Békés Megyei Népújság, 1975. január (30. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-19 / 16. szám
Vathy Zsuzsa; ILYENEK VAGYUNK (Pillanatképek egy gyárból és a gyár mellől) Hunk&ruhák Az asztalt« barna, zöld, szürke, kék munkaruhák. Két asszony válogat közülük, a harmadik, a ruhakiadó, az asztal túlsó oldaláról nézi őket, — Ez túl élénk, « túl sötét, ez túl világos... Ez bal oldalon gombodódik, ez szűk derékban, ennek a fazonját nem szeretik az asz- szonyök. Ezt el vinném, de látatlanban lefogadok, hogy nem tetszik Évikének... Ez egészem jól néz ki, de ha kimosom, összemegy . — Nem megy annyit ösx- Bze — kockáztatja meg a ruhakiadó csendesen.-- Még hogy ez nem megy össze?! Első mosásra egy arasznyit, másodikra egy felet, a harmadik után már a térdét sem takarja be. A munkaruhák összehúznák magukat az asztalon, talán szégyenkeznek is egy kicsit, hogy senkinek nem tetszenek. A beszélgetés hol emeltebb, hol csendesebb hangom folyik. Talán tízperce, talán negyedórája, talán félórája ? Közben szűkszavú férfiak jönnék, felmutatják a cédulát, bemondják a szükséges ruhalesz. Aztán már jövök is éL, hogy átadjam a helyem a mögöttem állóknak. Pedig bizony elhallgatnám még egy darabig a beszélgetést. Arra gondolok, hogy ha ennyi indulat, ennyi idő, ennyi szenvedély jut egy- egy darab kiválasztására, hányszor, de hányszor több juthat a munkára. Képzelt beteg Az orvosi rendelőben arról faggatom a szőke Györgyikét, hogy vannák-e szezonbetegségek. Vagy a rendelőben minden évszak egyforma? A nyár abban különbözik a téltől, válaszolják, hogy kisebb a forgalom. Télen nem kell kertet kapálni, nem kell locsolni, menni, többet tudnak foglalkozni magukkal az emberek. — Hipochonderék vannak a gyárban? — Ajaj! Van, aki naponta kétszer is bejön vérnyomást mérni. Szédül, dobog a szíve, egy kiló lelet bizonyítja, hogy ez a szerve, az a szerve is ép. Mégis, ha nem a tyúkszeme, a sarka fáj, ha nem a sarka, a karja, ha az sem, az epéje. ■— Miről lehet megismerni, hogy ki a hipochonder, és ki az igazi beteg? Györgyi szerényen megjegyzi: — Tizennégy éve vagyok a gyárban, ezerötszáz embert személyesen ismerek. De egyébként a hipochond- ria csalhatatlan ismérve, hogy a képzelt beteg mindig pontosan tudja, mi baja. „légy szíves, mérd meg a vérnyomásomat, mert fáj a torkom, ás írass fel a doktor úrral tria&zeptylt.” — Kintről, az előtérből halk. fémes csörgés hallatszik. — A mérleg — kuncog Györgyi. — Miért baj — érdeklődöm —, ha valaki rendszeresen méri magát? — Rendszeresen? Naponta kétszer! Ebéd előtt, ebéd után, cipőben és cipő nélkül. Nem beszélve a hétfő reggelről, amikor a vasárnapi bőséges étkezések miatt sorban állnak az emberek. Megméretik a testsúlyuk, mint ahogy mi is, cselekedeteink tükrében. Mert valóban ilyenek vagyunk, hi- űak, hiszékenyek, önfejűek, naivak és tudálékosak is. Tavaszi fáradtság ellen felíratjuk a C-vitamínt, és Alkony, lángok Iszlai Zoltán Ha nem veszem, hát ellopom és tenyeremben tartom, — a földi búcsú pirosán hullik el mint az alkony. A földi búcsút pirosán a lassú folyóparton — én ellopom és elviszem és tenyeremben tartom. Olvadó kardom úgy viszem és oly magosán hordom, hogy nem viszem, csak elhiszem, hogy aranyból [a kardom. S ha elhiszem, már semmi sem marad a szótlan parton csak földi búcsú; üzenet mii elfelejt az alkony. fcfofcen bátran rongáljuk más módon az egészségünket, hétközben fogyókúrát tartunk, hogy szombat—Vasárnap annál jobban megterhelhessük gyomrunkat. Egyszóval, felelőtlenek, megmosolyogni valóak, gyarlóak vagyunk. — Egyszer