Békés Megyei Népújság, 1975. január (30. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-26 / 22. szám
iloisso Lungu: Tudod, Mása, hogyan nevet a nap? ?t érdekelhet & puszta tény? Az, hogy olvas- tairo egy könyvet? Ez, végtére is; igazán magánügy. Mégis, hadd írják róla. Miért? Csupán azért, mert alig tudom eldönteni, miiként hatott rám ez a könyv; —Roman Belouszov szovjet irodalomtörténész Mimiről a Könyvek nem beszélnek” című munkája. Elképzelhető, hogy más olvasó is úgy érzi majd, hogy nem szokványos műről van szó. Pontosabban kívánja meghatározni a hozzá való viszonyát, ezért úgy vélem ; megengedhető nyilvánosan meditálnom róla. Belouszov nálunk csaknem ismeretlen. Bibliográfiáink, lexükouaínk nem jegyzik a nevét. Külföldi forrásokban ín eredménytelenül kerestem adatait. Az Üj Könyvek című könyvtárállomány-gyarapítási ajánló jegyzek úgy mutatja be: Ez az első könyve magyar nyelven. A mű 1971-ben, MosA- vában jelent meg. Magyar fordítója: Soproni András. A szerző kutatja: Mi az, amiről a könyveik nem beszélnek. Az olvasó megtudja: Nem beszélnek arról, ami a mű létrejöttével .kapcsolatos, az író, alkati sajátosságai, élményalapja Mindez háttérben marad, de mégis fontos. Ezt most ertettem meg. Talán épp ezért izgatott fel az olvasmány, mély kérdéseket tett fel, véleményt követelt, s ezzel egyidejűleg valahogyan ismerősnek tűnt, valamire emlékeztetett. Ráébredtem, Arany Jánosra emlékeztet, aki mindig az epikai hitel biztosítására törekedett, mondái, történelmi, hagyományokban élő alapot keresett saját mondanivalójához, Jóllehet, legtöbbször elég volt számára pl, két görcsös Ilosvai Selymes Péter-sor is, erre ő gyöngysort fűzött, de mégis kellett kiindulásához a néha megmosolyogtató alap. Egyetlen példa: Mit mond Ilosvai? „Mostan, emlékezem az elmúlt időkről / Az elmúlt időkben jó Tholdi Miklósról”. Míg Arany: „Mint ha pásztortúz ég őszi éjszakákon, / Messziről lobogva tenger pusztaságon: / Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem / Majd ki- lenc-tíz emberöltő régiségben." E könyv olvasója számos regény példáján figyelheti meg; hogyan bújik meg egy-egy irodalmi műben a valóságélmény, irodalmi hős mögött egy vagy több személy. belouszov azt kutatja, mennyi a valóság szerepe az alkotó folyamatban. Bizonyltja, hogy legtöbbször csupán afféle indító sebességet ad. Van erre francia példa is. Idősebb Alexandre Dumas, kit kora irodalmi köreiben „Nagy Sándar”-nafc becéztek, így jellemzi a történelmi korhoz, valóhoz fűződő viszonyát: „A történelem számomra csupán szeg. melyre képeimet akasztom Ez a mondat kulcs lehet az egész könyvhöz, mélyben rengeteg kedves ismerősünkkel találkozunk. Sok olyan ifjúsági, klasszikus műről van szó, amelyekkel együtt nőttünk fel, ezért az, hogy a szerző feltételez bizonyos előolvasottságot, jogosnak mondható. Meggyőződésem azonban, hogy az is érdeklődéssel követheti a leírtaikat, aki netán nem olvasott el minden tárgyalt művet. Az is meggyőződésemmé vált, hogy a belo- uszwvi tárgyalásmód felkelti a kedvet e hősök (Gav- roche, Jean Valjean, Vronszldj, Ferragus és mások), s nem utolsósorban megteremtőik mélyebb megismerése iránt, Francia, angol, orosz, amerikai írók műhelyébe kandikál be, követhető rendszer nélkül a szerző. Belép az íroszobákba, kutatja az ott dolgozók alko- tómódszerét, vizsgálja milyen talajból, élményvilágból emelkednek a hősök, hogyan válik a nyers valóság „égi másá”-vá a személyes tapasztalat, ■ miképp vált a megélt való művé a modell, a prototípus Mün- cbausenné, Can an