Békés Megyei Népújság, 1974. június (29. évfolyam, 126-151. szám)
1974-06-02 / 127. szám
AMIKOR ANNAT FELVETTÉK a tanítóképzőbe, szüleivel ellentétben, egyáltalán nem örüllt, bár életrajzában külön hangsúlyozta, hogy kislány kora óta vonzódott a pedagógus-pályához. Tudta, mindez hazugság. Azért jelentkezett a képzőbe, mert tanulmányi eredményei alapján ide juthatott be a I legkönnyebben, ha már a mamáéik annyira akarták továbbtanuláséit. Sem a pedagógiai szemináriumokon, sem a gyakorlóiskolai hospitálásokon nem bírt közelebb kerülni a „pályához”. Á kollégiumban is hol nevethet- nékje volt, hol meg bosz- szankodott, amikor szoba- társnői áradoztak a gyerekekről, a hivatásról. Nem tudta eldönteni, megjátsz- szák-e magukat vagy valóban hiszik is, amit mondanák. Most, a félévi vizsgáik cián tanítási gyakorlatra küldték ki ebbe a kis „isten háta mögötti” faluba. Falu? Valamiféle tanyaközpont egy tsz-ben, amelynek iskolájában, hogy-hogynem már harminc éve ittcagadt egy „öreg megszállott”: Bartos tanító úr. Még az iskolát is róla nevezték el az utóbbi időben az itt lakók. Először nem ide kellett volna jönnie, de a „Bar- tos-féle” két tanerős iskolából a kartársnő szülési szabadságra ment (éppen most!), öt pedig meggyőzte a képző igazgatója (naná!), hogy töltse itt a gyakorlatot, ez nagyszerű „próbatétel” lesz. Már a megérkezés se volt valami bizalomgerjesztő. Az állomástól öt kilométernyire fekszik az iskola. Senki se várta. Ha a. tsz GAZ kocsija nincs az állomáson — az első hízómarha-szállítmányt va- gonírozták be —, gyalog kutyagolhatott volna ki. Tanácstalanul álldogált nehéz, túlzsúfolt bőröndjével a bejárat előtt, amikor az autóból kinéző sofőrtől megkérdezte, merre van a Bartos-féle iskola. A fiatalember, miután végignézett Annán, egyből harapott a stopra. Amikor a mögötte ülő főállatte- nyésztő is rábóiintott, betette Anna bőröndjét, majd elindultak. — Maga az új tanító néni? — kérdezte a sofőr, miközben Anna takaros mellét, combját guszitál- gatta a visszapillantó- tükörből. — Csak év végéig leszek itt. — Kár! Anna nem válaszolt — Nagy kár! — jegyezte meg célzatosan a sofőr. Anna étkomorodott. A kényszeredett csendet a főállattenyésztő törte meg. — Meglátszik, hogy bor- jükötélen vagy! Mindketten jót nevették, csak Anna leitt még koma- rabb. Most már a sofőrnél jóval idősebb főállattenyész- tőben is felébredt az ördög. — Hogy-hogy Ide a pré- rire? — nyomta meg az utolsó szót — Miért? Itt nem emberek élnek? — kérdezte Anna a két ember boszszantására, mert érezte, holmi kis alkalmi útitársat látnak benne, akinek esetleg még többet is el kell túrná, mert föl méltóztat- ták venni. Erre a főállattenyésztő is elcsendesedett. Kínosan teltek a percek, s végül mindannyian fellélegeztek, amikor a sofőr megszólalt: — Itt vagyunk! — állította le a motort a kikopott makadámút szélén, mintegy negyedórái zötxr kötődés után. Bartos tanító úr se aznapra várta. ÉPPEN VÉGE VOLT a tanításnak, amikor a bőröndöt cipelő sofőr bekísérte Annát az épületbe. A tanító már a lakása felé igyekezett a folyosón, de az érkezők kopogására visszafordult. — Meghoztam az új tanító nénit! — tette le a bőröndöt a sofőr, s már ment is. Még annyi időt se hagyott Annának, hogy megköszönje szívességét. „Ha nem haverkodtál, minek a pitizéa utólag, kicsikém?” — gondolta magában kifelé sietve. — Oh, óh! — mentegetőzött Bartos tanító úr. — Azt hittem, csak holnap jön. A tsz hintójával fogadtam volna az állomáson. — Varrnak még jólelkek! — jegyezte meg Anna, s elmondta, hogyan került ide a szövetkezet autóján. A tanító, nyomban bemutatta a „birtokot”, ahogy beszélgetés közben megnevezte iskoláját. Szép, tiszta, két tantermes épület. ízléses dekoráció a falakon, köztük néhány dicsérő Oklevél. Az ablakokban virágok. A padok is ápoltak. Látszott, hogy a ,.gazda” rendet tart. Anna a tanító egyikmásik megjegyzésére ra- rábólogatott, néhány elismerő mondat is kicsúszott a száján, hiszen nem azt a riasztó sivárságot látta, mint amit idejövet elképzelt, de a