Békés Megyei Népújság, 1975. július (30. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-13 / 163. szám

KÖRÖSTÁJ

KULTURÁLIS MELLÉKLET

W^M- . tw *t< :»* K* «.vfr»,. > J-X > ttfcvMvtv* í**v* *MÍ>~ «fr/,«****. »W J »•» / *»»■*»»?**•

zrz**. í *. )»uw><^w, *««» >• * ** *»> »~*»~** u»»^ * ***»*—« • 77<<<<tt * . .

Kiállításról kiállításra

Sajtótörténet a Széchényi Könyvtárban

B

udapesten, a Széchényi Könyvtár első emeleti folyosóján jelentős, ám mégis miniatűr kiállítás fogadja a látogatót. Egy tervezett sorozat első összeállítása, mely az 1854-ben először megjelent Vasárnapi Újságról ad nyolc szerény, de értékeiben annál gazdagabb tárlóban érzékletes tájékoztatás.

Sajnos, a kiállítás nem kapott és még most sem kap megfelelő propagandát, így aztán nem is várhatnak annyi érdeklődőt, amennyit pedig joggal várhatna a kiállított anyag, a hatvanhét évfolyamot megért Vasárnapi Újság cikkeinek, képeinek kitűnő rendezési elv szerint összeállított bemutatása.

Saj tőtörténeti kiállítás már a maga nemében is

Anyám

Bőnns István

Anyám a dohánykertész lánya, Csillagot szár az éjszakámba;

Virágot hint a nappalomba, örökké én vagyok a gondja.

Hogyha álmom gond zilálja szett Érzem párnámon, gondos kezét,

Hűsíti parázsló homlokom,

Keze nyári hős széllel rokon,

iűs széllel, mely régi deleken Átlibbent a dohány földeken,

Elvitte ja növény illatát,

Bejárt vele heted-hét határt

Visszanézek s magam ott látom, Hemperegve egy nagykabáton,

Rám hajolnak széles levelek,

Alattuk boldogan heverek.

Szakítok egyet es tépdesem,

Barnára fest s észre sem veszem^ Rágcsálnám, de anyám meglátja S szól — méreg az, ne vedd a szádban

Az a jó dohánykertész lánya,

Ha rossz vagyok, ma is meglátja^

Szól a szava szellőből, szélből, Rámnéz vádlón a messzeségből.

Elek a példájához hűen,

Csöndben dolgozva, egyszerűen.

Nagy boldogsághoz ha nem jutóid Jó szónak is örülni tudok.

ritkaság. Legutóbb = ha jól emlékezem — a Petőfi Irodalmi Múzeumban láttunk ilyent, mely elvezette a szemlélőt a magyar sajtó kezdeteitől egészen napjainkig, sőt, a különböző napi- és hetilapokról készített reprodukciókat tárgyakkal — szerkesztőségek, nyomdák munkaeszközeivel, bútorzatával — is kiegészítették. Ez a kiállítás egyetlen újságra, az elmúlt század közepén, pontosan 1854. március 5-én megjelent Vasárnapi Újságra emlékeztet, szemléltetve annak közművelődési jelentőségét, hiszen olyan metszet- és fotográfiaanyagot hagyott az utókorra, amelyből a magyar történelem, és a világ történelmének sok elmúlt századi eseménye elevenedik meg. Nem is szólva a cikkek értékéről, és arról sem, hogy a Vasárnapi Újság olyan újságíró-író gárdát vonultatott fel egészen megszűnéséig, 1921-ig, mely párját ritkítja a magyar sajtótörténetben.

A már említett rendezési elv több részterületre bontja az újság tevékenységét. Az első tárlóban a lapalapítás körülményeit ismerheti meg a vendég, láthatja azokat a külföldi lapokat is, melyek elsősorban inspirálták a Vasárnapi Újság alapítóit arra, hogy megteremtsék az első magyar képeslapot Különösen sokan hivatkoztak akkoriban az Illustrierte Zeitungra, mint követendő külföldi példára. Gyulai Pál írta például: „Az volna a legjobb, ha magyar Illustrierte Zeitung-ot lehetne alakítani, de ide több pénz, több kép, több dolgozótárs kellene.’'

