Békés Megyei Népújság, 1975. május (30. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-25 / 121. szám
KÖRÖSTÁJ fezek apokaliptikus hatása á múlt minden kínját, fájdalmát érthető szobrász! eszközökkel tolmácsolják. Ebbe,a múltba épül bele a forradalmár elomló teste. A KULTURÁLIS MELLÉKLET Hetven éves Solohov ma, erre a kínnal, nyomorral teljes karomgyökeres múltra épül, ebből nő ki jelenünk. A mártíromság, az áldozat nem volt hiábavaló, mért amiért harcoltak és életüket áldozták a kommunista forradalmárok, megvalósult. A szocializmus fája kihajtott, leveleket hozott és érezzük a első és a második könyv 1028-ban, a harmadik 1929 —1932-ben, a negyedik, a befejező kötet 1937—1938- ban, illetve 1940-ben került ki a nyomdából. Főhőse, Grigorij Melehov a huszadik század próza- irodalmának egyik legművészibben megformált alakja, az első világháború em- bertformáló izzásában döbben rá a doni kozákok évszázados, megszégyenített társadalmi szerepére. Biztos a forradalmi jövő diadalában: a cárizmust megdöntő forradalmárok mellé áll. Solohov a ma már klasszikusnak számító regényében továbbfejleszti a tolsztoji lélekrajz művészi módszerét. Bár Grigorij Melehov végül is egyedül marad — a fehérek közt nem tud élni, a vörösök elfordulnak tőle —, társtalan, meghasonlott emberré válik, végső kicsengésében a Csendes Don nem pesszimista alkotás. Másik, világsikert aratott regénye a Podnyataja ce- lina. Mi Űj barázdát szánt az eke címmel szerettük Századunk egyik legnagyobb íróját köszöntjük hetveriedik születésnapja alkalmából. Az írót, aki Vesenszfeja doni kozák faluban látta meg a napvilágot 1905. május 24-én. Nevét nemcsak a szovjet és a szocialista népek baráti közösségének olvasói ismerik es tisztelik; Mihail Alek- szandrovics Solohov művei épp oly ismertek és kedveltek Moszkvában és Londonban, mint Budapesten vagy Stockholmban. Solohov, a doni parasztsorsból kiemelkedő és írói munkásságáért 1965-ben Nobel-díjjal kitüntetett író forradalmár is egyben. Az SZKP Központi Bizottságának tagja, a Szovjetunió Legfelső Tanácsának küldötte. Egész forradalmi és írói életpályája egy nagyszerű ember céltudatos munkásságát példázza. Először a forradalmár So- lohovot ismerte meg az új szovjethatalom, aki középiskolai tanulmányait félbeszakítva, fegyveresen harcolt a polgárháborúban a Don menti fehérgárdista ellenforradalmárok ellen. Életformájára jellemző, hogy bár 1922-ben Moszkvában telepedett le, mégsem találta helyét a nagyváros kőrengetegében. Néhány év múlva hazatért szülőföldjére, ahol mindmáig együtt él doni kozák paraszti véreivel. Kogyinka a címe első elbeszélésének. Magyarul: Az anyajegy; 1924-ben került az olvasók kezébe. Két év múlva már novelláinak gyűjteményével találkozunk, főbb témái személyes élményeiből fakadnak; a polgárháborúban szerzett ’ élményanyagát dolgozta fel. A forradalmi és ellenforradalmi táborra szakadt ko- zákság kegyetlen osztályharcáról vall a szovjethatalom első éveiből. Egy esztendővel később kezd hozzá a Csendes Don című hatalmas regényéhez. Alaposságára, írói gondosságára jellemző, hogy kereken tizenöt esztendeig dolgozik rajta. Érdekességképpen megemlítjük, hogy az Portré meg. Hasonlóan fogadták mindenütt A hazáért harcoltak című művét, az