Békés Megyei Népújság, 1974. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-25 / 198. szám

AZ ÚJ IGAZGATÓ Részlet Eugen Rarbu román író Világteremtés című regényéből Olvasónapló Három jelentős könyv a mindig időszerű forradalmiságról Lehet, hogy alulírott ol­vasási érdeklődése szedte így sorjába az alábbi há­rom írást, de az irányza­tosságon túl megjegyzendő: a három kötet az elmúlt hónapokban került a köny­vesboltokba És ebben a je­lenségben lelhetünk némi optimizmusra hangolót is. DOBAI PÉTER fiatal em­ber, 1944-ben : született. S azon túl, hogy volt hajós, az­tán filozófia—olasz szakon diplomázott, verset, film­forgatókönyvet, szemiotikái értekezéseket ír, filmet is rendez. Valóban univerzá­lis ember, korunkban a mindenttudásra tör, érzé­keny és objektív, szenve­délyes és kristálylogikájú, és — most megjelent „múlt századi magyar regé­nyével”, a Cső ntmolná- r o k-kal igazolja Csoóri Sán­dor tavalyi megállapítását: egy költő, aki „irtózik az iro­dalomtól”. A regény 1849 őszén és 1850-ben játszó­dik Törökországban, a bu­kott szabadságharc .tisztjei között. Magyar és lengyel tisztek, emigráns nők, oszt­rák ügynökök, a szétfoszló ozmán birodalom satnya helyi vezetői a szereplők. Egyetlen téma van közöt­tük : a bukott forradalom és szabadságharc. A tengernyi miért és tengernyi hogyan tovább. Dobai ismeri a tör­ténelmet és tisztában van a forradalmárok és útitár­saik számtalan típusával. És e múlt századi állókép­nek tűnő, temérdek izgal­mas párbeszéddel és plety­kával teli állapotrajzból van ereje felmutatni a má-A nak szóló forradalfni igaz­ságot: Bemnek és két for­radalmártársának, Bottka őrnagynak és a communis- taként meglincselt Bodillá- nak középpontba állításá­‘r.wqsi Rács József Eultűrhá? Nagykoroson val. Dobai ritka erejű mai epikus, tudósa immár a for­radalmár lélektannak, re­génye pedig bonyolult és mégis világos, mindenre te­kintő és mégis egyértelmű, 30 évesnek oly ritkán sike­rülő jelentékeny alkotás. DEÁK FERENC (1938—1 hasonlóképpen sok • műfaj­ban fejezi ki magát: fest, rajzol, keramikus, rádió­dramaturg, verset, novellát és drámákat ír, forgató- könyve nyomán készült két magyar nyelvű film Jugosz­láviában. A recenzens bir­tokában levő Deák-kötetek közül a mostani Aszály az ötödik. Deák a maga bal­ladáé nyelvén, eleinte ne­hezen megszokható költői prózájával megírta szülőfa­luja szegényparaszti népé­nek, a Magyarittabé-beliek 1904-es földfoglalását, me­lyet a csendőrök és katona­ság véresen vert 6zét. A bá­náti Bega mellett az 1700- as években Békésből odate­lepültek leszármazottjai ín­ségükben a valamikor ne­kik ígért földrészen elkezd­tek aratni, s míg a közös­ség e forradalmi tettig el­jutott, ezt a fejlődést Deák egyre izgalmasabban gör­dülő drámai-balladai feje­zetekben mutatta be. Néhol az erdélyi Szilágyi András 30-as évekbeli írásainak erejét éreztem a kurta kol­lektív regényben, néhol meg majd a telefonért nyúltam: fel kell hívni Jan- osó Miklóst, egyenesen az ő objektívjének írta meg • Deák Ferenc a szegénypa­raszti forradalmi regényt. NÁDASDI PÉTER első- szülött fia Veres Péternek, s hű sáfára lévén a nagy írónak, forradalmárnak, nemcsak az egyre-másra előkerülő írások, dokumen­tumok közreadásával teszi le a közösség asztalára ap­ja