Doyle Sherlock Haimessé, a hivatásos tengeri kalóz Robinsonná? Intimitásokkal, kulisszák mögötti pletykákkal, anek- dotafüzóirel van tehát dolgunk? Szó sincs erről! Amit megtudunk az írók alkotó- módszeréről, a hősök megszületéséről, a címadás problémáiról, a regényalakok elnevezéséről, az mind szoros kapcsolatban van az irodalommal, mind szervesen a műhöz tartozik. Nem tekinthető lényegtelennek pl. a vemei életmű tárgyalásánál az író természettudományos, műszaki jártassága, a dumas-i regényfo- lyamak jellemzésénél az íróműhely, az író hihetetlen munkabírásának ismerete. Sok érdekes dolgot tud meg az olvasó e könyvből. Belouszov csak úgy dönti az irodalomtörténeti adatokat ismeretei bőségszarujából. Számos ismert tényt rendszerez és nagyon sok új tényt közöl. Megírja pl. hogyan lett Puskin világhírű hőse épp Jevgenyij Anyegin, miért választott Maupassant címjegyzékből neveket, de olvashatunk magyarokról is. Belouszov pontosan ismeri Thaly Kálmán kuruc versekként közzétett költeményeit, Romlás Aladár Anatole FraJnce- szal kapcsolatos kutatómunkáját. Mi az, ami mégis visszatart attól, hogy ezt a könyvet egyértelműen dicsérni tudjam? — Az, hogy Belouszov kissé sematikusan, minden alakját azonos vagy hasonló módon kíséri vissza ahhoz a prototípushoz, akitől ő a hőst származtatja. Biztosak lehetünk abban, hogy az alkotóművészek merészebben szakadtak el az adott fix-ponttól. Belouszov azonban nem szépíró. ö nem engedhette meg magának a képzelet játékait. Útja könyv-levéltárakon, archívumokon át1 vezet. Munkája ezért némileg hasonlít Ráth-Végh István köteteire. Annyiban tűnik hasonlatosnak, amennyiben azokban is számos kultúrtörténeti adalék található könnyed előadásmóddal, parókás tudósok nagyképűsége nélkül. Hangsúlyozom teihát: ez a kötet nem kuriózumok gyűjteménye, nem a tudni fölösleges ismeretek tárháza. Elolvasása hasznos és élvezetes, s nem csupán az ifjúság számára. Olvasója azzal az érzéssel teszi majd le: Jó tudni azt is, amiről a könyvek nem beszélnék. Szabad Olga LÁTOD ezeket a halakat, Mása? Pikkelyeik ezüstösen csillognak, mint a harmat a napban. Ma fogtam őket. Nem voltál otthon, a mezőre mentél. Fogtam a hálót és siettem a tengerre. A keskeny ösvény a mezőn át vezetett. A kalászok kecsesen meghajoltak előttem, szinte hallottam, amint halkan susogtak. Akkor már á füzeknél jártam. A szél rettenetesen fújt,. szinte viharzott. Olyan volt, mintha bádoglemezeket hajigáltak volna. És én önfeledten hallgattam. Mennyire szerettem régen feküdni a füvön, kezemet a fejem alá tettem és néztem a füzek ágai közül előbukkanó eget, Órák hosszat gyönyörködtem a kék égben, a fénysugarak játékában. Mennyire szerettem a napot! És téged, Mása! És a halakat! És az alkony pírját, ahogy Rojbuval lovagoltam. Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig látom a napot magam előtt. Jött és halkan bekopogott az ablakon. Hosz- szú, láthatatlan ujjakkal. És kacagott. Tudod, Mása, hogyan nevet a nap? Jön, átsuhan az ablaküvegeken és nevet. És már mindketten nevetünk, a nap is és én is. És ekkor hirtelen kiszökik az ablakból. Felröppen az égre és a magasból tekint le rám. Engem néz, amint a kertben, a mezőkön vagyok, a harmattól csillogó fűszálakkal, a virágos rétekkel, a tengerrel, az égről mindent lát. Egyszer régen, már felnőtt voltam, a kaszálásból hazafelé megpihentem a fűzfák alatt. A fáradtságtól kissé elszuny- nyadtam, de már hűvös volt, a tenger felől hideg szél fújt. Te a falu felől a forrás felé igyekeztél, nem néztél sehova, kezedben