Emberi sors című elbeszélését, a Feltört ugar-L Ez utóbbit, továbbá a Csendes Don-t és az Emberi sors-ot megfilmesítették. Sőt, a Csendes Don-ből operát komponált Ivan Dzer- zsipszkij. Hadd írjuk riiég ide: Solohov műveit eddig mintegy húsz nyelven jelentették meg. Solohov századunk egyik legnagyobb tehetségű íróalkotó művésze, Lev Tolsztoj, Gogol és Gorkij világ- irodalmi rangú műveinek méltó folytatója. Regényeinek, elbeszéléseinek középpontjában mindenkor a szovjet és a társadalmi problémák bensőséges emberi legmélyére hatolva bontja ki bölcs elemzéssel a valóságot, az igazságot. Történelmileg hitelesen ábrázolja korát, azokat a harcokat, melyek közelebbi pátriája, a doni kozákság és a nagyobb társadalom, a szovjethatalom vív az első világháború óta, napjainkig. Nyelvezete pedig gazdagon merít a népnyelv utólérhe- tetlenül gazdag forrásaiból. Befejezésül hadd mutassuk meg igazi emberközelségében Solohovot, a szülőfalujában élő szovjet polgárt. Mint említettük, Ve- senszkaja faluban, a régi családi otthonban él, alkot, ír, s közben mint forradalmár, szívében hordja faluja ügyes-bajos dolgait is. Egyszer, hajnali öt órakor váratlan látogatót kapott: egy kolhozparasztasz- szony kereste fel, és elpanaszolta az írónak, hogy helytelenül adóztatták meg. Solohov kissé méltatlankodott: — Hát, hogy, kedves, nem tudtál volna még korábban jönni, mondjuk, négy órakor? A kerületi végrehajtó bizottsághoz sem mehetsz öt órára! Az asszony csendesen válaszolta: — Ami azt illeti, tudom, mikor kezdődik ott a munka. Azért jöttem korán reggel, mert tehozzád most is lehet, hiszen nem alszol! Hajnali öt órakor Solohov íróasztalánál dolgozott. Révész Tibor Martincsek Gábor felvétele A napok arca L^zár Tibor A napok tüzes szegek, szúrnak, égetik testemet, ha elmúlik egy, jön a másik, a páros lángol, a páratlan fázik, s végtelenné nő a sor. ' És e nagy vonulásban a napok arca Tehozzád hasonlít, bronz barna színe ellenére, hogy zöldell és virul. Miklós István Találkozás Még egyszer a Kulich-emlékműiől TriAoyni* a Tükör cí- LluszUr mu folyóiratban láttam Varga Imre Kossuth-díjas szobrászművész Kulich Gyula emlékművét egy elég kis méretű fotón. Még ezen is világosan látható volt azonban a felmagasodó fa gyökereinek, leveles ágainak, új hajtásának erőteljes, egyértelmű és mégis gondolkodó szimbolikája. Azután hallottam arról, hogy a mű vitát váltott ki Békéscsabán. Már ekkor, később pedig az emlékmű megtekintése után, határozottan tudtam, hogy Varga Imre alkotásának védelmezői, magyarázói sokkal könnyebb helyzetben vannak, mint Hódmezővásárhelyen, a Szántó Kovács-szoborral kapcsolatban. Ott a portrészerűséget, a külső testi hasonlóságot kérték számon Somogyi Józseftől, aki — kétségtelen — az egyéni jegyek reprodukálása helyett, a típus irányába formálta, írta át Szántó Kovács János alakját. Itt viszont egyértelműen, világosan emlékműről van szó, melynek nem ábrázolni kell Kulich Gyulát, hanem kifejezni életművét, az eszmét és a célt, amelyért életét áldozta, továbbá azt is, hogy ez az áldozat nem volt hiábavaló, hogy Kulich Gyula igazát a történelem valóra váltotta, a kommunizmus eszméje győzedelmeskedett. Már az első reprodukció alapján az volt a véleményem, hogy erre a múltat és jelent