Békés Megyei Népújság, 1974. szeptember (29. évfolyam, 204-228. szám)
1974-09-15 / 216. szám
felkínál* ajándék lázba hozta Bujkóékat. Az asszony még e gyszer elolvasta a levelet, amit a pesti rokonok írtak, azután behúzta az urát a szobába. — Nézd csak, apa! Ha kidobhatjuk ezt a nagy, rozoga asztalt... Es helyébe tesszük az újat.. „ — Nana! Az se új, amit a sógoméd ad. Csak jobb, mint ez. — De mennyivel jobb és modernebb! És milyen szép! Hiszen, láttad te is, nemegyszer. Kinyitható, összecsukható. Több helyünk is lesz, behozhatjuk a verandáról a másik virágállványt ... — A rózsafákat nem hoznád be az udvarról? — kérdezte gúnyosan Bujkó. De látszott rajta, hogy ő is örül a lakás szépülésének. Kezével megmozgatta a nagy, ovális asztalt, ami a két végién alányomott székekkel együtt, az olaj- kályhától a régimódi ebédlőszekrényig nyújtózott, s itt is — ott is csak egy keskeny utat hagyott szabadon. A fényes lap imbolyogni kezdett a recsegő, hengeres lábakon. — Ez már csak tüzelésre való — mondta Bujkó. — Ha ráülnék, összerogyna alattam. Pedig nem vagyok több ötvenöt kilónál. — Most már össeerogy- hat, annál könnyebben hasogatod fél. Elfőzök vele a (konyhán vagy négy-öt napig. — Egy hétig is, meglásd. I-esz! egy kis szag a politúrtól, de hát azt el lehet viselni. Bujkó arca felderült arra a gondolatra, hogy megtakarítanak egy heti tüzelőt. De mindjárt árnyék borult rá. Bal kezébe fogta az állát, s maga elé meredt. — Igen ám, de az új asztalt haza is kell hozatni. Harminc kilométer... A fehertaxi sok pénzbe kerül. Az asszony valahonnan nagyon magasról zuhant le. — Látod apa, erre nem gondoltam örömömben. Mit kérhetnek azért a taxiért? — Mit? Akármennyit, mindegy. Ügy számolják ki a viteldijat, hogy az üresjáratot is meg kell fizetni. Tőlünk, a vállalatig. Ez pedig már... az én nyugdíjamból nem telik ki. — Akkor hát mi lesz, apa? Jaj, Istenem, az a gyönyörű, modem asztal! Már annyira beleéltem magamat... Te! Talán a Kotász-gyerek megtenné, hogy hazahozza. Annyit iön-megy a gépkocsijával... A sok feketefuvar közt könnyen elmenne ez is. Meg azután harminc esztendeje vagyunk szomszédok a családdal. Ismerjük, karon ülő ideje óta... Hiszen annyi külön fuvart vállal! — Erről nem beszélhetünk. Mindenki tudja az utcában, de felemlíteni... Kiátkozna bennünket a világból! — Nem mondtam, hogy említsd, Isten őrizz! A szomszéddal legyen jóba az ember. Csak kérjed meg szépen, apa... Te tudsz a nyelvén ... Talán ... Talán még ingyen is hazahozza. _ Nem szívesen kérem é n ezt az Andrist... — morogta Bujkó. — Nagyon elszokott az már mitőú lünk... Hónapszámra színit se látom. — Dolgozik az, mint a megszállott... A legtöbbször késó este jön haza. Isten tudja, mire gyűjti azt a sok pénzt — mondta az asz. szony. — De hát ez az ő dolga. Nekem az a fontos, hogy az asztalt... — Jól van., ha hazajön, átmegyek hozzá. De azt ne is reméld, hogy ingyen ... Nem olyan fiú az. Bujkóné a nyitott ablakhoz ült, a fehér csipkefüggöny mögé. Izgatottan lesett ki az üres utcára. Ahányszor nyílt egy ajtó vagy megzörrent a száraz göröngy a biciklik kereke alatt, nyújtott nyakkal, kíváncsian kijjebb hajolt. — Dobaiék jöttek meg a vasútról... Megy haza a C6urogi lány ... Indul már a Kevéék menye szomszédolói ... — súgta visszafordulva az urának, aki megszokásból téli helyén ült, a kályhazugban. Fél- hétkor nagy dübörgéssel teherautó állt meg a harmadik ház előtt. — Hazajött a Kotósz-fiú, méghozzá a kocsival — mondta izgatottan Bujkóné. mintha csak ő hallotta volna a nagv durrogást. — Ismét kilesett a függöny résén. — Ponyvával takarta le;.. Ki tudja, mi van alatta... — Nincs nekem ahhoz közöm! — vágta rá Bujkó kedvetlenül. — Nincs, nincs, persze, hogy nincs! — duruzsolta az asszony hízelegve. — Neked