Békés Megyei Népújság, 1975. június (30. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-22 / 145. szám
Hétfőn délben, amikor hazaugrott a téeszárudából, Eszter lánya tette le a hírt az ebéd mellé az asztalra. — Na, anyám, maga is írhatott annak a Julcsa néninek! Mert idehaza van ... Megállt benne az ütő, s a kanalat beleejtette a levesbe. — Az a szemtelen Julcsa! — mondta csendesen. — S véle van az a német is? Az a sváb vagy miféle. — Véle, édesanyám, persze, hogy véle. Írhatta maga. hogy ide a lábát be ne tegye. Meg Sándor bácsiék- hoz. Meg Mari nénémék- hez se. Mert szombaton, ahogy a délutáni négyes vonattal, kufferrel és egymást támogatva megérkeztek, mindjárt mentek az úri házba. Bizony, ott szálltak meg. — Hol? Tálán csak nem Zsófiáknál ? — De ott bizony. A tanárnő odaadta kétszemélyes kanapéját. Amit szét lehet nyitni. Bizony, édesanyám, azon aludt szombaton is, vasárnap is Julcsa néném meg az a Pali bácsi. Na. de csak fogódd- zon meg, édesanyám. Ráadásul vasárnap a Fényesben. ebédeltek. Az igazgatónő meg a férje, aztán Zsófi néni, Gulyás Imre bátyámnak az özvegye, ügy hallom, hogy Pali bácsin szép fekete ruha van, félcipő, még nyakkendője is van. A haját pedig félre fésüli. És megittak két üveg dugaszolt bort. Gulyás Zsuzsa nem vette többet a kanalat a szájához. Felállt, szó nélkül kiment a ház elé.. Ve je, Püski János kiette a levesét, aztán odaszólt feleségének: — Te Eszti. Kimehetnél anyád után. — Minek? — felelte az asszony főzelékszedés közben. Teli szedte a tányérját zöldpaszullyal, mert azt nagyon szerette. Enni kezdte, aztán folytatta. — Ügy- se lehet megvigasztalni. Csak egye magát. Kedden este Püski János azzal a hírrel érkezett haza a Jóreménység Téesz központjából, hogy a délutáni lefújás után, mi kor az embereket teherautóján hozta haza a községbe, találkozott az úton Büngösdi Jancsi Moszkvicsával. Megálltak és beszélgettek egy keveset. Julcsa néni meg Pali bácsi ott ültek hátul a kocsiban, nyilván vitte őket Jancsi az anyjához, vagyis Gulyás Mari nénihez, alkd Büngösdi János- né. Nem sokat beszélhettek, mert az emberek kiabálni kezdtek hátulról: menjünk Jani haza, ráérsz aztán beszélgetni, ha mink odahaza leszünk ... Egy teherautó-pilóta napközben úgy eszik, akár a madár. így Püski János nem sokat elmélkedett azon. mi játszódik le anyósa lelkében, mikor elregélte neki Julcsa húga vendégeskedésének újabb állomását. Gulyás Zsuzsa indulatos mondatai nem értek el füléhez, csak később, amikor már két tányérnyi birka- paprikást bebicskahegye- zett, apósa fülespoharában csinált jó savanyú spriccelt, s mindezeknek utána rágyújtott. Ettől a pillanattól folyvást értette, mit méltatlankodik az anyósa. — .. . mert akkor mondtam már ér), szeles ez a Julcsa. Amikor tizenhat nyarán beleesett abba a Muiresán Imrébe. Imre bátyádba, na, tudod. Aki el is vette tizenhét nyarán, mikor másodszor megsebesült. Állítottam én édesapámnak, hogy szeles ez a Julcsa, hirtelen, önfejű, nem bír ez magával. Mert jó, itt voltunk mink lányok akkor mindenféle legény nélkül. Megakadt az ember szeme, neip tagadom én, ha valamire való katona meresztette az övét. Ez a Mure- sán Emerik fess ember, gáláns ember volt, fiam. Akkora vagyon nézett rá, mink ránk ötőnkre. Méghozzá református is volt... Igaz, édesapám elébb nyög- décseit. Elsőnek a legidősebb lánynak kell férjhez menni, addig a többi neve hallgass. Akikor Julcsa előállt, hogy ő úgy van. Dehogy is volt úgy! Soha nem is lett gyereke... De ez elég volt, hogy édesapám belemenjen a dologba. Ki- stafírozta Julcsát, hozzá még pénzt is adott, hogy a fele házat ő vegye meg Imre bácsi falujában, ott Margittá környékén. Takaros, szép, cserepes ház volt. Julcsa oda is költözött. Ki gondolta volna, hogy nem egészen két évre rá közénk húzzak a határt. — Imre bátyám milyen volt? — kérdezte a vő inkább illendőségből, mint túlzott érdeklődésből, de hát vacsorázás után nem lehet kitérni a beszélgetés elől. — Hiszen ő román ember volt... — Milyen volt? Rendes parasztember. Olyan mint itt emlékezhetsz rá, volt a Kis