a piros vödörrel siettél Engem nem láthattál. A fűzfák zöld ágaikkal betakartak, elrejtettek előled. Ruhácskádat elöl összefogtad, hogy közelebb léphess a hús forráshoz. A hajad világos volt, mint a szalma. Ekkor hátrahajtottad a fejed, mintha azt szeretted volna, hogy megsimogasson a nap. De gyönyörű voltál, Mása! És én azt gondoltam magamban, mintha a nap leánya lennél. Azután felépítettük a házikónkat a faluszélen és éltünk békében és egyetértésben. Nyár volt, forró, tüzes nyár. Az agyag a csizmámhoz ragadt, nem zavart bennünket a sár, az eső. ölbe vettelek és vittelek boldogan a vízen át. Átkaroltál és vidáman nevettél. Olyan fiatalok voltunk és nagyon szerettük egymást. Egy évvél később vettem meg Rojbut. Emlékszel, Mása? i VALAHOGYAN mintha minden megváltozott volna. Az események felborították életünk kristálytiszta rendjét. Már az új évben jártunk, 1940-et írtunk. Felfoghatatlan, milyen jövőt éreztünk magunk előtt. Együtt jártunk a klubba. A járástól jött egy ember, ő tartottá az előadásoltat. Azután esti iskolába jártunk és tanultunk. Emlékszel, Mása, hogy dolgoztunk meg azért, hogy szépen írjunk, a szót szóhoz, szótagot szótaghoz illeszteni tudjuk. Te már jól olvasol, Mása. Ha nem olvasnál fel nekem az újságból, nem tudnám, mi történik a világon. Amikor a háborúba mentem, nem sírtam. Te sem, Mása. Szíved olyan erős volt, mint a kőszikla. Álltái a faluszélen, és néztél utánunk. Még ma is így látlak. Fekete szoknyát viseltél fehér blúzzal, csizmát; a fejeden piros kendő volt. A kendő alól kibújt a hajad, aranyszínű hajszálaid csillogtak a napfényben, magad voltál a Nap. És én még nem tudtam, hogy utoljára látlak. Ne sírj, Mása. A HÁBORÚNAK mir majdnem vége volt. Már azt gondoltam, nemsokára hazatérek. Hozzád, Mása. Napsütéses nap volt, egy hétig tartó nagy esők után. De a nap még akkor is szép volt. Idegen földeken jártunk. Én és Nyikoláj Vlajkus fia, lonika. Fiatalember, szinte gyerek még, dlig pelyhező bajúszú. Nagyon szeretett énekelni. Énekelt és énekelt vágyakozva a hazatérésről, és mindig ezt kérdezte: — Barátom, valóban hazatérünk nemsokára? Vége lesz végre a háborúnak? Soha nem tért haza. És én... Biztosan most is szép a tenger, Mása. Amikor ma halászni mentem, hallottam, ahogy a halak ficánkoltak a vízben. Éreztem, hogy tűz a nap. A kezemen és az arcomon éreztem. Minden reggel, tudod még most is várok a napra. Kimegyek a kertbe és várok. És hiába jön fel a domb fölé a nagy vörös korong, akkor sem látom. Éjszaka róla álmodom, az álmaim világosak. A hús éjjel álmokat sző és minden álmom napsütéses. A nap az ablakon át süt be rám. Nem látom. Tudom, a Nap teleszórja aranyszínű, égő sugaraival az arcomat. És nevet. Tudod, Mása, hogyan nevet a nap? Fordította: Révész Mária Babos Lungn Írónő 1928-ban születeti Mihail Janyban, Szovjet-Moldovában, Moszkvában tanítónői diplomát szerzett. 1957 óta hivatásosan csak az irodalomnak él. Romvári Etelka Dunántúli tál Vinni kell fényt Valna! László Mint fenyő ágán a hó. Mint hómező fölött a hajnal. Virrasztók Negyvenhárom-évesen, Boldogságra-éhesen. Kutatom a sorsom S várom mint meggyújtott csillagszörót. hogy csillagokat ontson. Fenyőfa ezüstdísz-koronéja, Karácsonyi gyertya lángja, De jó volna egy Örökérvényű dalt beledalolni a világba. Vagy a , Jövőtől részegen Megírni mind ami — lesz Történelem. Szaloncukrokkal, díszekkel megrakott fenyőfák roskadieig: Vinni kell Fényt oda ahol még nein világit* Híres írók, regényhősök nyomában Roman BelouszovI Amiről a könyvek nem beszélnek