egy tizenöt éves gyerek jött hozzánk felvételi lappal — meséli búcsúzóul Györgyi —. amit nekünk annak rendje-mod- ja szerint ki kellett tölte- nürak. — Dohányzik? — kérdeztem a fiút, — Már nem — mondja. — Hogyhogy? — csodálkozom. — Két éve leszoktam. Két megálló között A gyár előtt van egy fűszerüzlet. Jó elhelyezésű saroképület, a külseje is feltűnőbb a többinél. Slőtte gyakran, látni falnák támaszkodó férfiakat féldecis pálinkával vagy sörös üveggel. Nem kell ezen csodálkozni, mondom mindenkinek, végül is, az üzletben nem lehet inni. Valamelyik nap azért én is megálltam. Három férfi támaszkodott a sarkon, egyik kezükben aktatáskájukat szorították, a másikban egy literes üveg kövi- dinkát. Beszélgettek, kortyoltak, a három üvegben a bor szép, egyenletesen fogyott. Addig nem megyek el, gondoltam, amíg meg nem ges bódé árnyékába, hosz- szas várakozásra készülve fel. Annyi idő telt el, amíg a gyorsvasút megérkezett. Még láttam, hogy a három férfi az utolsó kortyot isz- sza, aztán már csak annyit, — de ezt a kocsi belsejéből —, hogy üres kézzel elindulnak. Hogy az üvegekkel mi történt? El sem tudom képzelni. Visszaváltani nem volt idejük, dagadó aktatáskájukban nem nagyon férhetett el. A gyorsvasútra utolsónak egy férfi száll fel. A vezető fákiabál, hogy ne kénval- meskedjen, jármű ez, nem sétatér. — Lesz még maga is szíves — mondja a férfi, és többet nem válaszol a vezető' szitkozódására. A szeasszonyt hellyel kínál valaki. — Köszönöm, nem ülök le — hárítja el —, két megállót megyek csak. — Két megállóért nem ül le — csattan fel az ősz hajú, aki felajánlotta az üres helyet. — Ebben a korban! — hallatszik a kocsi túlsó végéből. W Hogy beteg legyen... Hogy ráessen valakire... Hogy szomorítsa a hozzátartozóit ... Hogy izgalomban tartsa a kocsit... Az idős asszony bűntudatosan és konokul áll a két üres hely és vádolói között. Mikor a vezető hátrakiabál, hogy elromlott a szerelvény, mindenki szálljon ki, megkönnyebbülten tűnik el az első utcasarkon. isszák. Beálltam a zöldse- relvény megindul, egy idős darab számát vagy nagyságát, mikor megkapják, megnézik, bólintanak és egy köszönéssel eltűnnék. Ezalatt a* asztalnál elölről kezdődik a kék, zöld, (barna munkaruhák must- rálása. Hogy miért nem ez, miért nem az, miért az sem, amelyik nincs, — Slicce« —1 haliam a végső érvet —, slicces nadrágot nem vihetek asszonyoknak. Várom, hogy Rőzsíka, a ruhakiadó íelcsattan, de még csak nem is mérges. — Két éve hagytuk el a hagyományos kék színt — magyarázza —. azóta nem lehet itt az emberek kedvére tenni. Ha rövid ujjú köpeny van, hosszú ujjú kell, ha kék vagy piros van, mindenkinek lila. Az idősebbeknek hagyományos fazonú, a fiataloknak divatos. Aki nem talál megfelelőt, inkább itt hagyja. Pedig nem olcsó darabok (egy kétrészes öltözék háromszáz forintba is belekerül. — Elhallgat, mosolyogva fürkészi az arcomat. — Fogadok, magának sem tudok a kedvére tenni. _Ö — tiltakozom—.nagyon egyszerűen. Nekem csak egy ilyen zöld köpeny kell. — A rajta levő, ujjatlan ruhára mutatok. — Nem adhatom — mondja —, a sajátom. Magam készítem a munkaruháimat. Beletörődöm, hogy két számmal nagyobb, pisát g&Uarú munkaruhám nr/T • f Mifii fij 1 uzpiros es sötétkék E lsárgulnak a régi újságok, az emléit összekuszálódik, elszürkül, s az ember is megkopik. Halk topogássá szelídül a tett és a harsány élet is kibékül a könyörtelen idővel. De szerencsés esetben marad utánunk valami kis jel, egy apró figyelmeztető, amely egy ideig megőrzi még, hogy nem éltünk hiába. Gyomán, a Liszt Ferenc utca egyik csöndes kis házának lakójáról, Corini Margitról aligha gondolnánk, hogy milyen gazdag életpályát tudhat magáénak. Az idős hölgy szobájában festőállvány, a falakat elborítják a képek. — Ezek az én szerelmeim, valamennyit magam festettem — mondja Corini Margit. — Három évvel ezelőtt meghalt a férjem, azóta én is vigasztalhatatlan beteg vagyok. Gyógyszeren élek és nézze, hogy reszket a kezem. Soha többé nem foghatok már ecsetet Egyetlen örömöm, hogy a képeimet rendezgetem, ezekben gyönyörködök. Az asztalon levő mappában rengeteg újságkivágás. Magyar lapok méltatásai a művésznőről, azonkívül angol és francia nyelvű kritikák. Előkerül két fényképalbum is, de ezeket hamar félreteszi. — Nem szeretem a fényképeket. Ugyan ki hinné el, hogy a fotókon az a csinos fiatal nő én voltam? Látja, ez itt Rákosi Szidi fényképe. öt nagyon szerettem és a színésziskolájában sokat tanultam tőle. Mert én eredetileg színésznő voltam. A pesti Magyar Színházban játszottam, aztán a Royal Orfeumhoz szerződtem. Onnan kerültem el Amerikába. Már akkor izgatott a festészet, ezért 1923-ban New Yorkban beiratkoztam egy festőiskolába. 1928-ban jutottam el álmaim városába, Párizsiba! Egy magyar kollégiumban laktam, rengeteget tanultam és szinte éjjel-'nappal festettem. A sok munka eredményeként lassan nevem is lett az akkori képzőművész világban. 1932-ben már három kiállításom is volt: New Yorkban, Párizsban és Budapesten, a Nemzeti Szalonban. A New Yorik-i kiállítást Roosevelt felesége nyitotta meg és az amerikai elnök is vásárolt a képeimből! Csodálatosan szép évem volt akkor. Corini Margitot a korabeli kritika az éjszakai festészet mesterének nevezte. És valóban, vásznain feltárulnak a szürkület puha árnyai, az éiszakai város sajátos színei. — Egészen prózai okokból szerettem meg az este hangulatát. Ugyanis rövidlátó vagyok, napsütésben csak hunyorgók, zavar az erős fény. Ezért mindig az esti órákban indultam festeni. Volt egy kis dobozom, abba tettem el az utcán készített vázlatokat, amelyeket otthon kidolgozhattam. Bár azt mondják, Párizs a festők városa, de az apacs- tanyá(k környékén az éjszakai órákban nem volt tanácsos fiatal nőknek az utcán festegetni. Ezért gyakran előfordult, hogy egy-egy gáláns rendőr vigyázott rám, hogy nyugodtan dolgozhassak. Az akkor készült vásznak nagy magányos falakat, szűk kis sikátorokat ábrázolnak, A lámpák fénykörénél elsuhanó embereken kívül az ablakokból kiszűrendő világosság jelzi az életet. És a feketébe hajló sötétkékek mellett gyakran feltűnik ellenpontként egy apró kis tűzpiros is: egy fiatal nő svájcisapkájának színe. A művésznő önmagát is odaálmodta a vászonra ... — Amikor a német csapatok megszállták Párizst, hazajöttem Magyarországra. De rövidesen Budapestet is elözönlötte a fasizmus és bennem nagyon sókáig nem hegedtek be a sebek. A háború után is inkább önmagiamnak éltem. Férjem nagyon szeretett horgászni, gyakran jöttünk el Gyomára, aztán 1952- ben végképp ide költöztünk. Ez a szóba volt a műtermem, itt dolgoztam, de a nyilvánosság előtt többé nem szerepeltem. • Qlyan csöndesen öregedtem meg, amilyen harsány örömmel faltam az életet fiatal koromban. Most magányos vagyok és jólesik, hogy a helyi tanács gondoskodik rólam. Néha eladok egy-két festményemet, de olyankor mindig fáj a szívem értük. Hiába, szeretném még őket együtt látni egy kiállításon. Corini Margit svájcisap- kéja az idők során feketére változott. De a képein az a fiatal nő ma is olyan tűzpirosban jár, mint egykor, a szép párizsi ifjúság korában. iadoily Tibor