vizit végén mégis viszolyogva haladt a folyosón a tanítói lak felé. Az itteni körülmények, tanítási feltételek olyan messze estek a gyakorló iskola pedagógiai klimá- játől, mint Makó Jeruzsálemtől. Bartoséknál ebédelt. Eta néni, az idős tanító felesége férjéhez hasonlóan, nagyon barátságos volt hozzá. Mindjárt felajánlotta, lakjon náluk, s teljes ellátást is kap. — Legalább addig is lesz egy kislányom — mondta. — Az enyimek már kirepültek. Bevezette abba a szobába, amelyben korábban lányai laktak. Régimódi, masszív bútorokkal berendezett helyiség, csípős, de elviselhető naítalinszag- gal. Mellette fürdőszoba, meg még angol WC is. igaz, a tartályba minden reggel a tanító úrnak kell felcipelnd a vizet. Ebéd után átmenteik egy másik szobába, ahol Bartos tanító úr könyveinek birodalmában estig trak- tálta a pedagógia örömeiről szóló fejtegetésével. „Nagyszerű hivatást . választott. kedvesem!” — ismételgette az öreg, s anv_ nyit beszélt a tanyai gyerekek felelősségteljes neveléséről, hogy Anna alig bírta elnyomni ásítását. Még vacsora közben is folytan azt magyarázta, mit hogyan kell csinálni, mert „nem minden van úgy a gyakorlatban, ahogy teletömték a képzőben a fejüket”. Sokáig nem bírt elaludni az első este. Különös, nyugtalanító melankólia ült a lelkére. Egy évet sem tudnia itt kibírni, nem három évtizedet! Másnap elkezdte a „pályát”. NEM MENT KÖNNYEN a tanítás. Ott volt azonban mögötte a „szakvezető”. Ha Bartos tanító úr csendes foglalkozást tartott a felsősöknél, többször is átnézett a „kis kolléganőhöz.” Délután elemzés, tanácsadás órákon át. Este pedig Eta néni unos- untalan elhangzott fontoskodásét kellett hallgatnia: mennyire nem kis gond egy vidéki tanitó fizetéséből három lányt kiháza'sí- tani. Mire vázlatírás után a gyér villanyfénynél kivörösödött szemmel lefek- hetett, teljesen kimerült. Számolta a napok múlását, mint amikor még annak idején a Jézuskát várta. A napok, hetek azonban lassan vánszorogtak. Néhányszor hazautazott a szüleihez. Az állomásra mindig kivitte, érkezéskor is várta a tsz hintája. Otthon nem panaszkodott, barátnőinek azonban elmondta, jó helyen van, de el se tudja képzelni, hogy a diploma megkapása után oda kerüljön. A pedagógusnap előtti csütörtökön Bartos tanító úrnak . be kellett utaznia a járáshoz, így Annára maradtak a gyerekek. Az egyik szünetben bottal is nehezen csoszogó nénike kopogtatott be a terembe. A tanitó urat kereste. — Csak estére jön hasa. — Levelet kellene írni. Nem küldik az öregségit. Mindig a tanító úr ir helyettem, mert... mert én ésak egy osztályt jártam. A hosszúra nyújtott szünetben Anna megírta a Nyugdíjintézetnek a sürgetést. A nénike megköszönte, majd el csoszogott. Anna még a következő órán is rágondolt. Maga előtt látta a töpörödött nénikét, amint reszketős kézzel alig tudta odaka- nyarítani nevét a papírra. A buksi fejes elsősökre nézett. Szavakat .másoltak a tábláról. Annak a néninek csak idáig futotta. Élénkebben kezdett verni a szíve. Életében először nehezedett rá a pedagógus- pálya felelőssége. Bartos tanító úrnak nem mondta el az esetet, de az már hazafelé megtudta a nénikétől, aki dicsérte, hogy milyen aranyos kis tanító néni jött a Bö- zsiike helyébe. Az ünnepen virágot hoztak a gyerekék. A kis Balogh Mari két csokrot nyújtott át Annának. —■ Ezt én hoztam, ezt pedig a nagymama küldi. — Ki a/te nagymamád? — Akinek meg tetszett Írni a levelet. Bartos tanitó úr is hallotta a beszélgetést. Ránézett Annára. — Ez az első jutalom! — mondta mosolyogva. Lefekvés előtt Anna hosszasan nézte a vázákban felélénkült sok-sok virágot, hiszen mindegyik gyerek hozott neki. Ügy látta, Balogh néni néhány szál vörös tulipánja virít a legszebben. — Micsoda kis apróságok szereznek örömöt! — motyogta, majd eloltotta a villanyt; MESSZE VAN MÉG szeptember, addig túl kell lenni az államvizsgán is, de máris úgy érezte, megfogta ez a parányi fészek, ahová már eljut a villanyfény, de nagyon kellenek az értelem lámpagyújtói. A miinkásábrázolásrói lapvető fontosságú kérdésről igen eleven vita folyt nemrégiben a SZOT központi .iskoláján írók, művészek, esztéták, szakszervezeti népművelők és szerkesztők között. A téma: a munkásábrázolás a művészetekben volt, méghozzá olyan megközelítéssel, hogy az egyes szakterületek ismert képviselői, mint Fu- kász György. Ara<li Nóra, Hermann István, Maróthy •Jánós és Gerő János, kurta vitaindító bevezetőt mondtak kutatási területükről a szőnyegen levő kérdés Kapcsán, s ebbe az eszmecserébe kapcsolódtak be a résztvevők. A MUNKA 1972-es évfolyamában már elkezdett egy hasonló célzatú cikksorozatot. Ez az eszmecsere az élő vita frissebb, hajlékonyabb és talán hatékonyabb formáját választotta. Nyilvánvaló, nem elégséges egyetlen folyóiratbeli vitacikksorozat, az alkotók és népművelők, egyáltalán a művészetekkel élők, a közönség táborában mostanában szemléletváltozásra, nézetmódosulásra van szükség. Még mindig hatnak az alkotóban is, a közönségben is az ötvenes évek munkásábrázolásának torzulásai, annak merevsége, felszínessége, egyáltalán a sematiz. mustói való jogos félelem. „Á már megint munkástéma”, legyintett — a felszólaló színésznő keserű felidézése szerint — egy angyalföldi színházba járó munkás, amikor Kertész Ákos Névnapját tűzték műsorra. Ugyanakkor a filmrendező arról szólt: hogyan hagyatták vele abba diósgyőri munkás-szociográfiai dokumentumfilmjét, mert egyesek rózsaszínű idealizálást követeltek tőle. Eny. \.. , n /*•'*'* Rác* Jozóei Félakt nyi is mutatja: eleven tehát a probléma, ideje volt. ismét műsorra tűzni, Vnég ha tudván tudjuk is, hogy egyetlen ankét semmit sem vagy vajmi keveset old meg. | Arról lenne szó mindösz- sze, hogy a munkást, a munkásosztályt ábrázolni lehet és szükséges a művészetekben? Erről is. De még többről: arról is, hogy a legforradalmibb, leghaladóbb osztály világnézete, erkölcse, tulajdonságai művészi kifejezést nyerjenek, a művészetek varázsával Is hassanak az egész társadalomra. minden vagy minél több emberre. Az eszmecsere résztvevői ebben ’ egyet is . érteitek. Ám, hogy az egyes művészetekben „hogyan” és „mit” lehet és kell ebből megvalósítani — már volt vitatkozás. Nyilván másként jelentkezik ez a probléma a képzőművészeiben, mely a legtöbb ember által felfogható, mint például a zenében. Abban ’egyetértés alakult ki, hogy nem elég-, séges egyszerűen az üzemi környezet, a külsődleges jegyek, az ízlésvilág egyszerű visszaadása. Nem elegendő a külső naturalista ábrázolása, de, nem elégséges az idealizált munkás másik végletű kifejezése sem. Minden művészet végső soron kegyetlen, a művészi alkotás mindig a konfliktust fejezi ki. Kell-e ezt külön hangsúlyoznunk, hogy a mai munkáséletben is mennyi konfliktus, drámai összecsapás adódik? A munkássá válás folyamata, a városi életforma elfogadása, a tudományos-technikai forradalomnak — a termelésre és privátéletre — efeyre jobban érvényesülő hatása mind-mind szüntelenül, napi konfliktusokat termel. Ez az eszmecsere nem egymás meggyőzését céloz, ta. Sokkalta inkább gondolatok, tanulságok kibontását, annak vizsgálatát, hogy egyes motívumok a többi művészetben hogyan is jelentkeznek. Ez a módszer sok jellemzőjét feltárta mind művészeti életünknek, mind a közgondolkodásnak. Ugyanis jellemző módon gyakran sémákban gondolkodnak a művészetekkel kapcsolatban. Sokan például eleve elfordulnak a közérthetőtől, mások nem tekintik szalonképesnek a munkástématikát, az elkötelezett művészi nézeteket. Találóan mondta egyik szobrászunk: az úgynevezett újról többet beszélnek, mint a jóról. Az alkotó is, a közönség is a privát étet ábrázolását akarja és várja, s nem veszik észre: a maradandó, művészi erejű alkotásokban a privát probléma mindig társadalmi töltést kap, elég utalni József Attilára. Nyilvánvaló, hogy rangos műalkotások létrejötte, irodalomban és művészetekben egyaránt, a munkásságról, a munkásosztályról nem megy gyorsán. De az értékek felismerése a kritika feladata, ezek meggvő- ző elfogadtatása nemkülönben. . \ Varga tmr* i AZ ELSŐ JUTALOM Tóth Lajos novellája