csak annyi a dolgod, hogy menj át hozzájuk és kérjed meg .. Még_ iscsgk ismerjük pólyás kora óta. Bujkó várt egy kicsit, azután nyakára csavarta a sálat, fejébe nyomta a sapkáit. Kistermetű volt, hatvannégy éves létére már kiszáradt és gyönge, akár egy aggastyán. A gondosan ápolt kiskert salakos ösvényén kiment az utcára. Izgatottan nyomta le a Kotásziék szép házának kilincsét. Végigment a kerten, ami sokkal nagyobb és szebb volt az övékénél. Ritkán járt itt, az öregekkel legtöbbször a ház előtt, az utcán beszélgettek. Azok visszahúzódók lettek az utóbbi években, öí< meg nem akartak tolakodni. Érezhetően ezzel a tartózkodással védték az otthonuk bejáratát. Emögött az a gyanú bújt meg, hogy mindenki azt lesi, mijük van, mit gyűjtöttek össze. Bujkó álmélkodva pillantotta meg a modern, ernyős hintaágyat és mellette a színes, összecsukható székeket. A konyihaajtó kinyílt és a két öreg kilépett a verandára. Csodálkozva néz, ték a sovány, sapkás kis embert. aki elmerült a hintaágy szemlélésében. Sem az arcuk, sem a hangjuk nem volt barátságos, mintha a váratlan szomszédi látogatás, s a leplezetlen bámulat valami alattomos támadás lett volna a tulajdonuk ellen. — Már megnézzük, ki jön ilyen későn ...-T- Én volnék ... Tőlem nem kell megijedni — felelte Bujkó. A tréfa eről- tetetten hangzott, mert attól, ahogyan Kotászék a magas verandáról lenézitek ró, elveszítette a biztonságát. — Az a hinta a fiataloké .. ők vették maguknak, kéz alatt — mondta az öregasszony kedvetlenül, beidegzett védekezéssel, hogy a vagyon látható, le nem tagadható tárgyainak értékét - kisebbítse. — Jól jártak vele. Merthogy egészen újnak látszik — válaszolt Bujkó. Kedé - lyes akart lenni, de a hízelgésnek szánt dicséret valahogyan rosszul sült el. Látta az öregek arcán. Mindkettőjüké elsötétült, mintha fejükre olvastak volna a hazugságot. — Andrissal szeretnék beszélni. Csak azért, hogy egy kis szívességre.. — magyarázkodott Búj,kp bátortalanul. — Tessék csak. tessék. Itt van éppen a konyhában ... — felelt Kotász. Kezével invitáló mozdulatot tett, de az arca nem engedett fel. Előrement, nyomában az asszonnyal. De mire Bujkó meg-megállva fellépdelt az öt lépcsőn és benyitott a kenyhába. már egyik sem volt ott. Á szív bába vezető ajtót éppen akkor csukta be belülről egy erősfogású kéz. A fiatal Kotász az asztalnál ült, s egy hosszú kötél csomóit bogozta ki. — Jó estét, Andris! Bujkó maga sem tudta miért, nem mondott szer- vuszrt, mint máskor, ha nagy ritkán találkoztak. S mindjárt utána visszafog- batatlanul tört ki belőle a csodálkozás: — Azt a... Ez aztán igen! Egy ízben, amikor műhelybeli barátját új lakásában, a lőrinci lakótelepen meglátogatta, akkor látott ilyen konyhát. Beépített bútorokkal, lakkos villanytűzhellyel, kétrészes moso- gatóvál.vúval. Hogy került ide ez a berendezés, meg a rózsaszín csempe a falakra? Ennyire észrevétlen ül? Igaz, Andris olykor a teherautóján jött haza és nemegyszer beállt vele az udvarra, a kert előterébe . .. Mindebből a nagy átalakulásból kívülről csupán ainy- nyi látszott, hogy Kotászék bevezettették ai vizet a házba, csapból folyatják, akár a pestiek. Már nem szaladgálnak kannákkal az utcai kútra. — Tessék csak ... Foglaljon helyet, Feri bácsi — mondta .a széles váltó, barna arcú fiatalember. Csak egy pillanatra nézett fel. s észrevette a sápadt, szemüveges arcon a szétömlő, szinte gyermeki ámulatot. Sötét szemöldökét összehúzta, s hangját, mint valami tilalmi karót emelte Bujkó és a konyhai látnivalók közé: — Halljam csak, miféle szívességről lenne szó? „Nicsalr, már tudja, az öregek sebtében elmondták neki...” — gondolta Bujkó. „Vajon ő parancsolta be a szüleit a szobába?” — Egy asztalt kellene hazahozni. Pestről, a Nefelejts utcából. Nem