Békés Megyei Népújság, 1975. február (30. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-25 / 47. szám

Két hét a 2. Ukrán Front útján

O

Zöldség és

„Gyula és környéke az ország jelentős zöldségtermesztő körzete. Kora tavasszal a budapesti piacokra az innen szállított uborka, paprika mindig az első között érkezik. Messze- földön híresek a gyulai kertészeti vállalat virágai. Az öntözéses gazdálkodásnak nagv hagyományai vannak, néhány éve pedig a több kűtból feltörő meleg vizet üvegházak fűtésére is felhasználják. Ezek után érthető, hogy Gyulán régóta működik kertészeti jellegű iskola. Az első középfokú technikumi osztály 1954-be*« kezdte itt tanulmányait. 1968- tól fokozatosan kertészeti szakközépiskolává alakult az intézmény.”

A fenti idézetei a gyulai

kertészeti szakközépiskola

1973-ban kiadott tájékoztatójában olvashatjuk, amely az általános iskolát végzetteknek, a pályaválasztás előtt állóknak igyekszik a zöldség-, virág- és dísznövénykertész szakmához kedvet csinálni. És ezzel ■nem is kis feladatra vállalkozik.

A mezőgazdaságban soha nem tapasztalt gyorsasággal tért hódító zárt termelési rendszerek ugyanis a térhódítás üteméhez hasonló gyorsasággal szorították vissza a nagyüzemi zöldségtermesztést, gyengítve vagy éppen megszüntetve a tárgyi alapjait annak, hogy a fiatalok „ölre menjenek” ai gyulai kertészeti szakközépiskolába való bejutásért

Való igaz, hogy a zöldség- program megvalósítása sokban függ a zöldségtermesztők szakgárdáiétól, következésképp as zöldségtermesztőket képző iskoláktól is- Alapvető jelentősége azonban mégiscsak a mezőgazdasági üzemek zöldségtermelő kedvének van ebben a kérdésben, természetesen annak fenntartásával, hogy a termelő! kedv meg a gazdasági szabályzók alakulásától függ.

Végűi is az, hogy ehetünk-« zöldségszezonban elegendő friss paradicsomot paprikát a kacsazsíros kenyérhez, a fagyos szalonnához, csak a zö’d«égek termelőin múlik. Kedvüktől és előrelátásuktól függ. Mert igaz,

vagyok Vfvlirt«si. Nézzétek meg a családfáját.

Segítettek neki Mgombolni a nadrágot

— Kinek a fia vagy?

— Parázsó Imre. De nem idevalósi.

— Hát?™

Voltak még vagy hatan az irodán. Amikor a falu nevét megmondta, az egyik közbeszólt:

— Micsodaal... Hogy kerülsz te idáig?

_ Miskolcon voltam, aztán nem ment vonat. Aztán a né- ném, fe Magda, éppen menekült én meg eljöttem vele. Aztán... ő menekült tovább.

— Hová menekült a nénéd? — Ezt megint a tiszt kérdezte. De már lohadó méreggel.

__ Há* Németországba. Németekkel szervezkedett ott össze, De engem aztán nem messzire vittek. Én ott maradtam. .

— Hol?

— Azt én nem tudom, honnan tudjam én azt.— Fel már nemigen akasztják. De a saokát még elvehetik. — Egy városba hagytak ott. Annyit tudok, hogy a Duna is ott folyik. De nem Pest volt az még.

— És ez a sapka?

Megvonta a vállát. Nem válaszolt.

__ Egyszóval •ntszMMól kantád. Mert dörgölőztél hozzájuk, mi?... A nénéd menekült előlük, te meg dörgölőzöl?—

d

ísznövény

hogy a Tisza II. vízlépcső „belépése” még odébb van, de vajon nem lenne jó már most beiskolázíatni azokat a leendő

kertészeket, akikkel néhány év múlva akarják majd kiaknáz- tatni az öntözés bővülő lehetőségeit a zöldségtermesztésben.

A válasz úgy hisszük egyértelmű: igenis, hogy jő lenne. És örömmel jelenthetjük: erre rajtunk kívül már mások is gondoltak, amit legjobban az jelez, hogy a gyulai szakközép- iskolában a dísznövénytermés helyett — a tavalyi« négygyei szemben — az idén már 17-en érettségiznek zöldségtermesztésből a 22 végzős tanuló közül. Vagyis a zöldségprogram végrehajtásában érdekeltek egyre inkább figyelembe veszik, hogy a fogyasztók többsége a reggelhez, vacsorához terített asztalon szebb dísznövényt a friss zöldségeknél elképzelni sem tud. (Battonya szövetkezeti mezőgazdasága ebben az évben három ösztöndíjast is küldött a kertészeti szakközépiskolába.)