alkotásait, hanem most megírta vallomásait is apjá­ról. A tölgyfa árnyé­kában nem több és nem kevesebb, mint egy áz apjára feltekintő, nyomdokaiba lé­pő, írásaival szolgálatot tel­jesíteni kívánó írónak fo­lyamatos visszaemlékezése apja küzdelmeire, a küsz­ködő kétkezi dolgozóra és a szellemi emberre, a csa­ládfenntartó férfira és a törhetetlen közösségi em­berre. Nem nyújt Nádasdi könyve szenzációkat, de igen sok hitelesítő, továbbgon­dolkodtató momentumot. Amit családjuk életéről, szokásairól elmond, alföldi parasztszármazékoknak nem újság, de a szellemi ember ily körülmények közti helytállásának bemutatása igencsak - egyedüli irodal­munkban. Ritka, érdekes fényképek, világos, meleg­emberi, szépen csengő em­beri szó teszi a fiú könyvét méltóvá az apához. Varga Irata / volt. Fél hétkor kezdődött a reggeli váltás, és most hat óra volt öt perc múlva. Észrevétlenül akart tova­osonni, de az éles fülű kis- öreg hallotta, amint kinyit­ja a nehéz vaskaput. Egy nappal azelőtt úgy köszöni neki, ahogy a többi alkal­mazottnak szokott: „Jó reg­gelt, jó reggelt. Jövöge- tünk, jövögetünk?” Most előpattant a fülke ajtója mögül, és sietősen, kissé szolgaian elrebegte: — Jó reggelt, alássan. „Majd megmondom, többé ne hall­jam, hogy „alássan”, nem vagyunk katonáéknál...” Az irodák kihaltak. Az Üzem, ahogy minden nyomdász nevezte, bóbis­kolt. Fentről egy vágógép elmosódó hangja hallat­szott, mintha csukladozva neki-nekirontana a papír­halomnak. „Ha minden jól megy, három hónap alatt átállunk a három műszak­ra — mondta magában Fi- lipache. — Az emberek ke­veset keresnek, talán a túl­órákkal pótolják valame­lyest . .. De ettől kezdve más lesz a javadalmazás, majd szóvá tesszük, föl­emeljük a fizetésüket.” Az utcán egy szódás haj­tott végig. Filipache még mindig nem próbálta ki a bőrfotelt. Egy nappal ko­rábban azt kívánta, bár mielőbb lezajlana Baziles- cu kihurcolkodása. Most a szedő terem ablakából néz­te az elhagyott udvart A volt tulajdonos az éjszakát várta. Nehézkesen, pepe­cselve csomagolt. Néhány rokona segédkezett, egy­két hordárt is fogadtak, hogy óvatosan cipeljék alá a lépcsőn a székeket és a szekrényeket. „Csak ne vit­te volna el a csillárokat is” — gyötrődött az új igazgató, arra gondolva, hogy a termek, ahol klubot és gyermekotthont akar be­rendezni. kopárak lesznek csillár nélkül. Az eső"* elá'lt. úgy- I hogy a ponyva, amelvet küldött, szükségte­lenné vált. Kilenc óra kö­rül. amikor jól besötéte­dett. tüstént előálltak a te­herkocsik, még egy fél óra se telt belé. és az udvar pusztává lett. Csupán a papírszőnyeg maradt, ame’yre egv szélben him- bálódzó villanyégő erős fényt szórt. — Kész; — mondta vala­ki a háttérben örömteli megkönnyebbüléssel. — Et­től kezdve a gyár a mienk! — Már régóta az övék volt. de addig a pillanatig nem hitték el. I Valahányszor ff1­delt azon a meredek, szür­ke cementlépcsőn, amelyet most piros szőnyeg borított, az igazgató az államosítás utáni első napjára gondolt Egy éjszakán át részletezte az eseményeket amelyek­ben részt vett: a vitáit Ba- zilescuval, a volt tulajdo­nossal, a jegyzőkönyv alá­írását — most is elevenen látta kezét, azt a fehér kör­mű, keskeny és élettelen gyöngyházkezét amint a kulcskötegen reszket mi­közben fölnyitja a