Békés Megyei Népújság, 1974. december (29. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-15 / 293. szám

M

ikor Garbaczné felszállt a vonatra, hogy bemenjen a váróéba a fia sírjához, furcsa dolog történt vele.

— Tessék a felszállással sietni! — mondta valaki a háta mögött

S akkor Garbaczné látta magát kívülről, mintha lelke egy kissé hátralépett volna, hogy megnézze azt az ősz hajú asszonyt, aki nehézkesen felkapaszkodik a lépcsőn.

— Jó, jó — dünnyógte. — Talán várhatnak egy kicsit.

Valósággal menekült, be a fülkébe. De az a tekintet követte. Figyelte, hogyan rángatja az ajtót, hogyan bicsaklik meg alattomosan a cipője sarka, csúszik félre a kalapja.

Attól tartott, menten elpityeredik.

Milyen más, ha él valakinek a fia. És mennyire megváltozik a világ, ha egy napon megjön a hivatalos értesítés, hogy hősi halált halt. Hazahozatta ugyan a család költségén, de mit segít ez?-..

A bombázások miatt Garbaczné kiköltözött falura. Majd végleg ott maradt. Eleinte minden héten beutazott, aztán egyre ritkábban. Az utolsó években mintha megkérgesedett volna benne valami. Jó volt ez, nagyon jó... Különben hogyan bírná évtizedekig az ember!...

De most, most... Vannak ilyen meztelen napok, mikor minden kis szellő felhorzsolja, a bolyongó felhők, az őszi avar szaga, az eső izenete. S ez a különös dolog is, hogy kívülről látja magát Mintha kiűznék vackából az embert. Mintha már nem is élne.

Ha Endre itt volna, ajtót nyitna neki, előremenne, helyet foglalna... De ez már csak hóbort, rögeszme, álom.

Csak találna egy üres sa.Kot, anol meghúzná magát erre a tizenöt percre. A motorvonatban kevesebben szoktak lenni. Üres padok, néhány szem utas — erre vágyik. A motor jólesően zúg, az ablakban elsárgult kukoricatáblák úsznak...

Már készült is, tagjait várta az egyik pad, közel az ajtóhoz. De a másik sarokból felnézett valaki, és rámosolygott. Pintér Emmi volt. Hogyan is hívják a férjét? Igen, Hlyei... Micsoda név!... S horgolócérnával körültekert uj- jával Emmike mintha intene is felé.

— Ide tessék, Garbacz néni.

— Emlékszik még Endrére?... Hozzá megyek... a temetőbe.

Endre neki udvarolt, mikor a behívót kapta. Emmike a temetésen is ott volt. Nagyon sírt, legalábbis úgy látta.

A másik ablaktól odaszaladt egy ötéves kisfiú.

— Köszönj, Péter ke, a néninek;

A kisfiú ránézett Gar- bacznéra, s úgy döntött, hogy nem köszön. Garbaczné kész volt egy mosolyra, de szája félúton megállt. A gyerek szeméből süvített felé a gyűlölet.

„Megérezte” — gondolta Garbaczné, de hogy mit, nem tudta világosan megfogalmazni.

Ö csak egy anya volt. Magával hozta a fiát, szinte újra bemutatta ennek a teltmosolyú fiatal asz- szonynak. Emmike, a menye lehetett volna, unokái anyja. De, persze, akkor nem lehetne más felesége, s Péterke anyja sem.

Ezt érezte meg ez a gyerek.

A múlt árnyait kis feje összetévesztette a jövő árnyékainak fenyegetésével. Äz anyját féltette tőle. S tulajdon kis életét. Mintha Garbaczné holmi boszorkány volna, vissza tudná pergetni az időt, megváltoztatná a dolgok folyását

___

P

éterke elfordult, s visz- szaladt az ablakhoz.

— A mai gyerekek! — mondta kényszeredetten Garbaczné; hangját elnéző- nek szánta, de epésre fordult.

Mikor rádöbbent, engesztelőén fölnevetett. Csakhogy nevetése is rekedt volt, akár egy agyonhajszolt öreg varjú károgása.

Illyeiné elpirult. De ramol- hatatlan kedélye volt. Horgolása fölött hálásan Gar- bacznéra nézett, mintha megköszönné, hogy egy véleményen van vele.

— Bizony, Garbacz néni

— mondta. — Igazán nem is tudom, mit csináljak velük.

— Miért, hát több is van?

Nem emlékezett rá, hány

éve látta utoljára Emmikét.

— Három, Garbacz néni, három — nyílt minden szónál tágabbra Illyeiné szépen vágott barna szeme. — És milyen rosszak! Alig bírok velük.

Garbaczné titkos kis örömmel figyelte, hogyan törik meg Emmike ízlésesen szedett szemöldöke; szavaiba mintha egy csipetnyi elégedetlenség vegyülne.

Persze, Endrétől jobb, szebb, okosabb gyerekei lehettek volna. Akikor ő is odaszólhatna ennek a kisfiúnak:

— Gyere ide, Bandikéin, nagymami megigazítja rajtad az inget.