kifejező famotívum tartalmat és esztétikumot hordozóan alkalmas. Azután a XVIII. Alföldi Tárlatról, megtisztelő feladatként, cikket írtam és a mélyebb ismerkedés érdekében Békéscsabára utaztam. A vasútállomásról a múzeumhoz autóbuszon hallottam éllel és gúnyos hangsúllyal ,az emlékműről szólva, hogy „májusfa". Azt azonnal örömtelinek találtam, hogy az emlékmű sokakat, a széles közvéleményt foglalkoztatja. Ez kifejezi a nemes lokálpatriotizmust ugyanúgy, mint a közéleti érdeklődést. Vita pedig számos, ma már klasszikussá vált alkotás körül kavargóit első megjelenése idején. Nem láttam azonban semmi okot sem a májusfa kifejezés gúnyos hangsúlyára. Miért ne! A május ünnep és benne a májusfa ősi szokás szerint a tavasz, a megújulás, az élet új lendületének ünnepe. Nem véletlenül választotta az új társadalomért harcoló munkásosztály a múlt század végén május elsejét a proletár szolidaritás nemzetközi ünnepéül. A májusfa másik jelentése az építéshez fűződik, akkor helyezték el a házon, ha az már, ha nem is volt teljesen befejezve, de a tetőig felépült. Életünk felszabadulás utáni megújulása, új tavasza, a szocializmus építése — ha nincs is még a tetőn fenn minden cserép, történelmi tények. Varga Imre aS_ö sa mindezt kifejezi, de ennél többet is. A fatörzsből kiágazó göcsörtös gyökérA XIX. század vége és századunk első évtizede magas talapzatra állított teátrálls pózban álló egész alakos köztéri szobrokat, emlékműveket helyezett el szerte az országban. Emberek, akik a közösséget szabadságharcosokként, írókként, művészekként szolgálták és eközben is emberek maradtak, kezüket szívükre téve, vagy révedt tekintettel szavaltak, vagy mutattak irányt kezükkel díszmagyarban, ünneplőben, félistenként. Mindez elszoktatott bennünket attól, hogy a kiemelkedő egyéniségekben is az eszméket, a történelmi folyamatot keressük, tehát mindazt, amit ezek a közösség által megbecsült egyéniségek egész életükben szolgáltak. Varga Imre emlékműve mentes a XIX. századi művészet agyoncicomázottsá- gától éppúgy^ mint a formalizmus teljesen elvont; semmit sem ábrázoló „tiszta” elemeitől. A tartalom és forma, a mondanivaló és a szobrászi nyelv egysége áll előttünk. Ha a megszokott portrét választja a művész, talán csak a már meglevő ilyen alkotások számát gyarapította volna egy újabb, Ez a feladat nem is lett, volna nehéz, hiszen Kulich Gyuláról vannak fényképek, csak át kellett volna tenni szoborba a mesterség Varga Imre birtokában levő szakmai ismeretével. Varga Imre azonban többet akart: a forradalmat szolgáló egyéniség és a közösség, a magyar munkásosztály és népünk sorsa, egységes történelmi folyamatot alkotó múltja és jelene él és hat művében. (Ha egyáltalán valami megjegyzés szóba kerülhet az emlékművel kapcsolatban az a domb mérete; pontosabban magassága. Ügy ítélem közvetlenebb, emberközelibb lenne, ha kissé alacsonyabb. Ez azonban mit sem von le az emlékmű értékéből.) A índác116,11 a mű' «■ J UblttS» vészettörté- net feladata, bizonyos megalapozottsággal külön tudomány, a futurológia foglalkozik azzal, mégis tíz év Szántó Kovács tapasztalatai ismeretében mondhatom, hogy ezt a kifejező és szép emlékművet meg fogják szeretni és majd büszkék is lesznek rá a békéscsabaiak. Dömötör János