Lovas Szabó Gábor. Olyan pontosan. Magyarul úgy beszélt mint te, de románul szintén. Nagy zsoltáréneklő volt. Jelzem, a jóég igazodik el azon a tájon. A szomszédjuk valami Szilágyi nevű ember volt, az meg egy kukkoí nem tudott magyarul. Bmerik bácsi meg tökéletesen. Szóval szerettük. Csak ritkán láttuk. Hanem, te! Amikor most két éve meghalt és Julcsa nénédre hagyta a házrészét, akkor szélesedett meg az én húgom, fiam. — Miért, anyám? Mert nem adta el a házat, s jött haza ide? — Azért hát! Itt született, itt a helye! Várja a sírhelye is a Rózsa temetőben ... De ő ottmaradt! Ki nem menne a házból. Még a kollektívába is jár! Napszámol! Mintha rá lenne szorulva! Mert a rendesség az lett volna tőle, ha hazajön, és — kész... — Csak hát biztosan odaköti őt sok minden, anyám. A megszokás. Az a község őt befogadta. A rokonsága. És különben is... .mihez kezdene itt? — Mihez? Hát járhatna itt is a téeszbe! — Ugyan már, anyám. Ha huszonnyolc éves volna, s nem hatvaninemtudom- meranyi! — Akkor el lett volna nálunk, itt. Vagy Máriáknál. Segített volna a háznál ... Mindenütt eLkél egy dolgos kéz... — Értem már, anyám. Tudom már, miért maradt ott. így már tökéletesen világos — állt fel ekkor Püski János az asztaltól. — Ne haragudjon meg, anyám, de igazat adok neki. Esze volt, hogy maradt. Meg hogy hozzáment Pali bácsihoz ... — így! Szóval ezt is megértem... Tulajdon házamban, a szülei házban megértem azt, hogy a vem szemembe vágja, Julcsánaik van igaza — mondta Gulyás Zsuzsa s szemébe nézett vejének. Püski János nem szólt vissza semmit, csak állva a farkasszamnézóst, lassan kiment ■ a fiatalok szobájába. Alig ért be, amikor anyósa utána nyitotta az ajtót. Hangosan kezdte: — Szóval téged is levett a lábadról ez a . . . szász? — Csendesebben, anyám — szólt rá Püsiki János. — Nem látja, hogy alszik az unokája?! Pali bácsival meg nem is beszéltem. Vagy azért orroljak rá, mert nem volt neki háza, földje? Mért, nekem talán van? Rendes iparosember- nek látszik, tiszta, ad magára. Meg hogy megtudja, anyám, már csak egyért is szimpatizálok vele. • Szerelő a kollektívájukban... Érti, anyám? Pénteken megint Eszter hozta a hírt, amikor ebédre hazaszaladt. Találkozott Gulyás Sándorral, a legkisebb Gulyás-gyerekkel, a nyugdíjas kováccsal. Már náluk laknak Julcsa nóniék, pénteken-szombaton ott szállnak meg. Páli bácsi egyszerűen megveszitette Gulyás Sándor vejét, a pesti Tárnoki Gyurkát. Nagyon megértik egymást. Az Is autószerelő, és péntek regigei már szét is szedték Tárnok Gyurka Skodáját. A mai napon végig azt mizgerélik. Mivel Gulyás Sándor szája végtelen beszédre képes, azt is megsúgta Eszternek, hogy Julcsa Vasárnap el akar menni a református templomba, s véle megy Pali bácsi is, bár az ilyen helyekre nem szokott járni, de Julcsa kedvéért elmegyen ... Gulyás Zsuzsa hosszasan leánya szemébe nézett, olyan hosszan, hogy Eszterben feltámadt a hirtelen kapott régi anyai pofonok emléke, azpkat is mindig ilyen hosszas nézés előzte meg. Pofon helyett azonban csak sziszegő mondatokat kapott arcába. — Aztán mond csak, Eszter, téged meg ki pénzelt le, hogy mindennap hord nékem a híreket felőlük, mint á gyalogboszorkány? Nem érdekelnek, érted! Felőlem fel is bukhatnak ... Megírtam nekik: az én házam küszöbét ne lépjék át, ezt a házasságot én bujálkodásnak tekintem, húgomat pedig eszemant- nek, hogy hatvannyolc évesen nyakába borult egy langam.éte szásznak. És én ezt most is állom, Eszter, ezért ne hordozd nekem ezeket a híreket. Az én szememben ők nincsenek ... Vasárnap a család csendes összefcacsintásokk.al jelezte, Gulyás Zsuzsa mégse ment el a templomba, nem nézi mégse levegőnek őket, inkább kerülni akarja a velük találkozást. Mióta nyugdíjas lett, azóta kapott rá a vasárnapi templomodásra. Persze percre tudta, mikor érnek az utcába a hívek, így éppen akkor nézett ki a kiskapun, amikor odaért Vasadiné, a hátsó szomszédasszony. Az meg kerekre nyitott szemmel meredt rá, s úgy kezdett hadarni, mint aki teljesen megzavairodott. — Hát maga nem volt templomban, szamszédasz- szony? Hát