Ezzel természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy nincs szükség virágokra, dísznövényekre. Hiszen szépek, környezetünket teszik színesebbé, kellemesebbé és nem utolsósorban jó pénzért exportálhatók is. Az sem közömbös ugyanakkor, hogy a paprika C vitamint tartalmaz, az uborka kellemesen savanyú, a karfiol, a karalábé, a zöldborsó levesijek, főzeléknek egyaránt ízletes és tápláló- Ezek sem utolsó szempontok. Ezért is érdemes megfontolni talán a gyulai kertészeti szakközépiskola továbbfejlesztését (már csak azért is, mert a gyakorlati oktatás Iskolai feltételei alíg-alig lépik ma még túl a szemlé’tetés színvonalát). Ezért is érdemes kiteljesíteni a technikusminősítés gyakorlatát és ezért adnak szakmai segítséget ez évtől az iskola, tanárai a megye ÁFÉSZ zöldségtermesztő szakcsoportjainak.

Mert hát akármilyen szép is a kaktusznövény virága, a krumnüvirág növénye mégiscsak hasznosabb dolgokat érlel.

—kép—

— Nem dörgőlőztem én. Egy- 5 általán.

— Csak úgy a fejedre hajítot- j ták...

— Nem hajították... — Nézte : a sapkát. Olyat csak nem tesz- • nek. hogy elveszik. —• Rossz ! sapka az, kilóg 3 bele. Nem kellett ez a hadseregnek már... Van nekem leveotésankárri, megvan az most is, de hiába, ha fázik a fülem benne... Aztán adták. Pesten meg el akarták venni™

A társaság felf’eveit.

— Pesten is voltál te? — kérdezte Valaki.

— Voltam, persze. Hogyne lettem volna Pesten.

— Mikor voltál Pesten?

— Mostanában... A télen. Űj- esztendőtől azt mondhatom tavaszig... Nem, még szilveszterkor nem voltam ott. De nem sokkal rá már ott voltam. Pesten.

A tiszt idáig állva egzecéroz- ta. Most visszaült a karosszékbe, az asztalhoz. Érezhetően megváltozott a hangja.

— No, rendben van, öcskös, ne 6zarj be. Megérdemelnéd, persze, hogy jól a seggedre verjünk ha rendes magyar gyerek volnál, el sem fogadtad volna ezt a tetves sapkát. Ilyen korban, fiam, már tudni kellene egy magyar gyereknek, hogy mi a tisztesség... — Rágyújtott, s csak úgy, az első szippantások közben, mellékesen. — No jól van. Mesélj inkább Pestről. Ml a helyzet Pesten? Miket láttál?

(Folytatjuk)

4 három barát a hires x—34-essel

radí színészeket. Többet nem találkoztam véle, csak jóval később, Zamercev emlékirataiban olvastam, hogy kivándorolt Amerikába

Időközben hazatért Kuzmen- kovék fia. Nyina Gavrilovna arcán látszott, hogy nagyon büszke a fiára. S boldog, hogy így összejött a család. Szerjbzsc, a poltavai katonai főiskola hallgatója, hadmérnöknek készül. Magias, keménykötésű legény. Apja szavára az asztalhoz ült. S Ivan Ivanovics tovább folytatta a megkezdett történetet. A fiú bizonyára valamennyit ismerte, de nem szólt közbe. Figyelemmel hallgatta, tisztelettel tekintett az apjára.

— Öi-ülök, hogy Itthon van Szerjozsa — mondta Ivan Ivanovics, befejezve a történetet Sokat tanul. A katonai iskolán magasak a követelmények. De jól fog a feje. A vizsgái is jól sikerültek.

Nyina Gavrilovna az ajtónál állt és összetett károkkal, boldogan nézte a férjét és a fiát. Szeme sarkában megjelent egy fájdalmas-büszke könnycsepp. Aztán Szerjozsának indulnia kellett és mi sem tartottuk fel tovább vendéglátóinkat

A házigazda a szállodáig kísért. Jó lett volna viszonozni a kedvességét. Erről a tervünkről azonban le kellett mondani — hiszen akkor egész biztosan újra eljött volna velünk és ' jártuk volna a poltavai utcát hajnalig. De ezt nem tehettük meg — Ivan Ivanovicsnak is zsúfolt volt a másnapi programja és ránk is nagyon sok tennivaló várt.

Serédi János — Daniss Győző

\(Folytatjuk)

Ivan Ivanovics az emlékeit idézi

Vendégség

a Zigina utcában

1. 1. Kuzmenko a ■vasárnapját is velünk töltötte. Mindent megtett, hogy a rendelkezésre álló nagyon rövid idó alatt minél többet lássunk a városból és környékéből. Aztán meghívott a lakásába vacsorára. Mi még visszamentünk a szállodába, ő pedig hazaindult. Közben virágot vásárolt egy utcai bódéban, mert a feleségének aznap volt a születésnapja.