Bandika pedig hozzá jönne, s szőke fejét nagymami vállára hajtaná.

Sietve blúzába nyúlt, mégigazította lecsúszott vállpántját, mintha egy kísértést rázna le magáról, egy szőke fej kísértését.

— Három, a mai világban

— mondta tompán. — Mikor minden árában kitörhet újra a háború..,.

Illyeiné a horgolás szemeit számolta, arcán újra

nyugalom és elégedettség ült. S ez az elégedettség úgy tetszett, nemcsak tulajdon ereiből táplálkozik, hanem az egész körülötte lélegző világból.

Garbaczné újra megkockáztatta :

— Minden órában... „

S Emmike lágyan formált Ujjait nézte. Arra kellett gondolnia, hogy ezek az ujjak nem Endrét simogatják, a szerelem perceiben egy más férfi csókolgatja őket.

Illyeiné sóhajtott.

— Én nem hiszek a háborúban, Garbacz néni.

Garbaczné hangja elváltozott:

— Annak idején én sem hittem. — Elővette zsebkendőjét, s belefújt. — Aztán egyszer csak nagyon hittem.

— Drága Garbacz néni... — tette rá Illyeiné ujjait Garbaczné kezére. Igyekezett elérzékenyülni, de már távol volt az egész, s ő any- nyira más világban élt. Amióta férjhez ment, s jöttek a gyerekek, Endre alig jutott az eszébe.

Garbaczné kiszabadította kezét, táskájában kezdett kutatni. Orrára illesztette drótkeretes szemüvegét, szétnyitott egy kopott kis papírlapot, s talányosán Illyeinére nézett.

— Emlékszik, Emmike, milyen, szép verseket írt?

— Kicsoda? — S Illyeiné elpirult; ebben a szempillantásban suhant át rajta, hogy akkoriban ő is kapott Endrétől pár verset.

— Hát, Endre — mondta Garbaczné.

— Ö, igen.

Garbaczné megköszörülte torkát, állát előretolta, a papírt pedig kellő távolságba. Csaknem énekelt:

— „Tiszta csermely partján, zöld árnyékba rejtve.” — S a rímelő sor így hangzott; — „Vár szívem szerelme..,

Rövid vers volt, három versszak csupán, mégis megtelt vele a szakasz. Garbaczné hangja a motor bú- gása fölött lebegett, kihívón, engesztelhetetlenül. Sírás bújkált benne és vijjogás, az anyamadár szárnyának csapdasása.

Hlyemé rálopta szemét az utasokra. Feszélyezett, megdöbbent arcok nézték visz- sza rá.

— Szép?___Ugye, milyen

s

zép....

Illyeiné nem emlékezett a

ÚJ KÖNYV:

Czakó Gábor: Megváltó

„Nem lehet kifejezni a művészi igazságot, ha nincs fantáziánk a rossz és embertelen megoldások változataihoz is”. Ezt a Szta- niszlavszkij-tanítást választotta mottóul Czakó Gábor új regénye élére.

Czakó Gábor? Sokan biztosan rákérdeznek még: Ki az? — Valaki, akire oda kell fegyelmi

1968 januárjában tűnt fel a Kortárs lapjain. 70-ben már elsőkötetes fiatal íróként tartják számon. Ezt követően sorra jelennek meg a könyvek. Az ez évben napvilágot látó Megváltó c. regényének kézirata 1970-ben már kész volt. Termékeny író Czakó Gábor. Ez a negyedik kötete.

Ez a könyv: Mű. Feszes. Tömör. Talán ezért is tűnik túlbeszél tnek az egyszer- kétszer a kelleténél is többször írt állandó jelző. Kevesebb tötíB lett volna, annak ellenére, hogy minden olvasó tisztán kell lássa, hogy az állandó jelzők itt nem díszítőelemek, hanem megnevezések. a jellemzésen túl is helyzetmeghatározó, jelentős szerepük van.

A kisregény nem cselekmény ességével, „sztorijával” fog meg. Fő vonzereje: a légköre. Forró levegő csapja meg e lapokról az olvasót

Egy tárgyalás áll a mű középpontjában. Egy afféle „huligánpör” főszereplője a Megváltó, Marci, a beaténe- kes, a tinik bálványa, ö a vádlott.

