Békés Megyei Népújság, 1974. szeptember (29. évfolyam, 204-228. szám)

1974-09-01 / 204. szám

ndalinét ta­karítás köz- ÍwW'S'í ben érte el az éles, kur­ta csengőszó. Domsits állt az ajtóban daliásán, kreolbarna moso­lyával. — Csókolom kezét. Sza­bad egy szívességre kér­nem? Az asszony önkénytelenül összébbvonta magán virá­gos pongyoláját. — Pénzt várok, de nincs időm itthon maradni. Ha át­venné ... Ez alatt a két gyakorlati­megreecsent: — Átmegyek az irattárba! — Mert ez a női szakasz még megbolondít! — fuvo- lázta utána Jutka, amint bezárult az ajtó. — Micsoda nikotex-pasas! — Füstszűrös nikotex! — legyintett Klári, aki pedig szenvedélyes dohányos híré­ben állt. — Kicsi asszony, kicsi otthon, házikoszt reg­geltől estig! — és kicsippen­tett egy uborkaszeletet Jut­ka csomagjából. Máderné ölébe eresztette a kötést: — Nono! Az ilyen jámbor képűek a legnagyobb disz­nók! Én nem lepődném — Épp itt kell lehorgo­nyoznia előttük? — Klári a pádon megbújó pár felé in­tett. — Hagyjon mást is ér­vényesülni. Visszafelé Indali görcsö­sen hátrakulcsolta kezét, nehogy a városon is karon­fogva vonszolják végig. Hosszan időzött szobájá­ban, a lány már az éttermi asztalnál várta vacsorához. Feszelgőn ült le, torkát re­szelte, mint odahaza, érte­kezleten, fölszólalás előtt. — Tulajdonképp ... izé . ■. szerettem volna ... megkér­ni valamire... — Inkább vacsora után, jó? Meghalok az éhségtől! KEREKECSKE DOMBOCSKA Vidor Miklós novellája asan szabatos mondat alatt Indaliné úgy érezte, Dom­sits sötét, röntgen sugarú szeme végigtapogatja göm- bölyded formáit. Egy ta­podtat sem hátrált volna, még egyedül marad ezzel a szoknyabolonddal a tenyér­nyi előszóbában, ahol épp annyi a hely, hogy a falnak szorítsák — Nem hiszem, hogy a postás kiadja — mondta el­szűkült hangon, még egyre pongyoláját markolva Domsits vállán átvetve viselte esőköpenyét, mint kendőjét egy torrero. Sűrű, hullámos haja, gonddal nyírt bajuszkája, nyakken­dőtűje mind egy hivatás jelvényeiként hatottak az asszonyra. — Majd rámosolyog szé­pen — s mindjárt megmu­tatta, hogyan. Azzal udvari­asan elbúcsúzott s eltűnt a lépcsőn lefelé. Indaliné becsukta az aj­tót, szárazai nyelt. Bement, tanácstalanul nézett szét a szobában, mintha elfeledte volna, hol hagyta abba a portörlést. A szék támláján férje barna színű házika­bátja maga az otthonos biz­tonság. Fölemelte a telefon- kagylót, föltárcsázta a szá­mot, Még fogalma sem volt, mit akar mondani, arra vá­gyott csak, hogy a hangját hallja. De Indali hivatala maka­csul mással beszélt. *** Jutka az alacsony irattar­tón ült s időnként ilyeneket mondott a telefonba: — És akkor mi van .. ? No jó, hagyjuk... ! Persze, az lenne neked egy műso­ron kívüli vasárnap! — köz­ben lógázta hibátlan ívű lá­bát s elfintorodott, amint harisnyáján egy futó szemet pillantott meg. A vonal túl- felén egyenletesen duruzsolt a .kitartó bariton. A sarokra állított íróasz­talnál Máderné főzőkanál­ból hegyezett kötőtűi vívtak egymással, mert vastag szá­lú kötés a divat. Micsoda harcba került ez a csauszi- nű fonál! Klári a gépíró­asztalnál tízóraizott s oda- adóan hallgatta Máderné készülő kardigánjának elő­történetét. Indali fölpillantott fuvar­leveleiből. Komoran, szem­rehányón. Lekoppan tóttá golyóstollát. Semmi hatás. Máderné már a kötésmintá­nál tartott. Jutka végre be­fejezte a' negyedórás tele­font. Odapördült Klári elé: __ Mit hoztál tízóraira? I ndái í széké keményen meg, ha kéjgyilkosságokon törné a fejét! A lányok mulattak, amint elképzelték. Máderné söté­ten elhallgatott. Indali sorsának fonala ekkor feszült meg a három párka ujjai között. De ő még mit sem sejtve kotorá­szott az irattár poros pol­cain. A g.-i kiszállásra alig egy hét múlva került sor. Indali mellé Klárit osztot­ták be. Szobát foglaltak szá­mukra, mert egy nap alatt nem végezhetik el a telep ellenőrzését. A vonaton Klári be akart menni az étkezőbe, de In­dali takarékos lovagiasság­gal megosztotta vele a két becsomagolt sonkászsömlét. Más aztán nem is történt, Klári dudorászva a tájat bá­multa, Indali keresztrejt­vényt fejtett. A szállóból egyenesen a telepre mentek s ott is ma­radtak a munkaidő végéig. A nap enyhén sütött még, a tornyok mögül előkéklettek a környező dombok. Indali a főtér Széchenyi-szobrát tanulmányozta gondosan. — Mi az, ezt is leltárba akarja venni? — szólt rá a lány. — Jöjjön, sétáljunk inkább egyet. A férfi töprengőn húzgál- ta kesztyűjét. — A múzeum, sajnos, zárva van már. — Kit érdekel a múzeum? Van itt valami liget, dísz­cserjékkel. Indalit meglepte Klári bo­tanikai érdeklődése. A park csavaros utain a lány bizal­masan belékarolt: — Tudja, hogy fura dol­gokat suttognak magáról odabenn? — Rólam? — Csak ne adja az ártat­lant! A talpig tisztviselő-szür­kébe öltözött Indali megren­dült. — Sötét kaméleon maga — fogta andalgósra a lép­tüket Klári. — Mondja, mindig így fűzi a nőket? — Nee-nem egészen ér­tem ... hoo-hogyan gondol­ja? — Milyen angyalian da­dog! Ezt a stílust eszik a pipik, mi? Szédíteni akar? Bevallhatja! Ezért bulizta ki ezt a hivatalos utat ket­tesben? Indali nem tudott mit kezdeni a hóna alá furako- dott lánykarral. Az egész­ben volt valami végtelenül valószínűtlen. Zavartan megtorpant. Nézze, van velőrózsa ránt­va! Tartárral! Imádom! Klári csobogott szünet nélkül. Később, a feketénél finoman odanyomta ruga­nyos mellét Indali karjához, félig leeresztette szemhé­ját: — Mire is akart kérni az ' előbb ? A könnyed érintés újsze­rű volt, szokatlan, mint az első zuhanás a hullámvas­úton. A férfi lesütötte sze­mét s az elszökött mondatot kereste. — Az járt a fejemben ... izé.:. hogy holnap, ha be­megyünk .. nem szabad el­felejteni ... de mit is? Ej­nye, épp a legfontosabb!.;. Látott már ilyet? — A józanságával őrjíti meg az embert! — suttogta közelből a lány. Ebben a pillanatban buk­kant föl a bejáratban Dom­sits, a veszedelmes hírű, da­liás Domsits. Vidáman kö­szöntötte Indalit, jobbját magasba lengetve, bajtársi- asan, az üdvözléssel mintegy gratulálva. — Ki ez? — érdeklődött Klári. Indali kihajtott egy nagy pohár szódát. — A szomszé­dunk, otthon... — Azért még nem kell elkeserednie — s Klári vi­gasztalón odaejtette fejét Indali lejtős vállára. *** Állt a rideg szállodai szo­ba ablakában s táncoltak előtte a domboldal fényei. Az előbb vált el a folyosón a lánytól, fülében volt még utolsó mondata: „Aztán ne­hogy megpróbáljon beszök­ni hozzám a 126-osba!” Ha akkor, az első