Békés Megyei Népújság, 1974. május (29. évfolyam, 100-125. szám)

1974-05-19 / 115. szám

B éluiános voll de valahogy nem tudott aludni, ébren feküdni pedig semmi jót nem szül, felkelt, ténfergett, ki­bámult az ab­lakon. Igen, már vágják azt a kedves kis akácerdőt, minden fel­hajtás nélkül, gyorsan, céltudatosan, szenvtelenül pattogó motoros, fűrészek­kel. A túlsó oldalon pedig — a konyhaablakból lehet odalátni — vasár- és ün­nepnaponként, társadalmi munkában folyik a fate­lepítés, olykor-olykor re­zesbanda harsog. Megvillant valami a kis akácerdő felett terjengő füstben Vagy meglebbent, lebegett, úszott? Nem tudta tisztán kivenni. Mint ost­romlott vár állt a lakótelep a gyárak gyűrűjében. Sör­gyár, konzervgyár, bőrgyár, csak egy bizonyos szálirány­ban lehetett nyitva tartani az ablakokat. Ha csak füst volt, mert a csirízszagot másfele kergette a szél, s az erjedő paradicsomihe­gyek feldolgozása is befe­jeződött, hát az szinte magaslati levegőnek szá­mított. Füst persze mindig volt — éjjel a fekete égen fehér (néhány féldecit be­lekalkulálva: távoli, hó­födte hegyek), nappal a szürke égen fekete. Nem látta tehát tisztán, mi villant meg vagy le­begett. Talán egy varjú? Ilyen korán beköszöntene a tél? Vagy egy csészealj? Mi­ért ne lehetne? Hetek óta ezzel van tele minden új­ság, a rádió csészealj-elő­adásokat tart, a televízió csészealj-vitát rendez. És milyen jó is, ha az em­bert megcsalja a felesége, vagy az ember 'csalja meg a feleségét, vagy a gyerek­ről végérvényesen bebizo­nyul, hogy nem képes a továbbtanuláshoz szüksé­ges legalacsonyabb szintet se elérni, esetleg csak a? évek óta tervezett télika- kát-vásárlást kell egy újabb évvel elhalasztani, az ember csak előredől a székén, áthajlik a munka- padján, s odaszól a szom­szédjának: „Igaz is. te' hi­szel ezekben a csészeal­jakban?” — s egyszeriben minden probléma olyan aprócska onnan a magas­ból. Előkapta gukkerját, ap­jától rámaradt egy szere örökség — a fekete szám­lapú órát az öccse kapta a nagy dugóhúzós, sornyi- tós bicskát a bátyja — mostanában valahogy el­feledkezett róla. Még homályosabb vol minden, mint szabac szemmel. Persze, az a bi. zonyos — madár, csésze alj ? — már eltűnt, csal a füst kavargott a ki; akácok felett. Beporosodott nyilván hónapokig hevert, tokj; meg sohasem volt. Fehé zsebkendőt szedett elő, rá lehelt a lencsékre — nen használt, a belső lencsék prizmák, tükrök porosod tak be. Újságpapírt tere gotett ki az asztalra, szer számokkal állt neki, de kritikus ponton megakad egy hosszú, vékony, kicsi ke 'csőkulcsra lett voln szüksége, de ilyen ner volt a szerszámai közöt Eszébe jutott a pillana amint apja, még életébei átadja neki a gukkert = kukkernek mondta: ,,J' kis kukker, vigyázz rá — a mozdulat, amint fe tekeri a vékony, már kii sé repedezett szíjat a k( ze — fontos lett, hogy r legyen poros, egyszeribe nagyon fontos lett — min­den repülő csészealjtól függetlenül —, hogy a gukker rendben legyen. Mennyi ideig tarthat egy szakembernek a lát­cső kitisztítása? Tíz perc? Negyedóra? Még ma elin­tézi, van idő délutánig. A Látszerész Ktsz fiók­jában, benn a városban, 1 egy aggályos arckifejezé- sű, vörhenyes, vattahajú nő teltintett fel rá a be- légei közül. 