Már sötétedett, amikor a Zi- gina utcai lakás ajtaján kopogtattunk. Ivan Ivanovics nyitott ajtót. Nyina Gavrilovna a konyhában serénykedett Jöttünkre azonban pár percre félretette a munkát A magas, fekete hajú, jó kedélyű asszony olyan természetes közvetlenséggel fogadott, mint rég látott ismerősöket. Csak a nevünket furcsállta.

A házigazda a dolgozószobájába invitált. Mintha könyvtárba léptünk volna. Könyvök és könyvek mindenfelé. A mennyezetig érő szekrények alsó polcain régi idők dokumentumai feküdtek. Ivan Ivanovics hadi- tudósító yolt. Sok mindent látott, tapasztalt, sok mindent megörökített tollával és fényképezőgépével. Dobozoltat vett elő, a filmtekercsek és fényképek a háborút idézték. Kiválasztott egy képet Rajta három katona, mögöttük egy T—31-es.

— Ezt a tankot két testvér, Kalenyik és Filip Zalatko, valamint a barátjuk, Dmitri] Boj- ko vásárolta. 1942 őszén levelet írtak Sztálinnak: engedje meg számukra egy harckocsi megvételét. Néhány hét múlva megérkezett a válasz, elmentek albba az üzembe, ahol a T—34-ese- két gyártották. Kiválasztottak egyet, majd rövid kiképzés után elindultak vele a frontra. A saját pénzükön vett tankkal vé-1 gigharoolták a háborút Példájukat sokan követték. Bojko ma Navorodkában, az SZKP XXII. Kongresszusa nevű kolhozban dolgozik és ugyanott traktoros Kalenyin Zalenko. Mind a ketten magas kitüntetéseket kaptak munkájukért

A visszaemlékezést Nyina Gavrilovna szakította meg:

Fáradjanak a nagyszobába.

A vacsora hosszúra nyúlt. A szokásos vodkát ízletes ételek sora követte. A háziasszony közben nem ült le, hozta-vitte a tálakat tányérokat Közben Ivan tvanovios újabb háborús történetekbe kezdett. Csak éppen saját magáról nem szólt semmit. Amikor kiment a dolgozószobájába cigarettáért, a felesége megjegyezte:

— Nem szarét magáról beszélni. Pedig ő is végigszenvedte a világháborút. Mint haditudósító kapta meg a Vörös Csillag Érdemrendet. Kevés újságírónak van ilyen kitüntetése.

Kaptunk az alkalmon, s a kitüntetés történetét kérdeztük. Erre már válaszolnia kellett a házigazdának:

Beszéltem már Zalatkóék- ról. Kíváncsi vo’ am, hogy harcoltak. Beültem hát a századparancsnok tankjába, onnan néztem végig a csatájukat. Közvetlen közéiről. Ennyi volt az egész.

Most már következhetett az újabb kérdés.

— Milyen volt a háborúban egy haditudósító élete?

— Én a Sztyeppéi, majd a 2. Ukrán Front lapjánál, a Szuvo- j rovi Támadásnál dolgoztam. Az! újságíróknak mindig ott kellett j lenniük, ahol a katonák harcoltak. Az akkori munkatársak közül már csak ketten élünk. Jártam Magyarországon is, jó- néhány napot töltöttem Budapesten. Onnan egy szörnyű és egy kedves emléket őrzök magamban ... Kemény harcot vívtak a mieink. Házról házra küzdöttek. Egy kiégett ablakból figyeltem az eseményeket. Láttam, hogy egy ismeretlen baj- társam futás közben megállt egy pillanatra. Talán a továbbjutás lehetőségét kutatta. Aztán egv robbanás és egy tized másodperc múltán azon a helyen már nem volt semmi. Egy embert a szó szoros értelmében nyomtalanul eltüntetett a háború ... A másik pesti esetről szívesebben beszélek. A házigazdáink, ahol laktam, elmondták, hogy nem tudják mi lett a sora jó ismerősüknek, Gaál Franciskának, aki abban az időben ünnepelt színésznő volt. Fogtam magam, elmentem a Duna-partra, a megadott címre. A pincében találtam rá az ott lakókra. Gaál Franciska nagyon megijedt. Azt mondta, inkább lőjem agyon, de nem megy a Csekához, Nehéz volt megértetni vele, hogy a barátai keresik, hozzájuk akarom vinni. Hiszen magyarul csak pár szót ismertem; „tudom”, „nem tudom” és hogy „gyufa”. Mert gyufánk sohasem I volt elég. Végül mégis sikerült rábeszélnem, hogy velem jöjjön. Otthon aztán nagy vacsorát csaptunk, megterítettük a „katonai asztalt”. Kenyér meg konzerv került elő. Nagy szó volt akkoriban. Nem sokkal utána a művésznőért eljöttek a kollegái —, valaki összehívta a Pesten ma-