aktkor tévedtem volna? Szentül meg voltam győződve, hogy idehaza van Gulyás Julianna. Csak magát nem láttam mellette, Várkonyi János Város Rác* József ellenben ott ült az oldalán egy magas férfi. Egészen szokatlan volt az asszonyok oldalán az az ember, de nem tágított amellől az asszony mellől. Már oda akartam menni hozzá, de messzi volt, meg aztán tudja hogy van az, szomszéd- asszony, ismeretlen emiber, bizonytalankodtam, aztán eltűntek szemem elől. Gulyás Zsuzsa szeme előtt karikák kereklettek, csak annyit tudott kimyög- ni Vasadinónak, hogy rósz-' szül érezte magát, azért nem ment, de azt, hogy idehaza van Julcsa húga és Pali bácsi, a férje elnyelte, s hangoztatott betegségét meghazudtoló frissességgel bekocogott a házba. Hol hév gyújtogatta, hol hideg borzongatta. Ebédjét is alig nyelte le. Nem szólt kukkot sem családjához. Mosogatás után csendben felöltözött feketébe, és észrevétlen elment hazulról. Az állomásra. Bodzáson messzi van házuktól a vasút, azért indult idejében. Ügy számította, hogy a négykor befutó vonat megfordultéval utaznak el a hugáék, annak van csatlakozása a nemzetközi gyorshoz. Ki is ért három után, s meghúzta magát a váróterem sarkában. Csak mikor letették a koffereket, s ülőhelyet keresgélve szétnéztek, akkor állt eléjük. — Hát ezt is megértem, hugám, hogy hozzánk el se jöttetek! — kezdte. Aztán ajka megremegett. — Legalább el dicsekedhettél volna az új sógorral. Aki miatt nem jöttél haza, testvéreid közé. Nem, te csak lapítottál, Julcsa. Így van? Valami újféle bátorság ragyogott húga arcán. Bátorság és valahogy kevesebb ránc, mint két esztendeje. — Te kértél erre, néném. Én csak szót fogadtam neked. Ügyis te voltál mindig prézemcs a családban. Pállal meg te nem akartál egyedül kijönni a rokonságban. Akkor minek vigyem oda? Neked az úgyis semmi, hogy én tíz éve ismerem. Amikor meg két éve én ottmaradtam teljes értetlenségben, árvaságban, egyedül ő szólott hozzám emberségesen, ő segített nekem. De te ezt nem érted, Zsuzsa néném. te csak a magad dolgát nézed, és ... Akkor Pali sógor, vagyis Plaustig Pál. a szász, az Várudvar, Gyulám ottani kollektíva gépszerelője rámosolygott a fekete ruhás sógornőjére, s félretolta a feleségét. — Ugyan sógorasszonyka, minek ennyit cifrázni ?! Nincs itt semmi baj ... Szegény megboldogult Emerik román volt, én meg. a szegény Paul, szász... Juliska pedig magyar. Élünk mink itten sokfélék, összevissza, kérem. Én meg Emerik meg Juliska megértettük egymást mindig.' De a töbtai is. összeszoktunk az időkben. Ha pedig valaki ezt megbolydítja, az csak rosszat csinál. Azt mondta máma a maguk kövér papja: ahol a -megértés, ott a szeretet... Fiksz und fertig, kérem. .! Az ilyen parasztok, miint maga, néném vagy Juliska, a traktorosok, sofőrök, kérem szépen, értik egymást formán. Nálunk is, meg itten is. Nem mi köztünk volt a baj sose, kérem. Ha meg volt, az a megvadításból volt. kérem ... Meg a döly- fösségből. Csakhát mink arra nem érünk rá. Nekünk mindig dolgozni, dolgozni... Juliska örtven esztendeig dolgozott ottan Micskén. Minek neki idejönni? Hiszen neki itt minden más. Még a szülőház is más. Hát így vagyunk, Zsuzsika néni, kérem. És itt vagyok én a hatvannyolcban, Juliska is... Áldás, békesség. Mink. még akarunk élni együtt szép napokat... A bodzásd kisvonat befutott, sistergésbe burkolta Plaustig Pál utolsó mondatát. A két romániai kocogni kezdett a vonat felé. Mintha az máris indulna. Gulyás Zsuzsanna szólni, kiáltani szeretett volna: ne siessetek, van még vagy húsz perc időtök. De hang nem fért ki a torkán, dereka sem egyenesedett fel. Mintha az a gyűlölség, ami eddig benne feketedett, most a vállára nyomódna, akár két teli zsák. Azok már a kocsi ablakában könyököltek. Biz’ isten, mint két szereLmes ifjú. És mosolyogtak lefelé, őrá, aki csak állt az állomás előtt. Mosolyogtak, utóbb integettek, csalogatták közelébb. Űgv érezte, menni tud, de a mosolygás, az integetés ... ennek a két vénséges szerelmetesnek . . . bajosan menne. Elszokott ő már ettől. Vagy mégis — gyakorolni kéne?