1 Elmondta, mit akar. a i nő ügyelve és — nincs rá , más kifejezés — gyana­kodva végighallgatta, és i csak némi gondolkodás ■ után szólalt meg. — Igen : — mondta, és bekiáltott a l szomszédos helyiségbe: — i ;s sárga szemüvegeket, i atari dóré: Kijelentették, lem állhatnak ái másra. — Ehhez „át kell ál'l- ú”? — kérdezte. — Nem állhatunk át — eleitek. Végül ráakadt egy ma­szekra, alacsony, svájci- apkás emberke egy har- aonikás fényképezőgépen »ábráit, csípőfogóval. Elmondta, mit akar, :urtán beszélt, már ide­as is volt, és itt biztosra nent, ez egy lerobbant nókus, két kézzel vállal- a. — Nem vállalom — aondta kereken a mester. - Ér» az Ipar Kiváló Mestere vagyok, nem fog­ai kozom ilyen piszlicsári rtunkával. tiszti ttassa a látcsövet, maga fogja megcsinálni, vesz egy kis csőkulcsot, ha kell, végigjárja az ösz- szes vasboltot... Most vette észre, hogy az utca végén egy mag_s kőfallal határolt vendéglő van. Belépett a zöld ajtón, tarka abroszokkal borított sok-sok asztal, kerthelyi­ség, nem is hitte volna kívülről, hogy ekkora. Nem messze a kőfaltól leült az egyik közeli asztal­hoz. Több pincér, sőt, ha­tározottan sok pincér te­vékenykedett mindenfelé, egyik azonnal ott-termett. — Parancsol ? — Ebédelni szeretnék. A pincér egy étlapot nyújtott át neki, s miköz­Az üzletvezető állt előt­te, mikor szemük találko­zott, azonnal mélyen meg­hajolt, és zengő udvarias­sággal mondta: — Uram, mindenben a legmesszebb­menőkig állunk rendelke­zésére! — S mintha csak véletlenül történne, meg­érintette a vendég zakóját, nem is a kezével, hanem hatalmas pecsétgyűrűjé­vel. Mintha kékes fény vil­lant volna a gyűrűből, nem tudta biztosan, hogy valóban látta-e vagy csak képzelte, de valami tehe­tett a dologban, mert az üzletvezető e mozdulat után azonnal elfordult, valamit babrált a gyűrű­vel, de mindez nagyon gyorsan történt, mintha csak játékosan a nagy szolgálatkészségében meg- pördülne a sarkán. Vissza­fordulva, nem csak az iménti zengés tűnt el a hangjából, de tekintete is megszigorodott. Ezt mond­ta: — Nincs paradicsom- levünk! És ha nem tudná: a paradicsomlé FÜSZÉRT- áru. — Már ott sem volt. Kissé zavarodottan ■ kö­rülnézett az ételes után, s voltaképpen csak most vette észre, hogy rajta kívül egyetlen vendég sincs a kerthelyiségben. In­tett az egyik nem messze álldogáló pincérnek, aki azonnal észrevette, és megindult feléje. De né­hány lépés után megállt, figyelve, ebben a pillanat­ban ugyanis hallatszott, amint egy autó a kőfalon túl sietősen fékez, ajtaja csapódik, s egy bőrmeltó- nyes fiú rohant be a zöld ajtón, egyenesen az üzletvezetőhöz. Perc múlva már nem is tudta volna megmondani, melyik pincérnek js in­tett, óriási kavarodás tá­madt. Vázákkal, friss vi­rágokkal, hófehér da- masztabroszokkal rohant a pincérek egy része, a töb­biek lendületes mozdula­tokkal távolították el a pi­ros abroszokat, ezüst evő­eszközök villogtak. — Kérem — mondta. — Halló! — kiáltotta. Senki még csak rá se hederített A kenyereslány a mellet­te levő asztalnál frisser vasalt bóbitát kötött fei éppen. — Kislány, hát m van itt? — Szuperellenőr, zés — suttogta a lány. — Legalább egy kenyeret — nyúlt a kosár felé. A lánj elkapta, magasra emelte. — Hogyisne, most megyei feltöltésre, ilyen vékonj kenyeret, még az hiányoz, na! — és elfutott. Ekkor már sorra fékez tek az autók a kőfaloi túl, a zöld ajtó egyfoly tában nyikorgóit, négy ötös csoportokban harsogó jókedvű vendégek leptél el a kerthelyiséget, perce ken belül minden asztal nál ültek már. A pincé rek, mint a villám cikáz tak, általában sülteke hordtak nagy, ovális ezüst tálakon, pirosbama mala cokat és hihetetlen méret pulykákat. Ült az egyetlen pirc abroszos asztal mellett, é elfogta a düh. — Kéren a pacalpörköltömet — ki áltotta bele a zsongító ne vetés- és beszédhullán] zásba. Eddigre már mindé asztalnál sárgaréz méri« gek kerültek elő, húsol súlyok ingtak a serp< nyőkben, szeszfokolók mt rültek a borospoharakh konyakoskupicákba. De ; ingás és merülés mindé esetben kedvező lehetet lert általános volt a jó- edv, az üzletvezető rá­fogva állt a kerthelvü ig közepén, és mint egy yakorlott karmesternek íindenre és mindenkire :>ndja volt. Mert közben jabb és újabb vendégek rkeztek, a pincérek meg- llás nélkül hordták ki a tekékét és a terítékeket. legeslegújabb vendégek lár nem az italokat és teleket vizsgálták (ekkor iár egy-egy négyszemé- »es asztal mellett tízen is ltek), hanem magukat a izsgálati tárgyakat, így í Idául a mérlegeket »bbrúgós bonyolult szer- ezetekkel, melyek ked- ező eredmény esetén ga- imbturbékoláshoz hason- ó hangot hallattak. Álta- inos burukkolástól vissz- angzottak a kőfalak. Nem bírta tovább. Hír­űén elhatározással íelug- ott a piros abroszos asz­úra. Ordított. — Követetem a pacal- ■orkol temet1 Majd: — Én vagyok a zuperellenőrök szupereli- enöre! Én vagyok... — lem folytathatta, valaki irántotta a lába alól a áros abroszt, s ő térddel uhant a sárga kavicsra, rezte, ihogy a nadrágja latt vér önti el. Nem ért á feltápászkodni, valaki a íallórjánál fogva íelrán- otta, az üzletvezető tö- nött bajsza ugrált köz- 'etlenül a szeme előtt, el_alá. — Csibész — sziszegte —, ha azonnal el nem lotródik innen, átadom az :lső rendőrnek! Hogy me- ■észeli ellenőrnek kiadni nagát, hiszen maga... — negnevezte a gyárat, ahol iolgozott, s közben meg- ílégedetten koppintott gyűrűjére. Egy hirtelen rántással citépte magát, felkapta a átcsövét, majd egy várat- an ötlettől elragadva oda- jgrott egy fehér-damasz- tos asztalihoz, felkapott így pulykamelleit, és ki- jgrott a zöld ajtón. De egy lépést sem tu­dott tenni, az utca szinte eltűnt, csak autók voltak mindenfele, szorosan egy­más mellett, még a járdán is és a kapualjakba, félig betárolva. Benn kiáltás harsant, túlszárnyalva a nevetést, beszélgetést, burukkolást — Tolvaj, csaló, fogják meg! Fellépett egy lökhárító- ra, onnan a motorházra majd felugrott a síkos te­tőre. Végestelen-végig autók cserebogárháta. Li­hegve, imbolyogva, meg­megcsúszva ugrált egyik tetőről a másikra, min valami fura állat, a guk kér a nyakában himbáló, zott. Egyszer aztán mégi; a végéhez ért. lacsúszot az utolsó tetőről, elvon szólta magát a járdasze gélyig, s hanyatt dőlve el vesztette eszméletét. Mikor magához tért, al konyodott, az utca csen des, kihalt, járműnek mé csak nyoma se volt, egy előre nem kívánt mozduln tágra nyitott szemmc meredt az égre. Fenn fé nyes felhők -röpködtél- lenn, a szűk utcában má terjeszkedett a homály, é a felhők pillanatról pilla natra változtatták alakju kát, ott például az a kies most éppen olyasíorm; mint.... A melléhez tapintót megtelte a gukkert, a sze méhez emelte, hossza csavargatta, de hát persz semmit nem vett ki vei; hiszen, poros volt. Rdkosy Gergely: PORSZEMEK 'rohászka kartárs. egy illanatra, tegyen szíves! Eddig semmi zaj, de ' üntha a nő kiáltása után pró kopácsolás hangzott olna ki a műhelyből. A ő ismét beszólt, s ekkor leg jelent egy kék köpe- yes férfi, kezében egy rany szemüvegkerettel, és alami biccentésfélével, de : ülőn ben teljesen némán legállt az ajtónyílásban. — Most tessék elmon- iani, mit óhajt — mondta nő. — Kérem, itt van ez a »ukker... — elmondta új- a az egészet. A végén, zinte akaratlanul hozzá­ette: — Az apámé volt.