Bűnügyi regényre vágyók azonban csalódottan teszik le ezt a könyvet A krimi sehol. Marcit látjuk, s őt is környezete hozzá való viszonyának tükrében, mely pro és kontra egyaránt taszít. Arcéiét magunknak kell megrajzolnunk. Lénye, s léte, a típus, melyet képvisel, megosztja a körülötte élőket. Van, ki szabadság- illúzióikat, a belső félelem legyőzésének reményét kapja tőle, van, ki titkolt sza- dizmusát, vagy más p&rvar- zióit kívánja kiélni a rá váró tortúrák révén. Izgalmas lélektani szituációban ismerjük meg ezeket az embereket, akik a barátságtalan bírósági épületben a tárgyalásra várnak, s akik az író szándékainak teljesen megfelelő módon sorra elnyerik méltó ellenszenvünket

Czakó Gábor nem szere?), könyvének szereplőit —- és igaza van. Fiatal író, de nem udvarol a Megváltónak, rajongóinak, azaz nemzedéktánsainab. ^ sem. Nem hisz Marci belső szabadságot nyújtó erejében, de félreérthetetlenül bűnte- lenebbnek látja őt, a törvény elé idézett vádlottat mint a közn&piságba süly- lyedt, vagy raff in ált különcködésekbe menekülő környezetét. Ebben a‘ kör-' képben olyan portréikat, látunk, amelyeket Czakó Gábor azért festett, hogy elhatárolja magát tőlük. A remény színeit teljes tisztasággal csupán a fertőzetlen Kisfiú és Marci egymáshoz való viszonya villantja' fel. Ezt és ennyit mutat fel ezúttal az író. Lesz, aki kevesli.

Mégis szabadjon azt mondani:

Sugárzóan tehetséges író könyve volt a kezemben.

Szabad Olga

pAKOUTZ ISTVÁN?

Két vers

Árukapcsolás

Ennek a szolgáltatónak

még az ímmel-ámmal-kiszolgálás is

nehezére esik;

olyan

— hajánál fogva előrángatott — megbántottsággal csomagolja be

a pultra dobott portékát, , mintha legalábbis ő lenne kiszolgáltatva a boldogtalan vevőnek.

Közvetve ugyan

A bandázó seregélyek egyesülete méltán rátarti

, tolvaj különítményeinek szőlőskerti dézsmálásaira, mert a cserregő, le-lecsapó szárnyas csapatok

— közvetve ugyan —

de egyáltalán nem kampányszerűen, hanem megtervezett folyamatossággal szívósan támogatják az eikoholeüenes mozgalmat.

Feldmann Tibor

Márti

csermelyre, s a szerelemre is csak úgy, mintha a távolból kiáltana valaki. Elszomorodott. Miért kell az embereket erőszakkal kirángatni Időtöltésükből, abból, ami nekik az életet jelenti?.... S ha egyszer kirángatják majd őt is az utazásból, a horgolásból, s abból, amit Péterke ott a másik ablaknál játszik?

—- Péterke, gyere ide

anyuhoz!

Péterke az ablak szíjával játszott. Gyeplőnek

használta, s úgy rángatta, mintha a vonat előtt paripák futnának, s ő hajtaná őket.

Illyeiné újra hívta.

— Na, gyere már, ne roszszalkodj!

Péterke hallotta Garbaczné hangját, látta kezében a papírt is, s most riadtan figyelte a csöndet. Valami nagyon rosszat jelentett, nagyon régit, ami szomorú is nagyon. Mit akar ez az öreg néni, rendetlen ősz hajával, s száraz, rikácsoló hangjával?....

—- Ez volt az utolsó levele — mondta Garbaczné, s egy másik papírlapot vett elő. Fel akarta olvasni, de Péterke megelőzte. Ügy rontott anyjához, mint valami kis tavaszi szélvész. Garbaczné csupasz kezéből a földre sodorta a levelet.-— Vedd fel a néninek! — szólt rá az anyja, azt*-» maga hajolt le érté.

Garbaczné rhegköszönte, de valahogy elfelejtette felolvasni. Sóhajtott, felállt, s egy kis sértett sietséggel a

táskájába gyömöszölt min-' dent.

— Régen volt, bizony — motyogta.

Az utasok szedelőzköd- tek már, senki sem figyelt rá. Illyeiné Péterkét öltöztette. Míg a gyerek kabátját gombolta, szeme nyugodt mosollyal Péterke szemét-száját itta. Nem tudta elképzelni, hogy valaha is elvegyék tőle.

— így ni! — mondta, s háromszor is megcsókolta jó cuppanösan. — Megérkeztünk, apuka vár.

Garbaczné tudott olvasni a fiatal anyák szeméből. Tudta azt is, mit jelent nekik, ha egy férfi az állomáson várja őket. Indulat fogta el. Ezek azt hiszik, hogy mindig így lesz. Játékszer nekik a gyerek, babusgatni tudják, de nevelni nem. Aztán, majd pát év múlva megnézhetik magukat. S a gyereküket is. Nincs hálátlanabb a felnőtt gyerekeknél. Tiszteld fiadat és lányodat, hogy megtűrjenek a földön. De még akkor sem biztos, hogy megtűrnek. Legjobb, ha egyedül maradsz. Ha akkor veszíted el a fiadat, mikor még nem le. hetsz a terhére.. . Mikor még szeret.

Tudta, hogy igazságtalan, de beoltotta magát ezzel az igazságtalansággal. Most már erős lesz, támadhatatlan.

Míg a leszállásra várt, hideg lett és zárt, mint egy sírkő. Aztán majd ez a sírkő is ledől egyszer...

Búcsúzáskor csak fejét biccentette meg.

RET ANYA

Gerlei József tárcanovellája