pénz­szekrényt. A súlyos páncél­ajtó nehezen nyílt és a töb­biek, Pintea, Anghel, Coco- rea meg ő, akik egy órával előbb még Bazilescu úr fi­zetett alkalmazottai voltak, emésztő-kíváncsian néztek be a bankjegyekkel, iratok­kal, sőt ismeretlen nevű amerikai gyógyszerekkel teli sötét páncélszekrénybe. Fölöttük hallani lehetett a nyomdagépek dübörgését néha-néha egy nehézkes henger csattanását, amir.t valami érdesre zuhan, s a munka mindennapi, immár családias zümmögését. Most is hallotta az ismétlődő te­lefonhívásokat, s a titkárnő hangját, aki bosszúsan, de hangszínének minden vál­toztatása nélkül ismételte ugyanazt a mondatot: — Nem, Bazilescu úr már nem a nyomdánk igazgatója. S aztán klinkf Az ebonitvilla kattanása, majd ismét cserr! Cserrr! Cserrrrr! kétség- beesetten, s a nő fojtottan ingerült hangja: — Igen, mi... Nem, Bazilescu úr már nem nyomdaigazga­tó... A gépek ugyanúgy zaka­toltak, de Filipache gyaní­totta, hogy mi'zajlik a sík- myomó-osztályon, a szedő­teremben, a kötészeten, könnyen el tudta képzelni, miről suttognak odafönn, a második emeleten a lányok; Űj igazgatót kaptunk! Meg­szabadultunk Bazilescu- tól!.'.: S újra a telefon: cserrr! cserrr! cserrr! — Igen. mi... Nem, Bazilescu úr többé nem igazgató! Mit érezhet egy ember ebben a helyzetben? Akkor nehéz volt bárminél is meg­állapodnia. Ezernyi gondo­lat cikázott át az agyán, teljes zűrzavarral. Egyszó­val. Bazilescu estig lelép. Küldtünk-e neki teherko­csit? Küldtünk. S érdekes, nem szólt semmit! Mit is mondhatott volna? Csupán Bukarestben hét lakása ma­rad még. S a holmija? Ér­tékes dolgai vannak. Oda- künn cseperészett. Aggoda­lom fogta el. nehogy meg­ázzon a volt tulajdonos bú­tora. Micsoda lökött gon­dolatok! Mintha ő törődött volna alkalmazottainak a bútorával, akiket a házi­gazdák kitettek az utcára, mert nem volt mihői fizet­niük a házbért? S ő meg­tette az első intézkedést. Nem nyomta mes a csengő- gombot. mert még le sem ült a kékes színű kristálv- üveggol borított, íróasztal­hoz. egyszerűen kinyitotta az ajtót, és behívta Bazi­lescu titkárnőjét: — Kisasz- szony, küldje be hozzám Anghelt —Zavart voli hangjától, a titkárnő leple, zetten mosolygott. „Ki fo­gó® rúgni!” — gondolta azonnal, régebbi emlékeitő: űzve. — Anghel urat? — hangsúlyozta a harminchá­rom éves, platinaszőke ée lakkozott körmű hölgy, aki szalmasárga ruhát viselt — Anghel elvtársat! — ma- kacskodott Filipache, s ma­gában ismét így szólt „Majd adok én neked úrá­zást! Holnap lehívok eg> reumás munkásnőt fentrö] a kötészetről, hadd üljör itt ő, és fogadja a telefon- hívásokat ... Ha egyáltalán szükség lesz rá ...” Vagy talán titkárnő nél­kül nem is megy? Milyer nagy ügy! Ha csörög, felve­szed, és megkérded: „Halló ki az? Kit keres?” S ha azi mondják: „Az igazgatót”.. „Igen, én vagyok!” S az­tán bizonyára hosszas da­dogás következik: „Minths nem a Bazilescu úr hangja volna”. „Nem is az övé Engem Filipachénak hív­nak ... Én vagyok az ú; igazgató.. .