pilla­natban odainvitáija aszta­lukhoz Domsitsot, önként kilép a játékból. Azok ket­ten már a parketten cso­szognának, és ő nyugodtan hajthatná álomra fejét. Megfordult, mintha , beér­hetné az elszalasztott alkal­mat. Most értette csak meg, hogy csapdába került. Kilépni a folyosóra? Eset­leg épp a lányba fut. s ak­kor aztán le nem mossa magáról, hogy hozzá lopa­kodott. a szobájába készült besurranni, összeomlottan ráfordította ajtajára a kul­csot. Kifelé fülelt, nem hall- e máris női ruhasuhogást, óvakodó lépteket a folyosó­ról. Az a bűntársi kézlengetés odalenn az étteremben! Domsits! Domsits, aki a tej­csarnokban viszketős kis sutyorgások közt vásárol egy kiflit a csinos elárusító­Domsits leszállt a villa­mosról s befordult a Kálvin térről a Baross utcáiba. Most nem volt daliás. Ha­zafelé tartott, az otthon sze­líd unalma már a sarkon elébejött. Ellazult, mint a színész a kulisszák mögött. A kapuban Indaliba bot­lott. A nyomatékos kalap­emelés jólesőn idézte föl benne a tegnapelőtti képet a g.-i étteremben. — Hogy van, Indali úr? — mosolyodott el. — önre vártam. — Drá­maian hangzott. Indali ar­cát összerántotta az elszánt­ság. — Ha volna öt perc ... — Akár tíz is! — Domsits pártfogón belékarolt s el­távolodott vele a kaputól. — Látja, jó szomszédok mindenütt összeakadnak. — Igen. Már ott szerettem volna beszélni önnel. — Ugyan! Épp fontosabb beszélnivalója volt! — Domsits fölélénkült. — Hallja, aranyos az a barna baba! Csak gratulálhatok. — Kérem ... a hivatali kolléganőm ... — Persze, értem. Azért vitte le magával. Minek itt­hon bújkálni, kockáztatni a lebukást. Mennyivel oko­sabb vidéken dolgozni! — De biztosíthatom, Dom­sits úr, teljes félreértésben van ...! — Hogyhogy? Maguknak nincs lakásproblémájuk? Vagy talán őnagysága ezt is megoldja? Óriási! Indali- kám, maga egy zseni. Mert, tudja, szép, szép a szere­lem, de az összkomfort még szebb. Indali kivonta karját Domsitséból, szembefordult és följajdult: — Mért nem hallgat vé­gig? Itt egészen másról van szó! Domsits bocsánatkérőn fölemelte tenyerét: — Kérem, kérem ... ná­lam megértőbb ember nincs. Bocsásson meg, ha megbán­tottam az érzelmeiben. Nem sejthettem, hogy ez... ez szent ügy. Indali nekidőlt a falnak, lehunyta szemét és végigtö­rölt homlokán. Ködből ér­tek el hozzá Domsits szavai, hogy megesik az ilyesmi mindenkivel, a nők kimar­ják a szívünket, mint a lúg, de azért vagyunk férfiak, hogy ne hagyjuk el magun­kat .., Várkonyi János Fölemelte elkínzott arcát és rákiáltott: — Ha abba nem hagyja, én... én ... — kifulladva levegőt vett és belesziszegte Domsits megrökönyödött képébe: — Engem ne té­vesszen össze saját magá­val! Én csak arra akartam megkérni, hogy törölje ki a mocskos képzeletéből az egészet! Semmi lúg, meg kimart szív... és semmifé­le barna baba... érti? Domsits riadtan nézett szét. Még csődület támad itt az utcán. — Nyugodjon meg, az is­tenért. Én is tudom, mi a diszkréció ... csak nem kép­zeli! — s elindult mellette visszafelé a kapuhoz. •** Domsitsné szemrehányón pillantott föl az ajtónyílás­ra. Persze, most jön az en­gesztelő homlokcsók, a zseb­ből elővarázsolt tejmogyo­rós — csakhogy ő már iszo­nyúan belefáradt. — Vacsoráztál? — kér­dezte