Íme a korabeli gondok, melyek több, mint egy évszázad után is hasonlóak. Mert ma is sok pénz, sok kép és sok kitűnő újságíró szükséges ahhoz, hogy közönséget érdeklő, igényes, jó lapot szerkesszünk, bárhol az orzságban. De térjünk vissza a Vasárnapi Újsághoz. A második tárló őrzi az újság alapítóinak, szerkesztőinek, jeles munkatársainak arcképeit,

bemutató szövegekkel. Bár

sokat közülük nem kell bemutatni. Ott ékíti a sort Jókai, Vajda János, Mikszáth Kálmán, Schöpflin Aladár, Hermann Ottó, Eötvös Károly. És az alapító-szerkesztő: Pákh Albert, aki azzal, hogy megteremtette a Vasárnapi Újságot, örökre beírta nevét a magyar sajtótörténetbe.

A következő tárló Budapesté. Ez a címe is: „Budapest krónikásai”. Metszetek, rajzok, fotográfiák. Csodálat és döbbenet látni ezeket, és érzékelni általuk is, hogy az idő múlik, a fejlődés, egy város arcának változásai megállíthatatla- nok. Ott láthatjuk a valamikori Halászcsárdát fény- képfelvételen, helyén ma a Oellért Szálló magasodik. Vagy ott a régi épületet, ahonnan Martinovics indult utolsó útjára, a Vérmező felé — helyén ma az Országos Levéltár épületét találja a várbeli látogató. Ezeket és a többi metszetet, fotográfiát nézegetve egyre jobban a kor eseményeinek sodrába kerülünk, és dicsérjük a könyvtár hírlaptárának munkatársait, hogy a tervezett sajtótörténeti sorozat első kiállítását megalkották. Közel egy évszázad tekint vissza ránk a képekről, tudósítások néhány sorából. A világ formálódásának nagy kohói: tüntetés Szent-Péterváron, 1917. július 3-án. „Minden hatalmat a szovjeteknekV’ Gépfegyvertűz a Nyevszkij Proszpekten. Jl Másutt: fényképfelvétel az angol tankról „az új tömegpusztító fegyverről, a nyugati hadszíntéren”. Aztán a hazai események kohójában: Károlyi Mihály földet oszt, Kun Béla és Szamuely Tibor a Milleneumi Emlékoszlopnál. Megint másutt: Kossuth temetése Budapesten. A menet a Nagy kőrútról a Rákóczi útra fordul.

Megismételhetetlen pillanatokat őriznek a Vasárnapi Újság táj és városképei is, majd azok, ahol az emberi munka legkülönbözőbb régióiba viszik el az olvasót, most, 1975-ben a kiállítás látogatóját. Egri látkép 1912-ből, balatonfüredi sétány a tízes évek elejéről, a dorozsmai szélmalom 1912- ben. Szüretelők, parasztok, és egy metszeten: Békéscsabai fonóka, 1917-ben. Lányok, legények, jellegzetes csabai szlovák szobabelsőben. Ady Endre a beteg-, ágyon, Prielle Korhélia 80. születésnapját ünnepli a Margit-szigeten, 1905-ben; Puccini a Budapesti Operában, a „Nyugat lánya” premierje után; Amundsen, a Déli Sarkon, 1911. december 14; és a 45 000 tonnás csodahajó, a Titanic, végzetes útja előtt...

Ügy tűnik, hogy első magyar képeslapunk anyagának egészen kis töredékét mutathatták csak be a kiállítók, de ezzel / a töredékkel is jól jellemezték a közel hét évtizedig híres Vasárnapi Újságot. És a szemlélőnek sugalltak egy gondolatot is: vajon nem le- hetne-e hasonló kiállítássorozatot rendezni Békéscsabán, ahol sorra bemutatnák a megye sajtótörténetének legjellegzetesebb újságait. Megérné a fáradtságot, mert a vállalkozás hézagpótló lenne, a maga nemében . -J

Sass Ervin

JUTALOMUTAZÁS

Magyar film a jő filmek közöl

A Balázs Béla Filmstúdióból most ismét kilépett egy rendező, aki első nagyobb szabású alkotásával felhívja, magára a figyelmet. Dárday István ugyanis jó megfigyelésen, életismereten alapuló filmet rendezett. Mégpedig közéleti töltésűt, olyat, amely nem nélkülözi a szatirikus ábrázolás jegyeit sem.

Szalai Györgyi és Dárday István egy valóban megtörtént esetet fogalmazott át a film nyelvére, eredeti környezetbe helyezve a cselekményt és kellő bátorsággal, színészek helyett „civilekkel” falusi emberekkel, iskolás gyerekekkel játszatta él a szerepeket. S ezek a „civilek” nem is játszottak, inkább megérezve a szituációk egyszerűségét, hétköznapiságát, szinte önmagukat adták, s így ezzel a természetességgel nyújtottak művészi élményt,

A történet egyszerű: egy járás lehetőséget kap arra, hogy egy úttörőt angliai jutalomutazásra küldjön. Néhány feltételnek persze meg kell, hogy feleljen a szerencsés gyerek: csak munkásszülők gyerekéről lehet szó, mégpedig olyanról, aki jő megjelenésű, tud zenélni és emellett jeleskedik az úttörőmunkában is. A rokonszenves úttörő titkár azon nyomban nyakába veszi a járást, keresi a „megfelelőt”, míg végül egy falusi iskolában meg is találja. Balogh Tibi valóban megfelel a követelményeknek. Mégsem ő utazik Angliába. Helyette jól szituált szülők csúnyácska kislányát küldik, aki még a zenében is ügyetlenke.

Miért? Mi történt tulajdonképpen? Hogyan fordult a visszájára egy lelkesítő és valóban nagyszerű akció? Erről szól a film, amely tulajdonképpen a végrehajtás, az eljárás mechanizmusát vizsgálva felvillantja azokat a rossz beidegződéseken alapuló magatartásformákat, amelyek fellelhetők az életben, még a mozgalmi munkában is.

Ennek a filmnek nincsenek negatív hősei; senki sem vét hibát, mindenki azt teszi, amit tennie keű, még inkább úgy, ahogyan megszokta. A falucska pofok úttörővezetője ügybuzgalommal keríti élő a határból a szülőket, akiket ugyan Volgával visznek — de visznek! — be az iskolába, pedig ők szeretnék felcserélni a munkaruhát, vagy legalábbis felhúzni egy cipőt. Bent az iskolában ünnepség, sőt elnökség fogadja a mit sem sejtő házaspárt, majd kellő pátosszal közük az örömhírt, amelyet nyomban szülői aláírással kell megpecsételni. Mindenki örül, elégedett, Tibi készül a nagy utazásra, az anya azonban megmakacsolja magát, majd maga mellé állítja férjét is, s közük, hogy nem engedik el a gyerekeket. Ismét működésbe lép a mechanizmus, megindul a rábeszélés, de a szülők hajthatatlanok.

Lehet, hogy akik a történet felületét szemlélik és csupán a falusi hétköznapok és a tantestület kissé szatirikus ábrázolását, a mozgalmi munka hivataloskodását veszik észre, zokon veszik a film egyes jeleneteit Pedig a film őszintén tárja fel azokat a fonákságokat, buktatókat, amelyek zátonyra futtatják a legnagyszerűbb elképzeléseket is. Mert igaz, lelkesítő, hogy egy falusi úttörő Angliába utazhat, de az a mechanikus eljárás; ahogyan lebonyolítják ezt az ügyet, már cseppet sem lelkesít.

Félreérthetetlenül fogalmaz a film; a hivatalosko- dó, s éppen ezért lelketlen módszer mindig kiváltja az emberek ellenkezését. Baloghék is úgy érzik, hogy joguk van dönteni ilyen személyes jellegű családi ügyekben. Vagyis napjainkban még a jót sem szabad erőszakkal rákényszeríteni az emberekre, mert ez a módszer ösztönös ellenérzést válthat ki. A családi döntés mögött meghúzódik a maradi szemlélet is. Pletyka, sustorgás befolyásolja a szülőket, akikben él még az ősi szorongás minden ismeretlennel szemben. És egy hónap hosszú idő, hiányzik a gyerek a családból és a pénzkereső munkából is. A legfőbb érv azonban mégis az — az anya megérzi, hogy mikor a gyerek visszajön majd Angliából már nem ugyanaz lesz, mint aki volt. Más kérdés, hogy ez a rokonszenves, gitáros fiú, aki néhány napra az érdeklődés középpontjába kerül s a maradiság, valamint a rossz módszerek összjátéka nyomán nem utazhatott él már most nem ugyanaz, mint aki volt.

Jó film a Jutalomutazás, reálisan vizsgálja a magatartás fonákságait, életszerű fogalmazása arra is figyelmeztet, hogy valahol egy tőről fakad az egyéni és a közéleti magatartás. Koltai Lajos egyszerűségre törekvő színes képei jól szolgálják a film hangulatát és mondanivalóját. A civil szereplőgárdát nem soroljuk fel, de annyit feljegyzünk, hogy valamennyien élték

szerepeiket, t

Márkus László