** „Milyen is az élet! A teg­napig csak egy gépre voll gondom, és most püff, tele­fon az asztalon. Oda a nyu­galmad, Filipache!” Körül­nézett. Selyemfű cgöny, pár názott ajtó, zöldes kris­tály, mint a bárhelyiségek ben, az ablak valóságos ak­várium, csengő, telefon, egy firenzei bőrszék (ennyit i is tudott) kárpitosszeggel ki­verve, s a bőre! — négy pár cipőt is kiadott volna! — puha szőnyeg, s egy vi­rágváza, amelyen megcsil­lant a betűző fény, egy ke­cses, karcsú váza, félig megtöltve állott vízzel, amelyben még halkan pe­zsegtek a légbuborékok. Anghel, a szaks,zT n 7 vezet elnö­ke pár perc múlva érke­zett: — Mi van, Filipache? — Pajtás — mondta kissí maganeheztelőn — tudod, hogy a tulaj délután elköl­tözik tőlünk, fölszedi a sá­torfáját. Keríts egy pony­vát, hogy takarjuk be a holmiját, hiszen értékes bú­torai vannak, és az eső megpocsékolja... — A szakszervezet elnöke eltá- totta a száját: — Ni te, ni — Ne csodálkozz. “ Én is gondoltam rá, hogy ben­nünket nem kímélt senki, d< ez a módja. Elvégre neki se könnyű, a házát hagyja el... — Az ilyen börtönl érdemelne, te pedig pony­vát adsz neki, hogy befödje a bútorát? — Filipache azonban érezte, hogy más­ként nem tehet. — Tedd amit mondok! — paran­csolta, és a másik megérez. te a hangjából, hogy nincs kedve vitatkozni. — Ahogj az igazgató elvtárs óhajtja — mondta éllel, és kiment Filipache ismét körbejár az íróasztal mellett, és mes mindig nem tudta rávenn magát, hogy leüljön. Odaát a titkárnő szobájában egyvégtében szólt a t$le fon: cserrr! cserrr! cserrrr Igen, mi. Nem, Bazilesci úr már nem igazgató ... „Mit kezdjek ezzel a dög gél? Együtt élt Bazilescu val, az asszony tudott ró la, de sosem szólt egy szó sem ... Az esze fog. aká a tűz, s minden apró-csep i rő munkát ő végez el: t rendelések a Leteához,- papírméretek, a folyamod- ványok, a mlnisztériumho i — nem játék. Előbb lát nunk kell, hogy kivel Is helyettesíthető, szükségünk van egy világos fejre. Én sem tudok annyit, ameny- nyit Bazilescu tudott, csak leégetem magam, s nekem esnek az elvtársak, úgy el­páholnak, hogy attól koldu­lok: „Miért tettünk oda, Filipache élvtárs? Zabot hegyezni? A termelés nem megy, és passz!... Hát al­hat ember nyugodtan? A felesége sejtett valamit; — Mi van veled? — Semmi. — Aztán kis szünet után: — Pokoli nehéz. Kinevez­tek a nyomda igazgatójá­nak ... — És mostanáig egy szót se szóltál róla? — 'Ak­kor este megvacsoráztak, még egy rövid sétát is tet­tek kettesben, de ő min­derről egy szót se emlí­tett ... Aztán eljött a reggel. Na­gyon korán kelt. Szeren­csére már négy-órakor ki­világosodott. A villamosok vidám csengetéssel jöttek- mentek, az áruházak előtt tolongás volt, s a rikkancsok szétkiáltozták síz államosí­tás hírét. Bazilescu úr vö­rös laktanyája messziről szembetűnt a Dimbovita mögül magas tornyaival s ablakaival, amelyeket be­füstölt az ólomöntöde. Nem szállt villamosra, de nem is lakott messze. Szeretett gyalogolni. A nyári futó zá­port követő reggel arany­lón tündökölt derűs egével, s a nap rálehelt az abla­kokra, amelyeket csak az imént tártak végre az éj- szakai lehűlés után... A fuvarosok a rámpa felé ki­áltoztak, és a zöldségáru­sok mezítláb loholtak Bu­karest külnegyedei felé. El­felejtett pénzt hagyni a feleségének — a fizetés nemigen tartott ki ebben a hónapban —, egyszeribe érezte, hogy égni kezd az arca, miközben e kérdésre ocsúdik: „Vajon egy nyom­daigazgatónak mi a fityfe- nét fizethet az állam egy hónapra?” A kapus dikált. Még egészen korán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom