell lenni, pedig ezekben .a vastag- talpú cipőkben sokkal könnyebb. Remek dolog ez a macskatalp. így nevezzük a magasszárú cipőt. Valamikor az ejtőernyősöknek is ilyen volt. Vastag, rugalmas talpú lábbeli, jól felfogja a göröngyök, kövek, rögök

egyenetlenségeit. Ebben lehet futni. Futunk is. Ketten a kutya után loholunk. Ketten tőlünk jobbra, ketten balra tartanak. Balogh már gázt adott, az útkaparó háznál megvár. Legalább négy kilométert kell szaladni, hogy találkozhassunk. A jelzéstől nem telt el még húsz perc sem. Ha futnak, akkor sem tettek meg ezen a talajon egy kilométert sem. Időt töltöttek el, amíg mérlegelték, mit tegyenek. A nyomsáv szélén megálltak, tanakodtak. Sok-sok lábnyom mutatja : toporogtak, tanácstalanul álldogálták. Ezek nagyon értékes percek a mi számunkra. Futás közben is meg-megállnak. Tájékozódniuk kell, merre menjenek. Nekifutnak egy bokornak, egy kőnek. Rabolja tőlük az időt, bennünket pedig megajándékoz. Egyszer-kétszer felbuknak a vízmosásban, vagy beleragad a lábuk a csonttá fagyott hóba. Nem lennék a helyükben egy vak lóért sem. Nekik ez kellett, hát akkor csak fussanak, féljenek, törje ki őket a hideglelés. Engem biztosan kilelne, ha hallanám, hogy kutya. ember, fegyveresek vetik magukat utánam. Talán feladnám, nem is futnék, mert oktalanságnak tűnne már az első percekben. Semmi esélyük nincs, így mérlegeltem, így látom, és futok Sátán után. Énnek a kutyának olyan iránytűje, olyan biztos érzéke van, hogy a legfinomabb műszerrel sem kelnék versenyre vele.

Fut, mintha rakéta lenne izmai helyén. Nem vakkant, nem morog, csak fújtat, szaglászik magasra tartott fejjel, s megy neki bokornak, ároknak, mintha páncél védené a szűgyét. Mi meg utána. Folyik rólunk a verejték, a tüdőnk dolgozik, mint egy kovácsfújtató. Ez férfi munka. Azt hiszem, annyi reggelit kérek, ha véget ér ez a szaladás, hogy a szakács még a jövő heti normát is előhozatja. De jó lenne most egy korty víz, egy csésze tea, egy satnya almát is szívesebben vennék most, mint holnap a csendben egy füzér banánt. Erre mondják: álmodik a nyomor! Szerencsére nem tart ez nagyon sokáig, mert Sátán már ezt is érzi, egyre fokozza az iramot, egyre vadab- bul szedi a lábát. Már vicsorít, már morog, már csahol, mert érzi, hogy a levegőben maradt emberszag, a légszimat, ahogyan kutyásul mondják, meleg, közeli, friss. Ilyenkor a kutyásnak tartania kell magát, hogy magával ne sodorja, hasra ne rántsa a felbőszült állat.

— Ott vannak — kiállt a kutyás, s hosszabb pórázra ereszti Sátánt. Nem azért teszi, hogy a két embernek engedje,