- Egy lépést tett a főnök elé, és gyöngéden nyúj- otta a gukkert. Most cü- 'eszi, átnéz rajta — áhá, ényleg, na semmi ez! — >elép a műhelybe, kihúz gy fiókot — apró csilin- ;elések —, hófehér vattá- 'al (vagy szarvasbőrrel ?) iltávolítja az alattomosan befurakodott porszemeket, íztán összeilleszti, meg- lúzza a néhány csavart,-s: „Na, kérem, megvan sz a nagy munka, ha ma- zek lennék, nem is szá- nítanék érte semmit”. De ni nd járt te is hanyatlott i keze. Prohászka meg- izóialt: — Margitka, maga nem udja, hogy nem íoglal- cozunk látcsövekkel? — A lő valamit dadogott, — Hát nem látszerészek naguk? — Látszerészek va­gyunk, de gu k kér okkal nem foglalkozunk — mondta a főnök. A gét je­lentőségteljesen megnyom­ta, felért egy arcul- csapással. És a nézése! Mintha üvegszeme lett volna, ö meg ezzel a hal- szeművel közölte, hogy az apjáé volt a guivker. Meg tudta volna ölni magát. Dühtől elszoruló torokkal kérdezte: — A gukker nem látszer? Legyintett a szemüveg- kerettel Prohászka: — Nincs időm vitatkozni, kérem, egy lezárt kérdé­sen — és befordult a mű­helyajtón. Bolyongott a belvárosi dohszagú utcákban — itt sem szeretett volna lakni —, két másik kátéesz kur­tán elutasította, a harma­dikban vállaltak volna a dolgot, ha nem éppen egy nagy, tervezőintézet rajzolóinak gyártunk zöld — Tíz perc alatt elin- ézi. na, tizenöt. Adok írté egy húszast. Nem éri neg magának? Én nyolc iorintot keresek óránként — Lehet, hogy megéri, lehet, hogy nem... nem /állatom. Nem? Nem! Kicsúszott /alami durvaság a száján, lem is nézte, merre, szin­te futva indult el a jár­dán, még hallotta, amint a boltajtóból utánakiabál a svájcisapkás: — Kiké­rem magamnak, én az Ipar Kiváló Mestere va­gyok! . .. Balra befordult egy mellékutcába, aztán az el­ső sarkon ismét, átrohant egy átjáróházon, végül egy hosszú, szűk utcában találta magát. Kínzó éh­ség fogta el, hosszú ideg- feszültségek oldódásakor ez szinte természetes. Már lemondott arról, hogy ki­ben ő belemélyedt, így szólt: — Én az italos va­gyok, azonnal küldöm az ételest. Valami itallal szolgálhatok? — Tulajdonképpen, in­kább éhes vagyok... de egy paradicsomiét megin­nék. A pincér megdöbbent narancsdzsuszt ajánlott, éf mintha egy kissé elsápad; , volna, mikor ő a fejét cső. l válta. — Pardon, egy pillana : — mondta, sietve távozott ■ több pincér követte, s tá­volabb, közvetlenül a; épület mellett körülvettél . egy kék ruhás, tömőt t bajszú, büszkén, kopás: l férfit, aki nyilvánvalóai i az üzletvezető volt. Üjra elmélyedt az étlat tanulmányozásában. Nagy. • szerű, megvan: pacalpör. • költ, tizenegy forint. Fel . pillantott. PODHRACZKY ISTVÁN VERSEI: Rekviem a kisemberért köszönjetek neki — ő kalapot emelt nektek — míg élt — naponta ha elment mellettetek köszönjetek ha arra jártok egy néma fejhajtással Amikor az autók amikor az autók átsuhannak a falvakon csak a templom tornyát látják . pedig mögöttük est közeleg s tehéncsordát terel méla kolomp fürge puli és kinn ülnek a ház előtt az öregek

Next

/
Oldalképek
Tartalom