tárgyilagosan. — De édes bocikám, mi bajod már megint? Tehetek én róla, hogy agyonhajszol­nak, rám raknak minden munkát... — Én csak megkérdez­tem, hogy vacsoráztál-e? Ha rossz a lelkiismereted, arról nem tehetek. Domsits megadón sóhaj­tott. Hiába, reménytelen! Leült felesége mellé, szájá­hoz emelte az asszony ke­zét. Agya lázasan dolgozott. Eloszlatni ezt a dögvész hangulatot! Föllesett az asz- szony arcába, aztán vásot- tan elmosolyodott. Megvolt a mentő ötlet. — Te, bocika, képzeld, ki toppan elém a kapuban, mint Indali! Ünnepélyes, akár egy temetésrendező: beszélni szeretne velem. udvar! bolond Előbb nem értettem, aztán eszembe jutott, hogy a múltkor véletlenül beléüt- köztem valahol egy étte­remben, amint életre-halál- ra főz egy kis nőt. Az asszony álla megemel­kedett egy parányit. A jele­netet próbálta maga elé képzelni: a vendéglői asz­talnál udvarló férfit. És ak­kor váratlan dolog történt. Indali szelíd emlékképe nem engedelmeskedett a rápa­rancsolt póznak, nem vette át a szerepet. A suttogva előrehajló alak, amint bű­völi áldozatát, minduntalan saját férje maszkjában je­lent meg előtte. — És? — kérdezte hirte­len érdeklődéssel. — És most nekem esett, előbb könyörögve, aztán, mint egy tigris, hogy az is­tenért, nehogy eláruljam..; Óriási, mi? Domsitsné figyelmesen nézte a megtalált téma fé­nyében ünneplő, jól ismert arcot. Aztán rábólintott: — Óriási. — Hát nem? — csodálko­zott vissza férje. — Dehogynem! Te, amint Indalit rajtakaptad! De leg­alább diszkréten megőrződ a titkot. Ragyogó! — és a szelíd, kedves Domsitsné élesen, rikoltón fölkacagott. Domsits ijedten nézte fele­ségét. *** Másnap délelőtt, mikor néhány percre magára ma­radt hivatali szobájában, Domsitsné föltárcsázta azt a fiatal mérnököt, aki már fél esztendeje kérlelte, hogy üljenek le egy feketére. — Ráér ma délután? Ak­kor várjon a Hóvirágban, ötkor. Igen, ötkor. Hangja aznap csengett utoljára Ilyen felnőtt maga- biztossággal, mikor letette az érettségit. nőtől. Aki csatakos estéken I idegen nőket kormányoz elő I gyanús kapualjakból s egye- I temista lányok után futkos I a Duna-parton, míg félesége I friss vacsorával várja ott- I hon. Indali résztvevő gyön­gédséggel idézte föl az őzi­ke szemű asszony alakját. Valahányszor összetalálko­zott vele odahaza a lépcsőn, ösztönösen mélyebben emel­te meg a kalapját, mintha a tisztességes társadalom együttérzését tolmácsolná. ­Minek nősül meg az ilyen ember? Mert, hogy a Klári - félék mért nem mennek férjhez, azt már értette. De ő, mit keres közöttük ő eb­ben az idegen fogadószobá­ban? Valamit tennie kell. • Holnap első dolga lesi, hogy beszél DomsitscSal. Ki­kéri magának. Igen! A leg­keményebben elu tasítja az efféle cinkos lengetéseket. Ettől megnyugodott egy ki­csit. De a reggeli portás nem tudott Domsitsról. Ilyen ne­vű vendég egyáltalán nem lakott a szállodában. És az étteremben is hiába me- resztgette a szemét. A hidal- gói profil az este egy percre húzott csak át az asztalok között, s a görbe utakon já­rók ügyességével beleveszett a megfoghatatlanságba. In­dali a szálló kapujában se­besen odafordult a lányhoz: — Menjen csak előre, Klárika, én még beugróm a borbélyhoz. **«

Next

/
Oldalképek
Tartalom