ingyen kívánom... Megfizetném. Gondoltam, hogy te, aki annyi felé jársz a kocsival ... — Arra járok, amerre a szállító vállalattól küldenek ... — vágott közbe a fiatalember és rávillantotta az idős emberre barna szemét. — A Nefelejts utca felé nem jársz? — kérdezte Bujkó. Tréfás színt akart adni a hangjának, de ez nem sikerült. A kemény figyelmeztetés elgyávította. — Ha muszáj, altkor járhatok — szólalt meg a fiatalember. — De üljön már le. Feri bácsi, minek áll, hát hiába kínálom? — tette hozzá bosszúsan. Az első, burkoltan reményt nyújtó mondat felderítette Bujkót, de a második felkarcoilta a büszkeségét. Érezte, azért nyomták le a székre, hogy ne vizsgálódjan tovább, hagyja a beépített szekrényeket, a szikrázó csempét. De elnyelte a sértődöttségét, hogy tovább nyomulhasson előre, a cél felé. — Az bizony jó lenne, ha arra járnál — mondta óvatosan —, mert nagy szükség lenne arra az asztalra. A miénk már ósdi, elfoglalja szinte az egész szobát és rokkant, ha rákönyökölünk. félő, hogy összeros- kad. Nagy szívességet tennél nekünk fiam, ha ... — Sokat kockáztatnék én avval — szólt közbe a fiatalember. Nem nézett fel, egy csomót feszegetett a kötélen. — Ha egy rendőrnek véletlenül eszébe jut, hogy igazoltasson és az asztalt nem találja a fuvarlevélben, hát megnézhetem magamat — Megfizetem — szólt közbe Bujkó gyorsan, mintha a kockázat említése csak ezt a szót húzhatta volna ki belőle — mondtam már, hogy megfizetem. — „Hát a többi, ami nincs benne a szállítólevélben? Amiatt nem aggódsz?” — gondolta. — A világért sem kívánnám el ingyen — mondta azután hangosan. — Mit kóstálna az a kis kockázat? — fűzte hozzá a régi ismerős, a szomszéd bizalmas cinkosságával, hogy ezzel az emlékeztető hanggal is hasson az ár megállapítására. Kis szünet következett. A fiatalember nem hagyta abba a munkát és a fejét sem emelte fel. — Kétszáz forint — mondta azután közömbösen, de nyomatékkal, — Kétszáz forint? — Bu.jkónak elállt a lélegzete. — De hiszen öt-hatszáz fori nfórt már új asztalt is vehetek, ha nem is ilyen jót, mint amilyet... — Hát akkor vegyen újat! — vágta rá a fiatalember. — De azt is haza kell hozni. — Ránézett a kistermetű, összeszáradt ém bérre. Tekintete hideg volt és kemény. mintha most látná először. — Én úgy ötven-hatvan forintot gondoltam, hogy megvalljam az igazat... — motyogta Bujkó bátortalanul. — ötven-hatvan forint! — A fiatalember felrántotta vaskos állót. Hideg tekintetében bosszúság és szemrehányás villant. — Mit lehet manapság eny- nyiért kapná? Semmit!! Mondja csak meg, mit lehet! — Nekünk, kettőnknek kétnapi koszt! Nekünk nagy pénz az is! — mondta önkéntelenül Bujkó. Hamgj ábani ingerültség rezgett. Haragudott magára, hogy ezt kibökte, mert úgy hatott, mintha sajnálatot akarna kicsiholni Andrisból. — Az már nem az én bajom, hogy maguknak ennyi pénz is számít. Ha Aranka néni is dolgozott volna, mint az én anyám, most ő is kapna nyugdíjat. Kettő több, mint egy, nem igaz? — Az én feleségemnek mindig gyenge volt az egészsége. Jól tudod, az orvos tiltotta el az olyan munkától, amit nem végezhet a szabadban — felelte Bujkó. Érezte, hogy a vér felszáll a fejébe, s háta az ing alatt átnedvesedik. — Az is munka, hogy gondozza a kertet — tette hozzá elszorult torokkal. — Főzeléket, savanyúságot pénzért soha nem veszünk. Meg a háztartás... Nem ül ő ölbe tett kézzel. Sokat kell pihenni neki, ez igaz. De azért többet hoz be így, mintha teszem azt, ezeröt- ezerihatsizázért... — Ez nem az én gondom, csak úgy megemlítettem — vágott közbe a fiatalember, De érezni lehetett a hangján, hogy az érvelés nem győzte meg. Ettől Bujkó halántékán erősebben kezdtek verni az erek. — Mindenkinek más a sorsa, meg a ... Teszem azt, a te apád erősebb volt nálam, többet bírt, több pénzt hozott haza, magasabb nyugdíjat kap. Ebben a pillanatban meg_ nyílt a szobaajtó. De éppen csak annyira, hogy a fiatal Kotászné kiférjen rajta. „Titkolják, mijük van, valahogy be ne lássak — gondolta Bujkó. — Lehet, szép csendben a belső bútorzatot is kicserélték. Ki tudja, mi minden került ki a ponyva alól, meg mit hordtak el észrevétlen hazulról.” A fiatalasszony köszönt, de nem ült le. Állva maradt, mint az őr az őrhelyén, szemében leplezetlen, gyanakvó kíváncsisággal. Jelenléte az urát visszatéri tette a kiindulási ponthoz: — Szóval kétszázban megegyezhetünk. Annyiért hol- nap-holnapután, ahogy időm engedi, elhozom az asztalt.. Andris emelt hangon, megfontoltan beszélt, hogy a felesége, akit ott érzett a háta mögött, tisztán megértse, miről folyik a szó. — Legfeljebb százast... annyit tudok adni, mert több már a megélhetés rovására menne... — mondta Bujkó. A kérő hangsúllyal még inkább kiszolgáltatta magát. Nagyon szerette volna, hogy meglegyen az Aranka öröme. — Hát arról én már nem tehetek. — A fiatalember megvonta a vállát. — Nekem meg az ón megélhetésem a fontos. Mindenkinek a magáé, nem igaz? Bujkónak felelt, s egyúttal a feleségéhez is szólt, aki továbbra is hallgatott, de csendje és az ő szavai valami nagy és mély egyetértésben olvadtak össze. — Éppen ezen a szállításon akarsz meggazdagodni? — kiáltott fel Bujkó, mintha a szó és hallgatás egyformán megSzúrta volna. Halántéka újra lüktetni, zúgni kezdett. — Hiszen te úgyis... — Mi az, hogy én úgyis? Andris felkapta a fejét.. Első ízben hagyta abba a munkát. Szeme kifejezéstelenül, mégis fenyegetően meredt a szikkadt, szürkeborostás arcra. Bujkó érezte, tudta, hogy most mindhárman a fekete fuvarokra gondolnak. Ha kimondja ezt a két szót, abból rettenetes, mi lesz. örökös pletyka, ádáz harag, izgalom. S most, ebben a pillanatban talán ordíto- zás, tettlegesség, utcát felverő botrány ... Mindenképpen ő húzná a rövideb- bet. Hiszen bizonyítani semmit nem tud, s még ö lenne a rágalmazó. — Már úgy értem, te úgyis sokat furikázol, és így nem esne nehezedre... — motyogta a teljes vereség érzetében, tehetetlenüL — Kétszáz forint az ára, Bujkó bácsi, olcsóbban nem megy egy fillérrel sem. Nekem sem engednek el semmit a szabott árból a Közértben — mondta a fiatalember, keményen. — Ha ennyit megér maguknak, akkor nagyon szívesen. Nem vállalhatom kétszáznál alább. — Hogy a fene enné meg ezt a büdös világot — morogta Bujkó, míg hazafelé igyekezett a sötétedő utcán. A jó asztal elvesztésén túl még az a szégyen is égette, amire most eszmélt rá. Andris nem hívta be a szobába. A konyhában ültette le, nehogy elhordja a hírét, mit látott odabenn. Pedig ő nem tartozik a naponta vendégeskedő szom_ szedők közé, akiknek jó a konyha is. Évek óta nem ment át hozzájuk, mindig csak a ház előtt... De hát, áld gazdagszik, az mind ilyen titkolózó. Mégis, leginkább a kétszáz forint izgatta fel. Megmutatta a fiatalember senkinek-sem- minek nem engedő kemény akaratát, amivel megállíthatatlanul tör egy, számára tisztán látható cél felé. Lehet, sokat kockáztat, amikor használja az autót. Ki tudja, miféle összeszö- vetkezés teszi ezt lehetségessé! De talán joga vau hozzá, kibérli, megfizet érte. Azt csak ő tudja. De akár így van, akár úgy, egyetlen forintot* egyetlen fillért nem enged el, inkább elszakítja azt a láthatatlan szálat, ami őket több, mint Harminc esztendeje összeköti. És nemcsak ő, hanem ' a szülei is.. S mintha ezzel valami megnevezhetetlen, tje értékes dolgot tellek volna tönkre, valamit, aminek az elpusztításával megalázták, s szinte meglopták öt meg a feleségét — Bujkó a ki- fosztottság és tehetetlenség keserű szájízével nyitott be a háza ajtaján. AZ ÁSZT/ VL Bihari Klára tárcanovellája
